London-Pannon

Van nekem egy régi blogom, amit még Londonban írtam. Sajnos nem foglalkoztam vele túl sokat, ezért az egész csecsemőhalált halt mielőtt fanfárok közepette kiteljesedhetett volna, de ha valakit érdekel, csekkolja le!

London-Pannon

Szótár Rovat #4

piriguete

1, (fn) szexuálisan felszabadult, emancipált nő, aki nem rest könnyed kalandokba bocsátkozni, illetve gyakaran váltogatja partnereit.

2, (fn) kurva


És most hallgassuk meg együtt a helyi baile funk slágert (a klipp sajnos elég siralmas, de tegyük túl magunk rajta):

Favela Funk

Ha a harmadik világban járunk (feltéve, hogy nem Neckermann-al balfaszkodunk) szinte biztos, hogy látni fogjuk, általában biztos távolból, vagy a busz ablakából, ezeknek a fejlődő országoknak a látképére jellemző nyomor negyedeket, palánkvárosokat. Ezek általában a nagyvárosok körül alakulnak ki hatalmas területen, és szinte kivétel nélkül a bűnözés minden létező formájának melegágyai, mivel ellenőrzésük lényegében teljes mértékben lehetetlen, rendőrök általában be sem merik tenni a lábukat. Los Angeles külső ezekhez a negyedekhez képest kb annyira para, mint a Négyszögletű kerek erdő karácsonykor.

Brazíliában ezeket a helyeket faveláknak hívják és a lakosság cirka 25%-a éli bennük, vagy hasonló kiváló helyeken fényűző életét. Pontosan természetesen még senki sem tudta megmérni, népszámláló biztos legyen a talpán, aki bemerészkedik faszságokat kérdezgetni ezektől a kifinomult polgároktól. A favelák méltán rászolgáltak a jó hírükre, a bűnözés itt olyan szintű, hogy nyílt harcban is fel tudják venni a kesztyűt a rendőri erőkkel (olykor a hadsereggel), pár éve például Rióban RPG-vel lelőttek egy rendőrségi helikoptert. Minden valamire való nemzet alvilágának megvan a saját, rá jellemző kivégzési módszere. Ilyen a kolumbiai nyakkendő, vagy az olaszoknál a halakkal alvás. A brazilok egy látványosabb, és nem utolsó sorban lassabb és fájdalmasabb metódust preferálnak: miután a delikvenst szisztematikusan bucivá verik, beleállítják egy négy-öt gumiabroncsból álló toronyba, hogy mozdulni se tud, max kiabálni, de az senkit sem érdekel, úgy se segít senki, majd leöntik benzinnel és rágyújtják az egészet, hogy kilométerekről látszik (és szaglik). Ebből is láthatjuk, hogy itt rohadtul nem kell sunyulni, ha valakit el akarnak tenni láb alól, senki nem fog nyomozgatni, hogy vajon hová tűnhetett az öreg Gilberto. Nem véletlenül nincsen CSI Rio de Janeiro...
Mivel a favelákban a rendőrség nem tudja fenntartani a rendet, helyi bandák tartják fent azt úgy ahogy, cserébe a lakosok hűségéért és különböző ellenszolgáltatásokért. Az egyes városok favelái jelentősen el tudnak térni egymástól, és ez nagyban befolyásolja az adott városokat is, főleg mivel a legtöbb városban a nyomorúságos favelák sokszor közvetlenül a piszkosul gazdag negyedek mellett vannak, ami nyilván mindkét félnek igencsak bassza a csőrét.


São Paulo

Paraiso Polis - Hatalmasak a társadalmi különbségek

Sao Pauloban, ahol lakom, a favelák nagyjából izoláltak, a favelalakók nem igazán keverednek a városiakkal, én két hónap alatt még nem találkoztam velük, igaz nem is kerestem a társaságukat. Több helyről hallottam, bár magam még nem bizonyosodtam meg róla, hogy ennek az izoláltságnak az egyik oka az lehet, hogy itt a favelákat nemes egyszerűséggel elválasztották egy nagykurvanagy fallal, ezzel téve pontot a sürgető szociális kérdésre. Bár a favelalakók emiatt, vagy más miatt, nem jönnek be a városba, mint ahogy azt már Luz-zal kapcsolatban írtam, Sao Paulo-nak megvan a saját válogatott városi söpredéke, ami simán felveszi a versenyt bármelyik favelával, de ezek sem nagyon mozdulnak ki harácsolni a saját negyedeiken kívülre, így Sao Paulo relatív biztonságosnak tekinthető, legalábbis Brazília többi részéhez képest. Hogy a sampai faveláknak mi a fő profilja a bűnök színes skálájának terén, azt nem tudom biztosan, de a városból kiindulva én a drogok és a prostitúció örökzöld párosára tippelnék. Hogy az itteni favelák mennyire veszélyesek arról megoszlanak a vélemények. Elméletileg az ittenieknek nincsen olyan komoly tüzérségük, mint mondjuk a rióiaknak, de az egyik építésznek tanuló barátomnak lefújták a Paraiso Polis-i (egy a város közepén lévő favela, annyit tesz, hogy "paradicsom város", biztos ironikusnak szánták) tanulmányi kirándulását, mert a rendőrség még komoly fegyveres kíséret mellett is túlságosan veszélyesnek tartotta az utat, és visszaléptek. Ebből nekem az jön le, hogy egy mitugrász rendőrségi konvoj igazán nem zavarja őket abban, hogy szitává lőjenek, ha arra szottyan kedvük és épp ráérnek.

