Jellemvonok

Az eddigi posztok mind arról szóltak, hogy milyen Brazília: a helyek, a szokások, a dallamok, az ízek - itt az ideje azonban, hogy megismerjük kicsit azokat, akik ezt a hatalmas országot benépesítik, úgyhogy most magukat a brazilokat vesszük górcső alá (jesszusom, de undorító szó ez - mint valami lábasfejű párzószerve). 

Mivel sajnos nem áll módomban mind a 200 millió brazilt egyenként és külön-külön jellemezni, ezért a jó öreg általánosításhoz fogok folyamodni, megszórva kicsit mézédes sztereotípiákkal. Ami a brazilok esetében talán nem is akkora hiba, mivel annak ellenére, hogy etnikailag és kulturálisan a világ egyik legkevertebb nemzetéről beszélünk, valahogy a személyiségjegyeik és viselkedésük nagy vonalakban egészen homogénnek mondhatóak.

Talán nincsen még egy olyan nemzet, amelyikről ilyen pozitívak lennének a sztereotípiák: kedvesek, nyitottak, imádják az életet, jól táncolnak, fantasztikus szeretők satöbbi... Nem mellékesen szintén ritka, hogy a sztereotípiák ennyire igazak legyenek - szinte bármi, amit a brazilokról hallani, az nagyjából igaz is, talán valamivel veszélyesebbnek vannak beállítva a valóságnál, bár itt valóban fokozottan érvényes, hogy jobb félni, mint megijedni... Ez a poszt nem is ezekről a mindenki által hallott - zömmel pozitív - tulajdonságokról szeretne szólni, sokkal inkább a brazilok kevésbé ismert, idegesítőbb oldala lesz most terítéken.

Az egyik ilyen tulajdonság például lehet, hogy pont a túlzott muzikalitásukból adódik, bár inkább enyhébb autizmusra emlékeztet - ez pedig, hogy folyamatosan valami idegesítő hangot kell hallatniuk! Vagy fütyörésznek, vagy a kulcscsomójukkal ciceregnek vagy mittomén, de valami mindig van. Ez egyébként önmagában nem is lenne gond, de amikor a másik negatív tulajdonságukkal, az idegőrlő lassúságukkal párosul - például, mikor a boltban 40 perce baszakszik a pénztároscsaj azzal, hogy lehúzza azt az istenverte tonhalkonzervet, mi meg csak várunk és várunk a sorban állva reménytelenül, mögöttünk pedig valaki irtózatosan szarul fütyörészik a fülünkbe bele, pillanatig sem gondolva arra, hogy a sorban mindenki más meg akarná őt fojtani - olyankor azért görcsbe tud rándulni az ember agya...

kb. ez az, ami elsőre be szokott
ugrani Brazíliáról

A brazilokra egyébként úgy, ahogy van jellemző, hogy vagy egyszerűen nem veszik észre, vagy pedig nettó leszarják, ha zavarnak másokat - hogy melyik azt máig nem tudtam eldönteni, lehet, hogy személyenként változó. Engem ilyenkor kisgyerekekre emlékeztetnek, akikben még nem fejlődött ki a tudat, hogy más is létezik a világon, és mondjuk vidáman használják focikapunak a hálószobád ajtaját reggel 7-kor, mert eszükbe se jut, hogy az ajtó másik oldalán az valakit nem hagy aludni. Két ember például minden probléma nélkül megáll beszélgetni egy frekventált, bár szűk folyosó közepén, ezzel totál meggátolva az áthaladást, vagy mondjuk a reptéren külön gondot fordít arra, hogy a hatalmas csomagját úgy fektesse keresztbe a lépcsőn, hogy lehetőleg az egész nemzetközi forgalmat megbénítsa. Ha valaki bármilyen okból kifolyólag egy brazillal lakna a jövőben egy szobában (ne tegye), ne lepődjön majd meg, ha míg az éjszaka közepén az igazak álmát alussza, a brazil diszkréten felkapcsolja az összes létező lámpát a helységben - beleértve egy 500W-os halálsugarat - és akkora zajjal, mint egy vonuló gnú csorda nekiáll keresni valamit. Egyszer még az is előfordult, hogy egy csoportos tengerparti tripről hazafelé az egész busz - cirka 50 emberrel - megállt a város szélén lévő kocsmánál, mert a két szervező meg óhajtotta nézni a meccset (amin nem mellesleg egy szurkolót agyonlőttek... nem a szervezők).

