Bahia - A Veszélyes Szépség

Szeptember 7. Brazíliában a függetlenség napja ezért az egyetemen kaptunk egy teljes hét szünetet, amit a legtöbben utazással töltöttünk. Voltak akik az Amazóniába vetették bele magukat, mások Rióba, Buenos Airesbe vagy Bolíviába mentek, de mi "V"-vel és Willem-mel a holland sráccal az egzotikus Bahiába repültünk! (Nem, nem a gagyi ajándékboltba a Westend vízesés mellet...)

Természetesen, mint Brazíliában általában minden, ez sem ment zökkenő mentesen. A problémák már a repülőjegy vásárlásnál elkezdődtek mivel kiderült, hogy ahhoz, hogy meg tudjuk venni, kell hogy legyen nekünk úgynevezett CPF-ünk. A CPF az tulajdonképpen egy adószám, ami minden Brazilnak van, és szinte mindenhez kell, de nekünk persze nem volt. Már a mobiltelefon vásárlásnál is kellett volna, de rettentő leleményesen és fondorlatosan beírtuk a gugliba, hogy "José da Silva CPF" és kidobott vagy húszat. Ez a trükk a repjegynél sajnos nem működött, mert ott a bankkártyához van hozzárendelve a CPF és azt azért jobban ellenőrzik. Szóval egy napot elhülyéskedtünk vele, míg ide-oda rohangásztunk okmányhivatalok és bankok között, de végül meg lett a CPF és vele a repjegy is. Király, mehetünk!

Arról a jelenetről inkább nem is írnék bővebben, amikor is már felszálltunk a reptéri buszra, mikor még a biztonság kedvéért megnéztük a repjegyet, hogy melyik terminál hány órakkor stb., és észre vettük, hogy az indulásnál a másnapi dátum volt odaírva (máig rejtély, hogy hogyan)! Épp annyi időnk volt, hogy gyorsan lepattanjunk a buszról mielőtt az még elindult volna! Szerencsére a buszjegyet át tudtuk tettetni másnapra.

Itt jegyezném meg, hogy a sok kezdeti szerencsétlenkedés ellenére, úgy tűnik hogy a fényőgépes kálváriám megtört, vagy legalábbis tűzszünetet tart, mert tűzön-vízen át valahogy mégis sikerült képeket csinálnom és azokat valahogy még haza is hoznom épségben (a dokumentáció sajnos nem teljes, mivel azért volt, hogy nem mertem magammal vinni a gépet egyes helyekre, vagy éjszaka).

Salvador - Pelourinho

Végül két óra repülés után, este 10 körül megérkeztünk Salvadorba, Bahia állam fővárosába, ami szintén egy közel 4 milliós kis városka. A reptéren nem igazán tudtuk, hogy hogyan is jussunk el a hostelünkhöz (itt 'pousada'-nak hívják őket), ami Salvador óvárosában, Pelourinho-ban volt valahol. Először busszal akartunk menni, de mivel hallottuk, hogy Salvador nagyon veszélyes, inkább letettünk arról, hogy egyedül, csomagokkal, éjszaka kezdjük el keresgélni a pousadát, úgy hogy még azt se tudjuk melyik busszal kéne menni és arról hol kell leszállni. Aztán valami rafkós maszek taxis kezdett el minket fűzni, hogy ő majd bevisz okosba fele annyiért mint a többi taxis, de mikor oda vitt a kocsijához láttuk, hogy az egy tök sima, jelöletlen magánautó, és hogy "ja még jönne a haverja is". Ehhez hasonló kalandom volt már Mexikóban és Egyiptomban, és bár nem vették akkor ki a vesémet, végig nyakig be voltam szarva, mert semmi nem gátolta volna meg őket ebben a nemes műveletben. Ezt a kis izgalmat most inkább mellőztem volna, ha lehet, ezért végül kis rutin alkudozás után behuppantunk egy normál taxiba, akinek a sofőrje mondta, hogy jobb is hogy nem szálltunk be a rafkóshoz, mert az sanszos hogy bevitt volna minket a favellába adakozni kicsit.
Ekkor még nem sejtettük, hogy az utunk még is csak fog tartogatni izgalmakat, mivel sofőrünk erősen megalapozta bennem a gyanút, hogy a híres brazil Forma-1 pilóták salvadori taxisként kezdik a pályájukat. Embert így még nem láttam vezetni. Az, hogy a leállósávot igen kreatívan alkalmazta az egy dolog, de mikor 120-al kanyarban, előzés közben (kb 20-20 cm-re a két kocsitól) ez az állat még képes és sms-t ír a csajának, úgy hogy közben néha egy-egy elmebeteg szembe biciklizik az autópályán, akkor azért a zavart mosolyom tünékeny leple mögött számot vetettem az életemmel, és gondolatban elbúcsúztam a szeretteimtől. Az hogy az utat túl élem, fel sem merült...