Azért itt is tudnak bulizni, ha kell...

Ennek ellenére úgy néz ki, hogy két hét múlva "V" és én részt veszünk egy jótékonysági programban, aminek keretében házakat építünk a rászorulóknak Paraiso-ban. Ez a program már működik egy pár éve, és még senkit nem lőttek le (nekünk legalábbis ezt mondták), lehet hogy felfogták, hogy nem kicsi öngól lenne, azokat leölni, akik évente ezer házat húznak fel nekik felebaráti szeretetből. Ha egy pár hétig még sem írnék, akkor a világ jobbá tételének közben ért engem valamilyen egzotikus erőszakos halál, és szentté avatásomat legyetek szívesek kérvényeztetni a releváns hatóságoknál...




Rio de Janeiro


Na Rióban már teljesen más a szitu. Itt a város földrajzából adódóan nincs akkora hely terjeszkedni, mint Sao Pauloban, és a kép nagyjából úgy néz ki, hogy a völgyben vannak a gazdagok, a hegyen pedig a csórók a favelákban. Legalább a panorámájuk elég tip-top. Emiatt az elosztás miatt viszont a favelalakók (és a favelák) abszolút átszövik a várost és rendkívül veszélyessé teszik azt. Rióban nem ritka, hogy 8 éves gyerekek ölik le egymást vagy akit érnek lényegében semmiért, nem drága az élet (már említettem az urubukat, akik a széthagyott hullákat zabálják). Pár éve még jellemző volt, hogy a tömött Copacabanan egy csapat gyerek el kezdett késelgetni, ezzel pánikot okozva, hogy mindenki futva menekült, a második hullám pedig behúzta a hátrahagyott cuccokat. Az ötcsillagos szállodák magán tengerpartjait fegyveres őrök tartják szemmel, akik ha meglátnak egy ilyen gyereket, kérdés nélkül keresztüllövik. Most már ez annyira nem gyakori, de sötétedés után még mindig öngyilkosság lemenni a tengerpartra, illetve, ha meg talán nem is ölnek, de a kirablás garantált. Nekem még fényes nappal is elcsórták a papucsomat a parton amíg szunyáltam... Ennek ellenére a riói favelák fő profilja nem a rablás, hanem a drogkereskedelem, amiből pompásan fel tudják fegyverezni az embereiket és kiépíteni a hatalmukat. Ebben segíti őket a rendőrség teljes és átható korruptsága.

Ma már egy kicsit jobb a helyzet, mint pár éve, mert az állam eltökélte, hogy ha megrohadnak is, kipucolja valahogy a favelákat, és rájuk zúdította a BOPE-t, a rendőrség egy speciális alakulatát, akik túl fanatisták ahhoz, hogy beléjük férkőzzön a korruptság mételye (a logójuk sokat sejtetően egy tőrrel átszúrt koponya). A BOPE lényegében teljes értékű háborút vívott a favelákkal, akik majdnem olyan profin voltak felszerelve, mint a kommandósok és kiválóan ismerték a terepet. Plusz mivel a rendőrségben még annyira sem bíztak mint a bandákban, a helyi lakosság jó része is az ő oldalukon volt.

BOPE mesterlövész
a Corcovado-nál

A BOPE rafinált, már-már Kasparov-i stratégiát vetett be: ha valakinél fegyver volt, gyanúsnak tűnt vagy elfutott, azt minden sallang nélkül pernyévé lőtték. Jelenleg a helyzet úgy áll, hogy bizonyos favelákban a rendőrség tartja fent a rendet, feltéve, ha a helyiek rendesen fizetnek, ha nem, gond nélkül otthagyják őket a francba megrohadni. Más helyeken volt zsarukból álló milíciák őrködnek hasonló feltételekkel, és még mindig vannak helyek, ahol a lokál bandák az urak. Minden esetre a bűnözés valamennyire visszaszorult, és a közbiztonság is kezd javulni kicsit, bár még messze nem egy Svájc. Az egyik francia haveromnak egy barátját például gond nélkül fejbe lőtték, mert nem volt hajlandó elsőre odaadni a pénzét, pedig szépen kérték...

Azáltal, hogy Rióban a favelák ennyire el vannak vegyülve és részei a mindennapi életnek, a kultúrájuk is jobban áthatja várost (igen, van nekik), főleg ami a zenét és táncot illeti. A legnépszerűbb műfaj a "Baile Funk", ami a helyi gettó rap-nek felel meg, bár valamivel dallamosabb, és szövegét tekintve, vagy a hatalom mélyen tisztelt tagjait analizálja építő jellegű kritikával, vagy az énekes viktoriánus nyelvezettel, aprólékos részleteket nem sajnálva taglalja hogy milyen választékos módokon létesítene fizikai kontaktust a szebbik nem egy, vagy több tagjával (pl. megnyalom az ujjam és feldugom a seggedbe bébi). A durvább számokat az állam intézményesen betiltotta, ezzel ajándékozva meg a stílust a megtisztelő "proibidão" (tiltott) titulussal, ami természetesen csak még vonzóbbá tette azt a hallgatóság számára.

