Az időközben újra egyesült csipet-csapat nagy buzgalommal látott hozzá a várhatóan igen combos karácsonyi partihoz való rákészüléshez, amit én az ágyon fekve nyöszörögve néztem, talán nem teljesen őszinte mosollyal az arcomon. Az, hogy én este bárhova elmenjek, teljes mértékben ki volt csukva - otthon maradtam filozofálni azon, hogy az egész utazást baszhatom ki az ablakon. Pár órával később némi egészséges kárörvendéssel konstatáltam, hogy a fiúk se jártak sokkal jobban, valami méregdrága, de legalább szar bulit sikerült keríteniük, úgyhogy csalódottan haza is cammogtak. Nem is értem, hogy gondolhatták, hogy nélkülem sikerülhet egy jót bulizniuk. Rejtély... Másnapra hálistennek a lábam már úgy ahogy rendbe jött, valószínűleg a 9 órás buszút nyírta ki ennyire. A világ újra szép volt...Natal később se lopta be magát a szívünkbe: maga a város egy lehetetlen, elterülő katyvasz - tízkilómétereket kell buszozni A-ból B-be, de azt is minek, mert sehol nem történik semmi! Najó, talán egy egészen pervertált utcai misztériumjátékon kívül, ahol vagy 30 élő csecsemőt és kisgyereket halmoztak fel egy mozgó pódiumra, mindezt azzal a gyomorforgató giccsel meghintve, ami csak Dél-Amerika elmaradottabb részein és poros közel-keleti piacokon fordul elő - kb. olyan, mintha a kínai integetős cica és Győzike istentelen nászából született volna egy arany és neon-szivárvány színű lidércnyomás, hogy örökre száműzze az ízlés és az esztétika minden formáját a halandók síkjáról... A tengerpart amúgy nem lenne rossz, ha a környéken mindenhol nem lenne sokkal jobb. Szóval bárhogy próbálkoztunk, Natalban egy dolgot nem sikerült találnunk, amiért érdemes lenne odamenni - azt a pár cukorhusi selyemmajmot leszámítva, akik a harmadik-világi stílusban szigetelt (tehát szinte sehogy) magasfeszültségű vezetékeken rohangásztak fel-alá. Olyanok, mint a mókusok csak rajabbak.
A "Najó, igyunk meg egy sört, de tényleg csak egyet" az a mondat, ami a történelem során a legtöbb katasztrófába torkolló láncreakciót indította el (a szintén szép helyezést elérő "Mé, most mi történhet?" mellett) - bár esetünkben nem azért, mert azt a 'tényleg egy sört' még 20 követte volna. Mikor az utolsó esténken - mivel tényleg semmi jobbat nem tudtunk találni - inkább már éjfélkor kimentünk a buszpályaudvarra (a busz csak 3-kor indult), minthogy tovább szenvedjünk a városban, megpillantottunk a terminál mellett egy kis csehót (ha a hely hallaná, hogy csehónak neveztem, menten elpirulna, annyira le volt szakadva), aminek a teraszán láthatólag vigadalom volt. Ekkor hangzott el a végzetes mondat, sajnos az én számból. Letelepedtünk, rendeltünk egy sört és körbenéztünk. A látvány nem evilági volt. Kustorica rémálmodhat ilyeneket, miután egész nap David Lynch filmeket nézett, és lefekvés előtt még bepuszilt másfél kiló libamájat. A krimót a környék leglezüllöttebb és valószerűtlenebb karakterei töltötték meg - egy nem volt közöttük, aki ne fért volna fel egy Bosch festményre. A hely közepén vergődő, a csúnyáját az értő közönség arcába dörgölő 65 éves pillangó, aki olyan ronda volt, mint a világháború, totál Leilát, az arab démont juttatta eszembe, bár láthatóan nem egyedül képviselte a szakmát az intézményben.10 perce ülhettünk ott, mikor megjelent pár fakabát, és elkezdték szkennelni a szodomai terepet, majd az összes börtönviselt, koszlott alvilági figura közül minket sikerült kiszúrniuk! El is kezdtek szekálni minket az útlevelekkel, vízumokkal stb., majd elhúztak. Ezt használta ki az egyik kurtizán, és mint gyöngytyúk szélsebesen lecsapott ránk. Illetve rám. Sajnos. Először arról magyarázott, hogy hát ezek a rendőrök milyen borzasztóak blablabla (amúgy erősen gyanítom, hogy ő küldte ránk őket, hogy aztán odajöhessen), aztán összevissza hablatyolt mindenféléről aminek a felét sem értettem, de nem úgy tűnt, mint aki rövidesen lekopna. Úgyhogy udvariasan elköszöntünk, hogy szori, de nekünk megy a buszunk csaó (3 óra múlva ment), de ő hűségesen jött velünk a pályaudvarra. Enervált lerázási kísérleteim karcolás nélkül lepattogzottak róla, és a legnagyobb optimizmussal követett mindenhova - wc-re sem mertem menni, nehogy ott sarokba szorítson. A következő 3 óra maga volt a pokol. Egyszerűen nem lehetett lerázni! Sehogy! Már mindent mondtam neki: Barátnőm van - Óóó biztos messze van ő innen!; Meleg vagyok! - Nono, az előbb még barátnőd volt!; Takarodj! - Ugyan, ugyan... Rövid időn belül a sírás kerülgetett, mire ő - mivel látta, hogy szomorú vagyok - együttérzően a vállamra hajtotta a fejét. Aztán szerelmet vallott nekem, és elkezdte énekelni a 'Ha én egyszer elkaplak' című slágert. Akkor már az egész pályaudvar rajtam röhögött, bár szerencsére nem voltak sokan a korai időpontból kifolyólag.
Végül 3 óra vajjúdás után befutott a feloldozást jelentő rozoga busz! (illetve 3 és fél, mert most richtig késett a rohadtja) Natalt a kurváival együtt legszívesebben porig bombáznám, de mivel nem kenyerem az erőszak, nem teszem...
No comments:
Post a Comment