Bitch Please: Karnevál!

Minden brazil szívében ott ketyeg egy időzített bomba. Tikk-takk, tikk-takk ketyeg az óra csöndben egész évben, amíg egyszer csak február végén az összes szívbomba belobban és az ország öt tűzforró napon át felperzseli magát, hogy aztán főnixként még egy évre újraéledjen. Ez a karnevál...

Bár december 31-én a brazilok is megünneplik az újévet, csak a karnevál befejeztével kezdődik el valójában náluk az év - Szilveszter és karnevál között lényegében megáll az élet, csupán a rutinszerű életfunkciók működnek a társadalomban. Mindenki visszafolytja a lélegzetét, sűrűsödik a vihar előtti csend: közeledik a nagy nap. A karnevál abszolút - még a focit is megelőzve - a legfontosabb és meghatározóbb dolog a brazilok életében. Egész évben erre az öt napra készülnek, és mikor végre eljön, teljesen megőrülnek!

Én már hónapokkal előtte próbáltam kitalálni, hogy hova is kéne menni karneválozni, ugyanis nagyon nem mindegy. Rio de Janeiro mellett még rengeteg nagy és híres karnevál van (Salvador, Recife, Ouro Preto), sőt a riói egy kicsit talán le is van nézve sok helyi által, mivel az a legturistásabb. Végül egy kis, Sao Paulo állambeli városkára, Sao Luis do Paraitingára esett a választásunk. Sao Luis do Paraitinga egy festmény szépségű koloniális település a hegyek között, olyan ragyogó színekkel, hogy ilyet szabad szemmel talán még nem is láttam! Van egy kis folyócskája neki, ami bár most csendesnek és szelídnek tűnt, két éve úgy kiöntött, hogy templomostul elvitte a fél várost...

A szervezés részét Carlos komám vezényelte le, aminek az lett az eredménye, hogy harminc valahányan - szegről-végről ismerősök - béreltünk ki egy házat. A dugó miatt jó pár órásra elhúzódott autóutat öcsémmel, egy rendkívül irritatív mérnökkel és a sofőrünkkel, egy ránézésre heroinfüggő szőke csajjal tettük meg. Szőkénk minden sztereotípiát igyekezett megerősíteni, így én végig totál halálfélelemben utaztam a hátsóülésen, amin az a tény sem segített sokat, hogy valamiért pont az én biztonsági övem hiányzott a tetves verdából. Mire végre valahára nagy megkönnyebbülésemre megérkeztünk a város szélén lévő benzinkúthoz, én már vagy 40 váltakozó erősségű sztorit elmeséltem az öcsémnek arról, hogy mekkora állat ez a Carlos. Ekkor elrohant mellettünk a tömegben egy hatalmas katicának öltözött forma egy trombitát fújva teli tüdőből. Öcsém kérdésére, hogy ez meg mi, csak annyit mondtam: Tudod, ő Carlos...

Carlos aka "Chapolin" és a haverok

Ezzel a mondattal lényegében el is kezdődött az 5 napig megállás nélkül pörgő nehézsúlyú őrület, mert Carlos kitépett minket a kocsiból, belenyomott egy-egy sört a kezünkbe, és táncolók közé taszigált minket - a cucokkal majd később szarozunk - mondta. Gyorsan bemutatott a többieknek, akik közt egy-két ismerős arc is felbukkant, majd elindultunk ugrálva-táncolva a városka főtere felé.

Első blikkre két dolog tűnt fel: Az egyik, hogy szinte mindenki fiatal volt - nem sok 30 év felettit láttam - mint mondjuk egy zenei fesztiválon, pedig a karnevál abszolút nincs korhoz kötve. Úgy tűnik az idősebbek már nem mennek át másik városba karneválozni, de legalábbis nem ebbe a városba. A másik pedig, hogy minden és mindenki egy jellegzetes virágos mintába volt bevonva, ami mint kiderült az itteni karneválnak a tradicionális motívuma. Aki nem virágos bohócruhába volt öltözve, az mind jelmezben volt. Carlos a mi csapatunkat ellátta favágó-hacukával és hozzá tartozó fejszékkel, amikkel később nőket "döntöttek le a lábukról". Volt, aki naponta 30-at.