A szofisztikált násztánc

A vonatkozó táncot szintén a visszafogottság és a bigott konzervatizmus jellemzi: lovagunk egy helyben áll míg dámája rápucsítva dörgöli hozzá a csúnyáját. Ezeket a partikat 'putaria'-nak is szokták nevezni, ami magyarul nagyjából annyit tesz, hogy kurvulás. Nem ritka, hogy a szimbolikus szexuális aktus oly túlfűtötté válik, hogy ott helyben el kezdenek üzekedni a parketten (néha nehéz eldönteni, hogy éppen melyik történik). Az állatias ösztönöket tovább lubrikálja a töménytelen alkohol és drog amit magukba tolnak, szívnak, rántanak. Ja, és az átlagéletkor úgy 15 körül van!

Az egész annyira bűzlik a szodomai fertőtől, hogy mindenképpen le kellet "V"-vel csekkolnunk! Mikor Rióban jártunk, találtunk is egy baile funk partyt, bár a cím alapján természetesen fogalmunk sem volt, hogy hol van. Ha tudtuk volna, valószínűleg sosem mertünk volna odamenni, mivel utólag kiderült, hogy az azonos nevű filmből megismert Isten Városa (Cidade de deus) nevű favela szélén volt!!! (aki nem vágja filmet, az gyorsan nézze meg, mert amúgy nagyon jó, és sokat megtudhat belőle a favelák pajkos mindennapjairól)
Már akkor gyanakodhattunk volna, amikor megkérdeztük a taxist, hogy járt-e már arra, és ő azt válaszolta, hogy "ő katolikus és be nem teszi a lábát ilyen környékre..." ok. Mikor már vagy 40-50 perce autóztunk elfele a relatív biztonságosnak hitt központtól, mindezt vaksötétben és zuhogó trópusi esőben, kezdett megfoganni bennem a gondolat, hogy talán mégsem volt egy Nóbel-díjjas ötlet erre vállalkozni. Egyre rosszabb arcú környékeken haladtunk át, míg végül megérkeztünk a 'Castelo das Pedras' nevű úri mulatóhoz.

Bent aztán mindenhol kurva-cájgba csomagolt kiskorú csajok és félmeztelen kipattintott helyi janik rázták a fent leírt szolid keringőjüket. Bár nem kicsit lógtunk ki a tömegből, nem voltak ellenségesek (nem úgy, mint az azelőtti nap, a központban lévő Lapa-ban egy hasonló partiban), lehetett érezni, hogy amíg tudjuk, hol a helyünk addig jók vagyunk. Érdekes volt, hogy a tánctéren az emberek nem a DJ/MC felé nézetek, de nem is össze-vissza, hanem mindenki arccal a parkett közepe felé állt. Mi nagyon okosan pont oda középre álltunk be, csak hogy mindenki jó lásson minket. A terem négy sarkában, négy emelvényen őrök pásztázták a terepet, láthatóan a lokál banda pszihológusai. Drogokat és fegyvereket a hallottak ellenére nem láttunk. A narkó valószínűleg az emeleten lévő hatalmas VIP részen folyt, ahova minket nem engedtek fel, szóval biztosat nem tudok mondani. A favelákban a drog az úr, 12 éves kislányok prostituáljak magukat a bandatagoknak egy kis cucc-ért és talán némi védelemért. A fegyverek, mint utóbb megtudtuk a szomszédos épületekben lévő bandatagoknál voltak, akik AK-47-kel, M-16-kal és kézigránátokkal voltak felszerelve. Ez a hely a "Commando Vermelho" (Vörös Kommandó) nevű banda fennhatósága alá tartozott, és a fegyverek nem mutogatása a stílusuk, de ez nem mindenhol van így. Egy haverom mondta, hogy ő volt egy másik ilyesmi helyen, és ott az "őrök" 12 év körüli kölkök voltak kalasnyikov-okkal a kezükben.

pfáh, fertő... 

Mivel éreztük, hogy jobb, ha tudjuk, hol a helyünk, nem igazán vegyültünk a helyiekkel, táncolni is inkább a 'hozott anyaggal' táncoltunk, de 'V' mégiscsak el kezdett lambadázni egy ottani kiscsajjal, aki folyamatosan próbált neki magyarázni valamit, de 'V' természetesen kurvára nem értette, hogy mit. Ezért odahívta Diogót a portugál szívtiprónkat, hogy legyen oly jó, és tolmácsoljon nekik. A csaj első lefordított mondata valahogy így szólt: " Ti gringók teljesen meg vagytok őrülve??? Itt titeket megölnek!!!" Szerintem második mondatig nem jutott, mert az öreg Diogo el kezdett vele smárolni. "V" arcán láttam, hogy ő is tudta, hogy tudhatta volna, hogy nem volt a legjobb húzás nő-biznisznél Diogót hívni szinkrontolmácsnak...
Végül aztán túléltük az estét, és most már azt is elmondhatjuk magunkról, hogy buliztunk a világ leghírhedtebb favelájában!

