Fortalezáról azt érdemes tudni, hogy mi nem tudtunk róla semmit. Annak ellenére sem találtunk róla semmi érdekeset, hogy gondosan áttanulmányoztuk a Lonley Planet vonatkozó passzusát. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy mielőbb megpróbálunk elvergődni a Fortalezához relatív közel eső tengerparti paradicsomba, Jericoacoaraba.
Mint kiderült, ennek a legegyszerűbb módja az, ha az ember rögtön a repülőtérről elviteti magát egy 4x4-es terepjáróval. Némi rutin alkudozás után szereztünk is magunknak egy alkalmas sofőrt, és elindultunk a cirka 5 órás útra egy félkegyelmű angol turista és a minden sztereotípiának készségesen eleget tevő sótlan japán feleségének a társaságában. Volt akkora szerencsém, hogy én üljek a nipponi dáma mellett, aki egy pillanatra se hagyta lankadni a köztünk folyó érdekfeszítő beszélgetést. A kommunikációt valamelyest hátráltatta, hogy az idő nagy részében azt sem tudtam, hogy angolul vagy japánul próbál-e hozzám beszélni, és ha véletlenül megértettem, akkor sem tudott érdekelni, hogy mit mond. Néha elcsíptem 'V' beszélgetését a sofőrünkkel (aki egyébként csodával határos módon hibátlanul beszélt angolul), ami nagyjából abból állt, hogy a mester Sao Paulo-t szidta, mint a retket.
Az első négy órában teljesen civilizált betonozott úton mentünk, így nem igazán értettük, mi indokolja a terepjárót, amíg hirtelen egy huszáros mozdulattal le nem tértünk egy földútra, ami minden méterrel egyre off-roadosabbá vált, mígnem egy sivatagban nem találtuk magunkat. Igen. Sivatagban. Dűnékkel meg minden, nem csak holmi kókadt pusztaságban. Életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen sivatag létezik Brazíliában, ráadásul tele vadszamarakkal, akik a mustangoknak lehetnek a kevésbé megénekelt rokonaik. Sofőrünkben valahol ott szunnyadhatott egy fel nem fedezett rally-versenyző, mert láthatóan nagyon élvezte a dűnéken meggondolatlan sebességgel való száguldozást. Társalkodónőmben viszont nem éreztem a szamurájok legendás bátorságát, aki csak azért nem ájult el, mert azt se mert.
Itt fent az észak-keleti térségben (Nordeste), mivel elég közel van az egyenlítőhöz, nagyon hamar, már 6 körül lemegy a nap. Errefelé nincs is téli és nyári időszámítás, mert egész évben nagyon kicsi az ingadozás a nap járását illetően. Így hát már vak sötét volt mire megpillantottuk Jericoacoara (röviden Jeri) fényoázisát, ahogy Mad Max-es kontraszttal előugrott a fekete sivatag közepén. Maga Jeri egyébként nem akkora nagy dobás, látszik, hogy minden a hátizsákos turistákról szól, bár a hangulat ennek ellenére egész kellemes. Brazíliában még az ilyen turistásabb helyeket sem szoktam igazán műanyagnak érezni, mert még ezeket is teljesen átitatja a hígítattlan brazilság. A helyiek soha nem próbálják megjátszani magukat az idegenek kedvéért, mindig magukat adják, még akkor is amikor pofátlanul próbálnak rádsózni mindenféle szirszart. A hostelünk, ahol egyébként összefutottunk két német haverunkkal az egyetemről, a lehető legfapadosabb volt, de legalább olcsó. A szobánk nagyjából úgy nézett ki (főleg a németeké), mint egy szomáliai bordélykunyhó, de a lényeg úgyis csak az volt, hogy alvásra nagyjából alkalmas legyen.
Jeri vonzereje a környező természeti csodákban rejlik, amiket befizetett napi túrákkal lehet meglátogatni. A túrák, mint itt általában a közlekedés, boogie-kal van megoldva, ami külön nagyot dob az élményen. Mi egy reggel 9-kor induló egész napos menetre neveztünk be egy korunkbeli sao paulói házaspárral (errefelé korán házasodnak), aminek külön örültem, mert a paulista portugált még mindig jobban értem, mint a többit. Már reggel olyan erős volt a nap, hogy még a félig feka brazil srác is rögtön elkezdte magát benaptejezni, rólunk, sápadtarcúakról, nem is beszélve. Első körben végig robogtunk a part menti sivatagon, míg el nem értük a 'Pedra Furrada'-t, ami egy ordas nagy kő a tengerparton egy méretes lyukkal a közepén, amit a szél és a víz vájhattak ki belőle. A környéken volt még egy-két 20 méteres szikla hanyagul eldobálva, de hogy honnan kerülhettek oda, az örök rejtély marad számomra.
A következő állomás a biztató nevű 'Lagoa do Paraiso' (A paradicsom lagúnája) volt, amihez egy kicsi vitorlás tutajjal lehetett eljutni. A tutajozásban vitathatatlanul maga a tutajos volt a legszenzációsabb, akinek olyan poszt-apokaliptikus kinézete volt, hogy bármelyik cyberpunk rémálomba casting nélkül elmehetne Charon adaptált alakjának. Csakhogy ez a révész nem az alvilágba vezetett, hanem tényleg a földi mennyországba! Ilyen tökéletesen gyönyörű helyen én még életemben nem voltam, egyszerűen minden amire ránéz, vagy hozzáér az ember, az kényeztet! A nap süt, de nem éget; a szellő fúj, de nem túl erősen; a víz meleg, de nem babapisi! A víz egyébként külön elképesztő volt: kristály tiszta és édes. Ilyen vizet máshol szerintem csak svájci tengerszemekben lehet találni, viszont azok a 8 fok körüli hőmérsékletükkel pancsolásra nem kimondottan ideálisak. Olyan volt, mintha Evian-ban lubickoltunk volna, én még ittam is belőle. Ezen a ponton éreztük mi is, hogy undorítóan jó dolgunk van, és gondolatban előrevetítettük a minusz 10-ben, vizsgaidőszakban otthon rekedt barátaink gyűlölködő jókívánságait, de csak jót röhögtünk rajta, és kifeküdtünk kicsit a vizet épphogy érzékin érintő függőágyak egyikébe.
Visszafelé a homokfutónk elakadt kicsit, és egy dűnéről oldalazva lassan elindult befele valami kósza bokrok közé, de hálistennek testi erőnk átlagon felüli, ezért ki tudtuk valahogy szabadítani a járgányt, és vígan folytattuk utunkat, hogy a naplementét még elérjük a közvetlenül Jeri mellett elterülő hatalmas homokdűnén. A kilátás lélegzet elállító volt, de ha festve lett volna, elhányom magamat. A narancssárga és a rózsaszín összes létező árnyalata borította be az óceán feletti eget, ahogy azt az apály által nedvesen hagyott homok tükörként ragyogta vissza, miközben faszagyerekek snowboard-dal suhangattak le a dűne oldalán.
Végül a tervezett három éjszaka helyett csak kettőt töltöttünk itt (bár én még szívesen maradtam volna), mivel a többiek már inkább átmentek volna Natalba, ami egy nagyobb város keletre a part mentén, de ehhez először vissza kellett robognunk Fortalezába az éjszaka közepén a sivatagon át, amit nem igazán bántunk. Éjszaka a sivatagban nyomatni egy buszra alig hasonlító leszuperált teherautóval mindig vicces...
No comments:
Post a Comment