Aztán mégis túléltem. De csak azért, hogy miután leraktuk a cuccunkat, és beindultunk körülnézni, szinte azonnal kiraboljanak (kb 2 órája voltunk Salvadorban), ráadásul a tag folyékonyan beszélt angolul, ami errefelé nem kicsit ritka. Úgy tűnik a nyelvtudás itt is karriereket nyit...
5 percre rá hazafelé megint ki akartak rabolni, de mondtuk, hogy a kolléga már járt nálunk, szóval nincs buli.
Gondoltuk egy napra ennyi talán elég is lesz, és eltettük magunkat másnapra.

Itt azért egy pár szóban bemutatnám, hogy mi is ez a Bahia. Bahia Brazília észak-keleti (Nordeste) részén található kb ott "ahol a legkövérebb" a szárazföld. A portugál hódítók itt rakták le az afrikai rabszolgákat, ezért még mindig itt van a legnagyobb afrikai behatás. Szinte a teljes lakosság fekete, és a kultúra is teljesen más, mint Brazília többi részén. A zene, az öltözködés és az emberek is sokkal afrikaibbak, természetibbek (itt is az dívik, hogy a nők a fejükön cipelik a 40 kilós mittoménmiket). Közvetlenebbek, kedvesebbek, de ugyanakkor veszélyesebbek is ha rosszal találkozol. Salvador a capoeira őshazája, a harcművészetnek amit a rabszolgák táncnak álcázva gyakoroltak, és Brazilia egyik szimbóluma.
A rabszolgakereskedelem miatt, a Portugálok idején Salvador volt az ország fővárosa (majd az aranybányászat idején Rió, most pedig a mesterségesen felhúzott Brazília), ezért, bár most erősen az elmaradott harmadik világ része, még mindig láthatóak a letűnt, de egykoron dúsgazdag fénykor impozáns épületei.
Az itteniek nagyon vallásos emberek, annyira hogy egy vallás nem is elég nekik. Túl azon, hogy rettentően katolikusak (ennyi templomot egy városban még nem láttam), még mindig hisznek a babonákban és az Orisha-kban, akik egyfajta afrikai istenségek. Mindezt teljesen harmónikus módon teszik, nem törődve különösebben az erősen egy istenhívő kereszténység és a legalább 20 istenből álló Orisha kultusz közötti alapvető disszonanciával. A fő templom, Igreja de Bonfin körüli kerítést teljesen beterítik a színes szalagok, melyeket a hívők raknak fel, ha kívánnak valamit, belül pedig gyerekek és beteg hozzátartozók fényképei borítják a falakat a gyógyulás és egészség reményében, sőt a plafonról műtestrészek százai lógnak, ezzel igen bizarr látványban részesítve a látogatót.
Lényegében, ha egy nyugati ember azt a szót hallja, hogy Brazília, valami olyasmi dolgot fog maga elé képzelni, mint Bahia. Trópusi hőség, egzotikus növényzet, capoeira és párductestű csokicsajok minden mennyiségben...

Igreja Bonfin - Salvador fő temploma
előtte kívánság szalagok erdeje, fölötte a mutatóujjam

Az első, kicsit félresikerült salvadori este után áthajóztunk a közeli Morro de Sao Paulo paradicsomi szigetére, ami minden ízében olyan volt, mint amilyennek egy trópusi szigetet az ember elképzel. Sűrű esőerdő nőtte be, amiből itt-ott pajkosan egy kis kunyhó figyelt kifele, a kikötő mellett pedig egy 17. századbeli erőd feszített, amit még a portugálok építettek a kalandos kedvű holland kalózok ellen. Szinte láttam magam előtt, ahogy peckes muskétások rohangálnak fel-alá a falakon az elbaszott háromszög alakú kalapjaikban és a hosszú zubbonyaikban, a 40 fokos párás hőség ellenére, hogy beleküldjenek pár szivélyes ágyúgolyót a hollandok vörhenyes képébe.

Morro de Sao Paulo

Mielőtt idejöttünk volna, sokan mondták, hogy Morro szép meg minden, de sajnos elég turistás, nem az igazi. Ezúton üzenném nekik, hogy lehet, de nekünk piszok nagy mázlink volt! Mivel Európában és az USA-ban még mindig nem tértek magukhoz a válságból, meg amúgy sem volt szezon, nem igazán volt túl sok nyugati, egy két sápadt norvégot kivéve, viszont pont akkor volt a Tavaszi fesztivál (igen, szeptember elején) ami elég sok környékbelit odavonzott. De ha nem is lett volna így, akkor is, ha az ember veszi a fáradtságot és sétál 15 nyamvadt percet, olyan partokra juthat el, ahol alig akad egy-két kóbor lélek, csak a smaragdzöld pálmák és a türkizkék óceán, esetleg egy-két stílusosan partra vetett málladozó csónak. Higgyétek el nekem nyájas olvasók, Morro de Sao Paulo nem szarral gurít...