Bahia


Bahia állam elméletileg a legveszélyesebb állam Brazíliában. Illetve van egy-két veszélyesebb, de oda nem megy senki, brazilok sem (pl Espirito Santo). Ez azért van így, mert Bahia, főleg a főváros Salvador, elég indusztriális hely, nagyvárosokkal (Salvador 4 millió körül van), ugyanakkor nagyon szegény és elmaradott is. Ez a varázslatos kombináció szinte defínició szerint adja ki a hatalmas és elvetemült favelákat. A másik probléma az az, hogy az itteni favelák nem a drogkereskedelemre, hanem kifejezetten a rablásra vannak ráállva. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy Salvadorban röpke két óra alatt kiraboltak minket, de mint a szart. Továbbá, hogy itt a jagellók, a Brazíliában megszokott golyóálló mellény mellett, nem egy, hanem két pisztollyal járnak, ráadásul az egyik az egy akkora Magnum, hogy mindegy hol talál el, tutira leveszi az érintett testrészt. Kár, mert Salvador tényleg gyönyörű, koloniális város, de sötétedés után nem nagy ötlet kimerészkedni... A jó hír viszont az, hogy a kormány Rió után, Salvador faveláit akarja megpucolni a bűnös fertőtől! Sikerülni úgy se fog, de talán valamit javítanak majd a helyzeten, és akkor még csodálatosabb lesz a mesés Bahia!


Ha valakit érdekel a téma, nézze meg az 'Isten Városa'-t (Cidade de Deus) vagy a borzasztó című 'Elit Kommnadó 1-2'-t (Tropa de Elite).

Peti áll a ház előtt...

Mert az van tudjátok, hogy én ide nem csak naplopni jöttem. De nem ám! Még a feltételezés is vérig sért! Én ide egyetemre jöttem cserediáki minőségemben, mégpedig Latin-Amerika legnívósabb egyetemének tartott Universidade de Sao Paulo, aka USP-ra (úgy ejtsed, hogy Uszpi).

Az USP kicsit más, mint az otthon megszokott egyetemek. A campusa akkora, hogy külön városrésznek számít, amit úgy hívnak, hogy 'cidade universitaria', azaz 'egyetemváros'. Akkora ordas nagy, hogy busszal kell bent közlekedni (két saját buszvonal cirkál nonstop, és a lokál BKV is jár bent), megszámlálhatatlan sok kajálda van, minden létező sportágnak külön pályája, stadion, uszoda, kórház és egy utca amin az összes errefelé meghonosodott banknak van egy fiókja. Zsaruk eredetileg nincsenek, de mióta pár hónapja fejbe lőttek valakit, pont az én fakultánsom (FEA) előtt, lézeng egy-két jagelló, de azok is csak mutatóba...
Kell is a nagy campus, mivel cirka 90.000 diák jár ide, plusz a tanári kar, kiszolgáló személyzet meg amit akarsz (és ezzel messze nem a legnagyobb egyetem még Sao Paulo államban sem, van ahova 140.000-en járnak).

A felszereltségétől nem fogod elrúgni az agyadat (mondjuk nem rosszabb, mint egy magyar egyetem), viszont magától a campustól, ami nagyjából egy hatalmas botanikus kert és egy golfpálya visszafogottan hedonikus ötvözete, két napig csuklani fogsz (nem mintha nem lenne benne tényleg egy botanikus kert - ahol egyébként néha megerőszakolnak ezt-azt, talán ezért is hívják rape-street-nek). Egyszerűen gyönyörű! Pálmafák és szökőkutak mindenfele! Amikor két óra között ledőlsz egy pálmafa árnyékába szummantani, akkor azért érzed, hogy kemény az élet, mint a kád széle...

Szar kép, de nem kaptok jobbat...

Magán a campuson is folyamatosan vannak partik, bár én még egyszer sem voltam, mert kicsit messze lakom, és eddig mindig volt mást csinálnom, de állítólag nagyon adják, szóval inkább előbb, mint utóbb, le kéne csekkolni mi ott az ábra.

És a kedvencetek: Tanulás! Azzal még nem is lenne baj, hogy portugálul megy az oktatás. A baj sokkal inkább azzal van, hogy én nem beszélek portugálul! Ez némileg visszaveti az egyébként kiváló akadémiai teljesítményemet, de talán a következő félévben már fogok annyira habogni portugézül, hogy legalább az óra címét megértsem... (viccen kívül, tényleg meg kell tanulnom hamar-gyorsan a nyelvet, mert ez így nem állapot kérem...)
Az órák amúgy jó hangulatban telnek, és még senkit sem láttam összeroppanni a tanulás rettentő súlyától. Tudjátok, csak latinosan...
Bár ami azt illeti, a reggel fél nyolcas kezdést nem érzem annyira latinosnak, hálistennek sikerült valahogy ellenállnom a magnetikus kísértésnek és nem vettem fel csak fél tízes órát (ezt már sehogy se lehetett elkerülni).

Van itt minden, mint a búcsúba'

Most abba is hagyom az írást, mert vissza kell mennem tanulni...      NOT!