Egyébként érdekes módon ez is egy jó tulajdonságukból származtatható, mégpedig, hogy nem panaszkodnak. Tényleg, szinte egyszer sem hallottam brazilt panaszkodni. Ha esetleg mégis, az is csak azért lehetett, mert a csapata kihagyott egy tizenegyest. Ők maguk amúgy a 'nempanaszkodásra', mint negatív tulajdonság tekintenek - szerintük azért tartanak ott, ahol tartanak, mert mindenbe beletörődnek és nem állnak ki az érdekeikért. Ebben lehet valami, ugyanakkor mi magyarok folyamatosan panaszkodunk, azt mégsem tartunk sehol... Ez a nempanaszkodás egyébként szerintem abból fakad, hogy lényegében - az utóbbi pár évtizedet leszámítva - az egész történelmük során el voltak nyomva vagy a portugálok-, vagy egy katonai diktatúra által.

A latinok általában nem a pontosságukról és a megbízhatóságukról híresek (ha ezt is magukévá tennék, szegény svájciaknak már tényleg nem maradna semmi), de amit a brazilok művelnek, az egy Európában teljesen ismeretlen dimenzió! Ha itt az ember megbeszél egy találkozót este 8-ra, akkor az Sao Paulóban jó esetben 10-et jelent, Rióban pedig valószínűleg el se jönnek. Brazíliában sok cég azért keres külföldi - azaz gringó - munkaerőt, mert még a leghanyagabb is megbízhatóbb, mint a legtöbb helyi: például ha egy európai azt mondja, hogy visszahív, akkor vissza is hív - és ilyesmi hajmeresztő mutatványok.

'Ne szidjuk egymás anyját' kampány
Parnamarim városában

Lényegében itt az 'igen' az 'talán'; a 'talán' az 'nem'; a 'nem'-et pedig nem ismerik. De frankón nem. Olyat soha, de soha nem fogsz hallani egy brazil szájából, hogy 'nem' (kivéve, ha azt kérdezed tőle, hogy szereti-e az argentinokat...), illetve, hogy 'nem tudom'. Ezt érdemes észeben tartani - ha az ember errefelé talál kalandozni, sok bonyodalomtól megóvhatja magát. Például, ha egy riói utcán megkérdeznénk valakit, hogy merre van a Toldi Mozi, reflexből mondaná, hogy itt felszállsz a 67-es buszra, mész vele 5 megállót aztán átszállsz, és a 13-assal a végéig...  Többek közt a helyiek pusztító segítőkészségének köszönhető, hogy Fortalézában például 4 órán át buszoztunk ide-oda egy utcát keresve, mire inkább beültünk egy taxiba.

Apropó taxi. Annak ellenére, hogy több Forma-1 legendát is delegált már az ország, azok a brazilok, akik éppen nem Forma-1 pilóták, kriminálisan szarul vezetnek. Kezdve azzal, hogy egy lejtőn nem képesek úgy elindulni, hogy ne guruljanak hátra legalább 3 métert, vagy hogy a sávokat legjobb esetben is csak amolyan tanácsnak tekintik, meg persze az örök kedvenc: ha egy problémát nem tudsz megoldani dudával, oldd meg sok dudával (mondjuk nem ritkán előfordul, hogy az egyik egyszerűen lelövi a másikat)! Kresz-nek én még a nyomát sem láttam soha. Annyira nem, hogy - bár ennek véletlenül van értelme - sötétedés után nem kell megállni a pirosnál! Ez különösen jól veszi ki magát egy olyan országban az automobil feltalálása óta nem regisztráltak józan vezetőt. Halál komolyan, én még nem ültem olyan sofőr mellett - sok taxist is beleértve - aki ne fogyasztott volna minimum alkoholt! Láttam taxisokat a taxi-állomáson kedélyesen nádpálinkát szürcsölgetni, vagy karneválról az autópályán hazafelé menet az egyik srác a volán mögött lazán üvegből húzta a jégert. Ha valakit otthon lebaszok, hogy iszik és vezet, az legalább érti, hogy miért mondom - ezek itt csak röhögnek, hogy milyen jópofa gyerek vagyok...  

Azonban mindezek ellenére még mindig a brazil az egyik kedvenc nemzetem. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik egy olyan nép, amelyik közel egy év alatt sem tud elkezdeni igazán idegesíteni, sőt csak egyre jobban fogom őket szeretni. Hibái mindenkinek vannak, azonban amíg valaki annyira kedves, nyitott, elfogadó és élettel teli, mint a legtöbb brazil, addig nem lehet rá haragudni. Inkább várok egy órát valakire, mint hogy azt érezzem, hogy gyűlölnek csak, mert valamiben más vagyok.
Azt hiszem a mi kis országunkra ráférne egy kis brazilosodás - gazdagabbak ugyan nem lennénk, viszont el tudnánk egymást viselni...