Roadtrip #1 - Rió

Mikor otthon tél van, akkor Brazíliában nyár. Nyáron pedig, mint minden valamire való országban, itt is nyári szünet van! Ezt az időt a legtöbben utazással ütik el, mi pedig igazán nem akartunk különcnek tűnni, ígyhát mi is felkerekedtünk. A "V"-vel alkotott megszokott kis párosunkat, egy otthonról kilátogatott országos kománk "T" egészítette ki népmesei hármassá. Terv az nem volt nagyon, csak egy repölőjegy december 20-án Rióból fel Fortalezába és egy másik január 5-én Salvadorból vissza Sao Pauloba. Közte freestyle.

Hiába, művész vagyok...

Mivel nekem még fel kellett hajtanom egy kecót a következő félevre, "V" és "T" nélkülem indultak el, hogy egy hét alatt feldúlják a Sao Paulo és Rió közt fekvő gyanútlan tengerparti városkákat, én pedig csak ott csatlakoztam hozzájuk. A hostelünk újfent borzasztó volt, gyanítom, hogy Rióban lehetetlen normális hostelt találni. Ha valaki véletlenül tud egyet, ne habozzon beküldeni a szerkesztőségbe! Például csak itt találkoztam három emeletes ágyakkal, ami csak akkor jelent problémát, ha mint én, mindig a harmadik emeletre kapod az ágyat. Bár egyszer sem sikerült álmomban letornásznom magamat a három méteres mélységbe, mindig azzal a gondolattal szenderedtem el, hogy jócskán benne van a pakliban, hogy megtapasztalom a gravitáció csúnyábbik oldalát.

Mivel Rióról már írtam korábban, most csak új tapasztalatokról számolok be, mint például a Corcovado, azaz a hatalmas Jézus szobor, ami egy böszme nagy hegy tetejéről sasolja a várost. Én alapvetően az anti-turista turistákhoz tartozom, tehát nem szoktam kényes ügyet csinálni abból, hogy egy adott helyen az összes képeslap-látványosságot kipipáljam félóra alatt, úgy gondolom nem ettől ismer meg valaki egy várost. Londonban például már két éve éltem, mikor rávettem magamat, hogy megnézzem a Buckingham-palotát, azt is csak azért, hogy lássam, megéri-e beházasodni. A Corcovado-t viszont tényleg megéri lecsekkolni, akkor is ha az ember hitetlen, pogány vagy égetni való eretnek. Egyrészt maga a szobor is elég pofásan néz ki, másrészt viszont a kilátás az egészen lenyűgöző, belátni egész Rió-t, ami talán a világ legszebb fekvésű városa! Érdemes nem borult időben menni, mert Rióban valamiért nagyon alacsonyan szállnak a felhők, és könnyen egynek a közepén találhatja magát az ember, ami erősen rontja a látási viszonyokat. A szobor tövében egyébként találkoztunk egy magyar csávóval (az első magyar félév alatt, fuck yeah), akiről először azt hittük, hogy idegenvezető (tekintve, hogy boldog-boldogtalan őt kérdezte mindenféle baromságról), de később kiderült, hogy az Amsterdam Sauer ékszárháznak valami kirendelt előőrse, ami láthatóan nagyjából annyiban teljesedett ki, hogy mindenkinek, aki turistás kérdésekkel fordult hozzá a kezébe nyomott egy prospektust. Sok minden mellett elmondta, hogy milyen piszok egyszerű Brazíliában munkát találni, amit némileg megkérdőjelezett az a tény, hogy mielőtt ékszerkufár lett, egy évig volt munkanélküli.

'V' + 'T' + Ipanema (klikk a nagyobb képért)

Ha már a felhőknél tartunk, megemlíteném azt az esőt is ami a nyakunkba szakadt valamelyik nap. Nem is magával az esővel volt a baj, mert hamar bemenekültünk egy könyvesboltba (mikre nem vesz rá a kényszer...), hanem, hogy Brazíliában nem fektetnek nagy hangsúlyt az esővíz elvezetésére, ezáltal rövid időn belül térdig állt a víz, aminek a tetején vígan habzott a város egész mocska. A járdák szó szerint szigetekké váltak az utcák lagúnái között.

Már másodszor vagyok Rióban, és másodszorra tapasztalom azt, hogy esőben vagy hétköznap este nem igazán lehet mit csinálni az egyébként féktelenségéről elhíresült városban. Egy hétfő este például kínunkban félórát taxiztunk ki valami külvárosi szórakozóhelyre vadidegenekkel (igazából a vadidegenek mondták, hogy van egyáltalán ez a party), csak azért, hogy ott aztán ne engedjenek be minket rövidgatyában, és vert seregként sattyogjunk el Ipanemára hátha belefutunk valamibe. Ipanemán halotti csönd fogadott minket, egy-két kósza zsarut leszámítva sehol nem volt egy árva lélek. Már pont kimondtuk volna a halálos ítéletet az este felett, amikor egy arra száguldó fekete autóból derékig kihajolva kezdett el hozzánk üvöltözni Bernardo, az előző esti buli szervezője, hogy a mulatság két saroknyira van, és hogy ott tali. Kellett egy kis idő mire felfogtuk mi történt, de aztán serényen elindultunk a jelzett irányba. A mulatság végül csak egy gringókkal teli kocsmának bizonyult, de jobb volt, mint a semmi. 

Talán nem is volt baj, hogy nem toltuk neki nagyon, mert másnap eljött a huszadika, és el kellett érnünk a gépet Fortalezába, ahol bolondos kis kalandjaink tovább folytatódtak...