Senhor Gringo

Szervusztok, köszönöm, hogy ennyien eljöttetek! Egy fontos dolog miatt hívtalak ide benneteket... kicsit kínos ez nekem, de nem tudom tovább magamban tartani ezt a sötét titkot mely a lelkemet rágja és a szívemet mérgezi, erősnek kell lennem, és be kell végre vallanom: Gringó vagyok.

Azt hittem velem ez nem történhet meg, hogy ez mindig csak másokkal fordulhat elő, hogy ilyen csak a filmekben van...

Édes istenem mekkorát tévedtem...

Hirtelen jön, de észrevétlenül... egyik pillanatban semmi, a következőben egyszer csak rémülten azt veszed észre, hogy egy Gringó vagy! Először azt hiszed, hogy csak egy rossz, beteg álom, majd úgyis felébredsz, de nem, ó nem... ebből sosem ébredsz fel.

És a fájdalom...



Az egész kicsit kevesebb, mint két hónapja kezdődött, mikor mit sem sejtve Brazíliába költöztem, ahol kiderült, hogy azzal, hogy betettem a lábamat az országba, egy csapásra gringóvá lettem! Próbáltam mentegetőzni, hogy én nem tudtam, meg hogy nem lehetne-e ezt valahogy megoldani okosba? De nem, azt mondták sajnos nincs mit tenni, gringó vagy, és majd egy szép napon gringóként is döglesz meg!

Mert tudjátok az van, hogy itt mindenki gringó, aki nem brazil (a többi Dél-Amerikait kivéve). De vannak aki gringóbbak, mint a többiek: a fehérek. És minél fehérebb vagy, annál gringóbb is. Én pedig kurva fehér vagyok.

Bár nem kifejezetten pejoratív kifejezés, azért eléggé meglepett, hogy lazán, minden sallang nélkül gringónak hívnak. Például, ha brazil haverjaim engem keresnek, akkor azt mondják, hogy "Figyu, hol a gringó?"
Sao Paulóban nem annyira, de máshol simán utánad kiabálnak az utcán, hogy 'hé gringo!' Még nem derült ki, hogy ez 'Hé gringo, üdvözlünk szerény városunkban, de jó, hogy itt vagy' akar-e lenni, vagy talán inkább 'Hé gringo, lenyúzom a fehér kis bőrödet aztán kiszívom a kibaszott sápadt lelkedet!' Mivel sokszor tényleg nem tudom eldönteni, inkább nem szoktam megvárni, hogy kiderüljön, nehogy véletlenül még a torkukon akadjon az a bársonyos lelkem...

Ez itt egy megtermett folyami gringó

Persze előnye is van annak, ha az ember gringó, még pedig a hölgyek! Bizony, bizony a brazil csajok élnek-halnak egy jó gringóért! De mielőtt még a drága olvasók kanosabb férfi szegmense (és talán egy-két kísérletezőbb nő is) fejvesztve ide nyargalna, hogy derekasan belecsapjon a brazil lecsóba, azért érdemes tudni, hogy igencsak észnél kell ám lenni, mert nem mindegyiket ugyanaz a nemes cél hajtja az ember fehér (az én esetemben gyönyörűen kidolgozott és szemtelenül férfias) karjaiba! Egyrészt a csajok kb fele pont leszarja, hogy az ember gringó vagy sem, tehát nem érdemes mindegyiknél azzal a stílusos mondattal nyitni, hogy kóstolt-e már fehér répát? (bár biztos sokaknak bejönne...) Azok, akik láthatóan buknak az egzotikus gringóságunkra, mindig legyenek egy kicsit gyanúsak, ugyanis könnyen lehet, hogy egy úgynevezett Gringo Hunter-el akadtunk össze!

A Gringo Hunter az egy már-már mitológiai teremtmény: egy olyan olyan, jellemzően attraktív nőszemély, aki bájai fondorlatos alkalmazásával, szirén módjára elcsábítja a gyanútlan gringót, akivel aztán, míg csöcseivel folyamatos szuggesztív hypnózisban tartja, felcsináltatja- és jó eséllyel el is veteti magát. Nem lepődnék meg, ha utána a fejénél kezdve fel is falná áldozatát, miközben a petéi a háttérben nyálkától csillogva békésen lüktetnek... Mindezt azért teszi, mert itt az az elterjedt képzet, hogy aki gringó az mocskosul gazdag is, és alap, hogy a feleség Saint-Tropez-ben kap kéglit. Nyilván nem hallottak még Kelet-Európáról! Tőlem aztán nyugodtan vadászgathatnak rám, amennyit akarnak, kérdés, hogy a brazil tengerpart után mennyire jönne be nekik Gárdony? (Itt jegyezném meg, hogy portugálul a vadászni - 'caçar', és a házasodni - 'casar' szavakat ugyanúgy ejtik. Szeretném azt hinni, hogy ez csak a véletlen újabb tréfás kis műve...)

Sajnos a gringók nem csak a nőket, de a bajt is erősen vonzzák. Ha az ember fehér segge világít a sötétben, nem annyira szerencsés éjszaka a Brazil utcákat járni, mert a hím nemű gringó vadászok kevésbé jókedélyű figurák, és az ember könnyen kaphat egy skullót a fülei közé, ha sokat okoskodik arról, hogy de hát ő kelet-európai, szóval tökre nem gazdag...