És majd rólad szólnak a hírek...

Csipet-csapatunk amúgy elég hardcore-nak bizonyult, aminek a részletezéstől neveltetésem és az érzékenyebb olvasók lelkivilágának kímélése végett most inkább tartózkodnék. Legyen elég annyi, hogy az országos híradó egy 5 perces portré anyagot készített rólunk. Engem halál másnaposan még meg is interjúvoltak egy másik alkalommal (én voltam másnapos, nem ők) miközben szerény reggelimet próbáltam délután 5-kor elkölteni - az, hogy amúgy se nagyon, de abban az állapotban meg egyáltalán nem beszéltem portugálul, egy csöppet sem zavarta őket. Bátorítóan mosolyogtak, amíg én azzal küszködtem, hogy bele ne hányjak a kamerába...

Aludni azt nem lehetett. Eleve a házban nem volt semmi, néhány felfújható matracot leszámítva, amiken volt, hogy volt hely, volt hogy nem. Mivel inkább a második opció volt a jellemző, én többször volt, hogy a csupasz csempén próbáltam elszenderedni. Ez önmagában sem volt könnyű feladat, amit az apokalipszis pusztító erejével tomboló haverjaim csatazaja csak tovább nehezített. Volt, aki konkrétan tiszta erőből fejelte a falat, hátha attól kijózanodik. Nem józanodott ki. A brazilok az első három nap lényegében egyáltalán nem aludtak.

A "karnevál" szó egyébként a szakik szerint etimológiailag a latin Carne - hús - szóból jön mivel ezek az utolsó napok amikor a nagyböjt előtt még lehet húst enni. Szerintem pedig onnan jön, hogy a karnevál a karnális örömök zabolázatlan ünneplése, a test dicsőítése, akár egy ókori bacchanália. Ilyenkor mindent lehet - mindenfele egymásba fonódott alakok tivornyáznak az alkohol, a zene és egymás mámorában. Aki azt gondolta, hogy a karnevál az valami ártatlan kis zenés-táncos felvonulás, ahol a közönség egyenes háttal ülve végig nézi, ahogy az egy szál orchideába öltözött táncosok elmasíroznak előtte, az bizony téved. Ha valaki komoly kapcsolatban van, az általában el se megy karneválozni, hacsak nem swinger az illető...

Az, hogy milyen zenét játszanak az városról-városra változik: Rióban főleg szamba megy, Salvadorban axé, Recifében frevo, míg Sao Luizban úgynevezett marchinha. A marchinhával főleg az a baj, hogy szar. Nem nagyon szar - az első két nap őrületében fel sem tűnik - de miután négy napig folyamatosan azt hallod, már kezd baromira elviselhetetlenné válni. A dolgot tovább súlyosbítja, hogy valamilyen titokzatos okból végig ugyanazt a négy istentelen számot játsszák újra, és újra, és újra míg a végén már vérzett az orrom és habzott a szám, ha meghallottam. A körmeneteken ráadásul végig ugyanaz a két versszakból álló nóta ment órákon át, mint egy pszichedelikus cirkuszi rémálomban - sose gondoltam volna, hogy a brazil karneválnak pont a zene az egyetlen gyenge pontja.

Az idegrendszeremet maradandóan megnyúzó marchinhát nem számítva, tényleg ez volt életem legelképesztőbb és messze a legőrültebb bulija, ami ráadásul 5 napig tartott! Egy otthoni Sziget-fesztivál még csak el se kezd a közelébe érni annak, ami itt folyik. A braziloknak egyszerűen annyi energiájuk van, mint egy hidrogén-bombának, annyira imádnak élni, mint mi magyarok panaszkodni és annyira kedvesek, mint én, ha kell tőled valami - ezzel a kombinációval lényegében lehetetlen nem hihetetlen jól érezni magad velük, nekem szerintem még direkt se menne.

Az életem innentől arról szól, hogy valahogy übereljem ezt a pár napot...