Vannak elhagyatott partok is

Az emberek ide elsősorban pihenni és bulizni járnak, és tény, hogy alapvetően valóban egy turistákból élő kis társadalom lakja a szigetet. Nem lehet úgy kettőt lépni, hogy valaki ne akarna rád tukmálni valamit, legyen az nyaklánc, languszta vagy akár saját teste. Már a kikötőben egy egész emberraj fogadott minket talicskákkal, amikre 'Taxi' volt felpingálva. Kiderült, hogy csak a cuccokat fuvarozzák a talicskákkal (mivel autó egyáltalán nem volt a szigeten), de Brazíliát ismerve én már semmin nem lepődtem volna meg...

Talicska Taxi

A partik nagy része a parton volt, ahol kis piás standok armadája árulta a caipirinha-t, de citrom helyett olyan gyümölcsökből, amik szerintem nem is léteznek. Volt ott 'umbu', 'acerola', 'cashu' (kesudió gyümölcse), 'acai', meg még rengeteg aminek nem tudtam megjegyezni a nevét, sőt ha kérted akkor kakaó-gyümölcsből is szívogathattad kifele a piádat.

Kakaóból szívom az ananászos Caipirinha-t, dőzsölünk!

Sajnos az idő most sem kedvezett nekünk különösebben, rengeteget esett (nem is tudom mit vártam egy esőerdőtől...), és csak két nap sütött igazán a nap. Be is fizettünk egy hajókirándulásra, ami delfin nézést is magába foglalt volna, de természetesen akkor is zuhogott, és mivel a delfin az embernél jóval intelligensebb teremtmény, ilyen szar időben nyilván baszott előbújni. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen közel az egyenlítőhöz lehetséges fázni...  Bezzeg mikor visszamentünk Salvadorba, akkor sütött a szemétláda mint akinek fizetnek érte...


Salvadorban minden kedden fesztivál van. Hogy miért pont kedden az nem igazán világos, mivel szerdán ők is mennek dolgozni, mint bárki más (talán egy kicsit visszafogottabb hévvel). Ilyenkor az utcán nagy dobos csoportok masíroznak körbe lüktető Samba Reggae-t játszva (ezek közül a leghíresebb az Olodum), mögöttük táncoló emberek hömpölygő tömegével. A Samba Reaggae-nek egyébként nincs túl sok köze a Reggae-hez, maximum annyi, hogy az Olodumnak a logója egy színes peace-jel...
Egyszer be akartunk menni egy sima Reggae buliba is, de ahogy betettük a lábunkat éreztük, hogy nem vagyunk szívesen látott vendégek. Ahogy megjelentünk a hófehér kis búránkkal, a körülöttünk állók keresztbe tették a karjaikat és elkezdtek nagyon szúrósan nézni. Csak egy prosti integetett, hogy fáradjunk beljebb, de mi inkább jobbnak láttuk nem beljebb fáradni. Később a pousadaban a recepciós csaj mondta, hogy nehogy Reaggae buliba találjunk menni, mert az itt errefelé öngyilkosság, ő egyszer tette be a lábát 2 percre ugyanarra a helyre ahol mi voltunk, és olyan arcokat látott, akik félkézzel szívták a kokót, mert a másik végig a pisztolyuk markolatán pihengetett...

Olodum

Ha valaki Salvadorba megy akkor biztos találkozni fog csontsovány kis koldus gyerekekkel, akik szívbemarkoló tekintettel néznek rád, közben mutatva, hogy nagyon éhesek, mert üres a kis pocijuk, meg koszos a kis pofijuk és az embernek a torka összeszorul. Na ezeket kell elküldeni a picsába. De tényleg. Mikor kaját próbáltunk venni egy standnál, minket is körülrajzottak, és könyörögtek, hogy vegyünk nekik egy kis ételt vagy adjunk pár reált, de nem adtunk. Aztán mikor már megettem az ételem felét, olyan szarul éreztem magam értük, hogy megkerestem azt amelyik a legfájdalmasabban kunyerált, hogy odaadjam neki a másik felét (roston sült marhahús volt, szóval elég fasza kaja), de mikor odanyújtottam neki, ő csak félvállról legyintett, hogy vigyem a picsába! Annyira megdöbbentem, hogy elfelejtettem levegőt venni! Az ételtől már elment a kedvem, ezért leraktam egy kuka tetejére, hogy ha valakinek kell, az viheti. Két perc múlva mikor megint elmentünk a kuka mellett, láttuk, hogy nem hogy nem vitte el senki, de az egészet, úgy ahogy volt, kibaszták a kukába! Kiderült, hogy ezek a gyerekek Crack-függők és ha kaját is veszel nekik, azt is el tudják passzolni egy kis cuccért, így az ember jóhiszeműen bár, de támogatja a drogkereskedelmet és ezeknek a gyerekeknek a függőségét...

Ha valaki igazán kíváncsi rá, hogy milyen Brazília, menjen el Bahiába, mert itt egymásba fonódik a szépség és a szörnyeteg, a gyönyör és a nyomor hígítatlan koncentrációja...