Az még nem derült ki, hogy mennyi ideig kell Brazíliában élni, hogy az ember gringóból valami mássá (esetleg brazillá) avanzsáljon, de ha nagyon unok gringónak lenni, csak elmegyek Liberdade-ba, Sao Paulo japcsi-negyedébe és egy csapásra Gaijin leszek!

Szótár Rovat #3

chorinho

1, (fn) könnycsep - Ha piát töltenek az embernek, de azt szeretné, hogy még egy kicsit többet töltsenek, szomorú pofával azt kell mondani, hogy "um chorinho mais por favor!" Csak még egy kis könnycseppet légyszives! Visszautasításra még nem volt példa..

Bahia - A Veszélyes Szépség

Szeptember 7. Brazíliában a függetlenség napja ezért az egyetemen kaptunk egy teljes hét szünetet, amit a legtöbben utazással töltöttünk. Voltak akik az Amazóniába vetették bele magukat, mások Rióba, Buenos Airesbe vagy Bolíviába mentek, de mi "V"-vel és Willem-mel a holland sráccal az egzotikus Bahiába repültünk! (Nem, nem a gagyi ajándékboltba a Westend vízesés mellet...)

Természetesen, mint Brazíliában általában minden, ez sem ment zökkenő mentesen. A problémák már a repülőjegy vásárlásnál elkezdődtek mivel kiderült, hogy ahhoz, hogy meg tudjuk venni, kell hogy legyen nekünk úgynevezett CPF-ünk. A CPF az tulajdonképpen egy adószám, ami minden Brazilnak van, és szinte mindenhez kell, de nekünk persze nem volt. Már a mobiltelefon vásárlásnál is kellett volna, de rettentő leleményesen és fondorlatosan beírtuk a gugliba, hogy "José da Silva CPF" és kidobott vagy húszat. Ez a trükk a repjegynél sajnos nem működött, mert ott a bankkártyához van hozzárendelve a CPF és azt azért jobban ellenőrzik. Szóval egy napot elhülyéskedtünk vele, míg ide-oda rohangásztunk okmányhivatalok és bankok között, de végül meg lett a CPF és vele a repjegy is. Király, mehetünk!

Arról a jelenetről inkább nem is írnék bővebben, amikor is már felszálltunk a reptéri buszra, mikor még a biztonság kedvéért megnéztük a repjegyet, hogy melyik terminál hány órakkor stb., és észre vettük, hogy az indulásnál a másnapi dátum volt odaírva (máig rejtély, hogy hogyan)! Épp annyi időnk volt, hogy gyorsan lepattanjunk a buszról mielőtt az még elindult volna! Szerencsére a buszjegyet át tudtuk tettetni másnapra.

Itt jegyezném meg, hogy a sok kezdeti szerencsétlenkedés ellenére, úgy tűnik hogy a fényőgépes kálváriám megtört, vagy legalábbis tűzszünetet tart, mert tűzön-vízen át valahogy mégis sikerült képeket csinálnom és azokat valahogy még haza is hoznom épségben (a dokumentáció sajnos nem teljes, mivel azért volt, hogy nem mertem magammal vinni a gépet egyes helyekre, vagy éjszaka).

Salvador - Pelourinho

Végül két óra repülés után, este 10 körül megérkeztünk Salvadorba, Bahia állam fővárosába, ami szintén egy közel 4 milliós kis városka. A reptéren nem igazán tudtuk, hogy hogyan is jussunk el a hostelünkhöz (itt 'pousada'-nak hívják őket), ami Salvador óvárosában, Pelourinho-ban volt valahol. Először busszal akartunk menni, de mivel hallottuk, hogy Salvador nagyon veszélyes, inkább letettünk arról, hogy egyedül, csomagokkal, éjszaka kezdjük el keresgélni a pousadát, úgy hogy még azt se tudjuk melyik busszal kéne menni és arról hol kell leszállni. Aztán valami rafkós maszek taxis kezdett el minket fűzni, hogy ő majd bevisz okosba fele annyiért mint a többi taxis, de mikor oda vitt a kocsijához láttuk, hogy az egy tök sima, jelöletlen magánautó, és hogy "ja még jönne a haverja is". Ehhez hasonló kalandom volt már Mexikóban és Egyiptomban, és bár nem vették akkor ki a vesémet, végig nyakig be voltam szarva, mert semmi nem gátolta volna meg őket ebben a nemes műveletben. Ezt a kis izgalmat most inkább mellőztem volna, ha lehet, ezért végül kis rutin alkudozás után behuppantunk egy normál taxiba, akinek a sofőrje mondta, hogy jobb is hogy nem szálltunk be a rafkóshoz, mert az sanszos hogy bevitt volna minket a favellába adakozni kicsit.
Ekkor még nem sejtettük, hogy az utunk még is csak fog tartogatni izgalmakat, mivel sofőrünk erősen megalapozta bennem a gyanút, hogy a híres brazil Forma-1 pilóták salvadori taxisként kezdik a pályájukat. Embert így még nem láttam vezetni. Az, hogy a leállósávot igen kreatívan alkalmazta az egy dolog, de mikor 120-al kanyarban, előzés közben (kb 20-20 cm-re a két kocsitól) ez az állat még képes és sms-t ír a csajának, úgy hogy közben néha egy-egy elmebeteg szembe biciklizik az autópályán, akkor azért a zavart mosolyom tünékeny leple mögött számot vetettem az életemmel, és gondolatban elbúcsúztam a szeretteimtől. Az hogy az utat túl élem, fel sem merült...

Aztán mégis túléltem. De csak azért, hogy miután leraktuk a cuccunkat, és beindultunk körülnézni, szinte azonnal kiraboljanak (kb 2 órája voltunk Salvadorban), ráadásul a tag folyékonyan beszélt angolul, ami errefelé nem kicsit ritka. Úgy tűnik a nyelvtudás itt is karriereket nyit...
5 percre rá hazafelé megint ki akartak rabolni, de mondtuk, hogy a kolléga már járt nálunk, szóval nincs buli.
Gondoltuk egy napra ennyi talán elég is lesz, és eltettük magunkat másnapra.

Itt azért egy pár szóban bemutatnám, hogy mi is ez a Bahia. Bahia Brazília észak-keleti (Nordeste) részén található kb ott "ahol a legkövérebb" a szárazföld. A portugál hódítók itt rakták le az afrikai rabszolgákat, ezért még mindig itt van a legnagyobb afrikai behatás. Szinte a teljes lakosság fekete, és a kultúra is teljesen más, mint Brazília többi részén. A zene, az öltözködés és az emberek is sokkal afrikaibbak, természetibbek (itt is az dívik, hogy a nők a fejükön cipelik a 40 kilós mittoménmiket). Közvetlenebbek, kedvesebbek, de ugyanakkor veszélyesebbek is ha rosszal találkozol. Salvador a capoeira őshazája, a harcművészetnek amit a rabszolgák táncnak álcázva gyakoroltak, és Brazilia egyik szimbóluma.
A rabszolgakereskedelem miatt, a Portugálok idején Salvador volt az ország fővárosa (majd az aranybányászat idején Rió, most pedig a mesterségesen felhúzott Brazília), ezért, bár most erősen az elmaradott harmadik világ része, még mindig láthatóak a letűnt, de egykoron dúsgazdag fénykor impozáns épületei.
Az itteniek nagyon vallásos emberek, annyira hogy egy vallás nem is elég nekik. Túl azon, hogy rettentően katolikusak (ennyi templomot egy városban még nem láttam), még mindig hisznek a babonákban és az Orisha-kban, akik egyfajta afrikai istenségek. Mindezt teljesen harmónikus módon teszik, nem törődve különösebben az erősen egy istenhívő kereszténység és a legalább 20 istenből álló Orisha kultusz közötti alapvető disszonanciával. A fő templom, Igreja de Bonfin körüli kerítést teljesen beterítik a színes szalagok, melyeket a hívők raknak fel, ha kívánnak valamit, belül pedig gyerekek és beteg hozzátartozók fényképei borítják a falakat a gyógyulás és egészség reményében, sőt a plafonról műtestrészek százai lógnak, ezzel igen bizarr látványban részesítve a látogatót.
Lényegében, ha egy nyugati ember azt a szót hallja, hogy Brazília, valami olyasmi dolgot fog maga elé képzelni, mint Bahia. Trópusi hőség, egzotikus növényzet, capoeira és párductestű csokicsajok minden mennyiségben...

Igreja Bonfin - Salvador fő temploma
előtte kívánság szalagok erdeje, fölötte a mutatóujjam

Az első, kicsit félresikerült salvadori este után áthajóztunk a közeli Morro de Sao Paulo paradicsomi szigetére, ami minden ízében olyan volt, mint amilyennek egy trópusi szigetet az ember elképzel. Sűrű esőerdő nőtte be, amiből itt-ott pajkosan egy kis kunyhó figyelt kifele, a kikötő mellett pedig egy 17. századbeli erőd feszített, amit még a portugálok építettek a kalandos kedvű holland kalózok ellen. Szinte láttam magam előtt, ahogy peckes muskétások rohangálnak fel-alá a falakon az elbaszott háromszög alakú kalapjaikban és a hosszú zubbonyaikban, a 40 fokos párás hőség ellenére, hogy beleküldjenek pár szivélyes ágyúgolyót a hollandok vörhenyes képébe.

Morro de Sao Paulo

Mielőtt idejöttünk volna, sokan mondták, hogy Morro szép meg minden, de sajnos elég turistás, nem az igazi. Ezúton üzenném nekik, hogy lehet, de nekünk piszok nagy mázlink volt! Mivel Európában és az USA-ban még mindig nem tértek magukhoz a válságból, meg amúgy sem volt szezon, nem igazán volt túl sok nyugati, egy két sápadt norvégot kivéve, viszont pont akkor volt a Tavaszi fesztivál (igen, szeptember elején) ami elég sok környékbelit odavonzott. De ha nem is lett volna így, akkor is, ha az ember veszi a fáradtságot és sétál 15 nyamvadt percet, olyan partokra juthat el, ahol alig akad egy-két kóbor lélek, csak a smaragdzöld pálmák és a türkizkék óceán, esetleg egy-két stílusosan partra vetett málladozó csónak. Higgyétek el nekem nyájas olvasók, Morro de Sao Paulo nem szarral gurít...

Vannak elhagyatott partok is

Az emberek ide elsősorban pihenni és bulizni járnak, és tény, hogy alapvetően valóban egy turistákból élő kis társadalom lakja a szigetet. Nem lehet úgy kettőt lépni, hogy valaki ne akarna rád tukmálni valamit, legyen az nyaklánc, languszta vagy akár saját teste. Már a kikötőben egy egész emberraj fogadott minket talicskákkal, amikre 'Taxi' volt felpingálva. Kiderült, hogy csak a cuccokat fuvarozzák a talicskákkal (mivel autó egyáltalán nem volt a szigeten), de Brazíliát ismerve én már semmin nem lepődtem volna meg...

Talicska Taxi

A partik nagy része a parton volt, ahol kis piás standok armadája árulta a caipirinha-t, de citrom helyett olyan gyümölcsökből, amik szerintem nem is léteznek. Volt ott 'umbu', 'acerola', 'cashu' (kesudió gyümölcse), 'acai', meg még rengeteg aminek nem tudtam megjegyezni a nevét, sőt ha kérted akkor kakaó-gyümölcsből is szívogathattad kifele a piádat.

Kakaóból szívom az ananászos Caipirinha-t, dőzsölünk!

Sajnos az idő most sem kedvezett nekünk különösebben, rengeteget esett (nem is tudom mit vártam egy esőerdőtől...), és csak két nap sütött igazán a nap. Be is fizettünk egy hajókirándulásra, ami delfin nézést is magába foglalt volna, de természetesen akkor is zuhogott, és mivel a delfin az embernél jóval intelligensebb teremtmény, ilyen szar időben nyilván baszott előbújni. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen közel az egyenlítőhöz lehetséges fázni...  Bezzeg mikor visszamentünk Salvadorba, akkor sütött a szemétláda mint akinek fizetnek érte...


Salvadorban minden kedden fesztivál van. Hogy miért pont kedden az nem igazán világos, mivel szerdán ők is mennek dolgozni, mint bárki más (talán egy kicsit visszafogottabb hévvel). Ilyenkor az utcán nagy dobos csoportok masíroznak körbe lüktető Samba Reggae-t játszva (ezek közül a leghíresebb az Olodum), mögöttük táncoló emberek hömpölygő tömegével. A Samba Reaggae-nek egyébként nincs túl sok köze a Reggae-hez, maximum annyi, hogy az Olodumnak a logója egy színes peace-jel...
Egyszer be akartunk menni egy sima Reggae buliba is, de ahogy betettük a lábunkat éreztük, hogy nem vagyunk szívesen látott vendégek. Ahogy megjelentünk a hófehér kis búránkkal, a körülöttünk állók keresztbe tették a karjaikat és elkezdtek nagyon szúrósan nézni. Csak egy prosti integetett, hogy fáradjunk beljebb, de mi inkább jobbnak láttuk nem beljebb fáradni. Később a pousadaban a recepciós csaj mondta, hogy nehogy Reaggae buliba találjunk menni, mert az itt errefelé öngyilkosság, ő egyszer tette be a lábát 2 percre ugyanarra a helyre ahol mi voltunk, és olyan arcokat látott, akik félkézzel szívták a kokót, mert a másik végig a pisztolyuk markolatán pihengetett...

Olodum

Ha valaki Salvadorba megy akkor biztos találkozni fog csontsovány kis koldus gyerekekkel, akik szívbemarkoló tekintettel néznek rád, közben mutatva, hogy nagyon éhesek, mert üres a kis pocijuk, meg koszos a kis pofijuk és az embernek a torka összeszorul. Na ezeket kell elküldeni a picsába. De tényleg. Mikor kaját próbáltunk venni egy standnál, minket is körülrajzottak, és könyörögtek, hogy vegyünk nekik egy kis ételt vagy adjunk pár reált, de nem adtunk. Aztán mikor már megettem az ételem felét, olyan szarul éreztem magam értük, hogy megkerestem azt amelyik a legfájdalmasabban kunyerált, hogy odaadjam neki a másik felét (roston sült marhahús volt, szóval elég fasza kaja), de mikor odanyújtottam neki, ő csak félvállról legyintett, hogy vigyem a picsába! Annyira megdöbbentem, hogy elfelejtettem levegőt venni! Az ételtől már elment a kedvem, ezért leraktam egy kuka tetejére, hogy ha valakinek kell, az viheti. Két perc múlva mikor megint elmentünk a kuka mellett, láttuk, hogy nem hogy nem vitte el senki, de az egészet, úgy ahogy volt, kibaszták a kukába! Kiderült, hogy ezek a gyerekek Crack-függők és ha kaját is veszel nekik, azt is el tudják passzolni egy kis cuccért, így az ember jóhiszeműen bár, de támogatja a drogkereskedelmet és ezeknek a gyerekeknek a függőségét...

Ha valaki igazán kíváncsi rá, hogy milyen Brazília, menjen el Bahiába, mert itt egymásba fonódik a szépség és a szörnyeteg, a gyönyör és a nyomor hígítatlan koncentrációja...