Hullám Lovagok

Mindig is vonzott a szörfözés. Nem csak azért mert vitathatatlanul a világ leglazább sportja, hanem mert a szörfözés mint életforma erősen konvergál az általam a létezés tökéletesnek képzelt csúcsához, név szerint az egész nap a parton dögléshez tip-top csajokkal körülvéve. Praia da Pipa szörf-paradicsomában végre mi is belekóstolhattunk a hullámlovaglás fájdalmas örömeibe...

Szörfözni nehéz. Nagyon nehéz. Még csak nem is az, hogy mi ezt nem tudtuk. Tudtuk. Épp csak gondoltuk mi annál faszább (és csóróbb) gyerekek vagyunk, hogy befizessünk kb. 8000 Ft-ért egy kétórás szörfórára, inkább béreltünk 3 rongyért két deszkát egész napra, és megtámadtuk a hullámokat. Már ahogy a part felé sétálgattunk vagányan a deszkákkal a hónunk alatt, éreztük, hogy lépésről lépésre egyre menőbbek vagyunk. Ezzel a bibi csak az volt, hogy a normálisnál kétszer nagyobb tanuló-deszkánk minden kicsit is hozzáértő számára (márpedig ott mindenki nagyon hozzáértet) bereklámozta, hogy mi csak kezdő kis gyökerek vagyunk. 

Duck-Dive

Mint kiderült a szörf tanulás, főleg autodidakta módon, nem kevés kitartást és még több mazochizmust igényel. Persze az se segített sokat, hogy nyélből tsunami méretű brutális hullámokkal sikerült bepróbálkoznunk, amik csak a nagyon profik játékszerei. Nem hogy nem sikerült meglovagolnunk egy hullámot sem, be se sikerült odáig jutnunk, ahol erre esély lett volna. Ahogy az ember próbál befelé haladni, egyfolytában küzdenie kell az arcába zúduló hullámokkal, amik a deszkába belekapva visszasodornak a francba, miközben jól meghempergetnek a tengerfenéken. Az első 10 perc után kezdett világossá válni, hogy nekünk már az is eredménynek fog számítani, ha egyáltalán életben maradunk! Gondoltuk meglessük, a profik hogyan jutnak át ezeken a hullámokon: egyszerűen átbújnak alattuk! Igen, a deszkát lenyomva egyszerűen átsiklanak a hullám alatt - mivel most már elméleti szinten én is profi vagyok, tudom, hogy ez az un. "Duck-Dive". A következő hullámnál persze mi is megpróbáltuk beadni az öreg duck-dive-ot. Nem volt nagy ötlet. Ha még tudnánk is a technikát, a hatalmas tanuló deszkánkkal át kéne hágnunk a newtoni fizika alapvető törvényeit, hogy ez sikerüljön. Meg persze nem is tudtuk a technikát. Az első nap eredménye: Óceán x Srácok - 1-0...

Első szárnycsapásaim...

Hazaérve láttuk, hogy új lakótársunk érkezett egy német srác személyében, nevezzük mondjuk Chris-nek (fogalmam sincs hogy hívták). Chris szakmáját tekintve quantum fizikus volt. Ezt figyelembe véve meglepő volt, hogy profin szörfözött, bár lehet ez csak a mi szellemi sivárságunkat bizonyítja. Christ alaposan kifaggattuk a szörfszakma csínyjáról-bínjáról, és megkérdeztük tőle, hogy mint fizikus, mit tudna nekünk elárulni rút ellenségeinkről, a hullámokról. Ő szerényen azt válaszolta, hogy ez nem igazán az ő szakterülete, de hallott már valamicskét róluk - erre bő félórában mindent elmondott amit az emberiség valaha tudott a hullámokról. Kiderült, hogy Chris ragyogóan tudja kamatoztatni fizikusi doktoriját szörfözés közben, mert pontosan tudja, hogy mi miért és hogyan történik a hullám meglovaglásakor, mikor kell elkapni a hullámot stb... Mások ezt csak hosszú évek alatt tapasztalják ki, ha kitartanak egyáltalán addig. 

Számunkra a legfontosabb infó az volt, hogy a nagy hullámok általában 4-5-ös 'set-ekben' jönnek, köztük gyorsan ki lehet spurizni a mélyvízbe, ahol esély van az elkapásukra. Mondjuk ott se sok. Ahhoz, hogy elkapd a hullámot ezerrel kell kalimpálni, hogy felvedd a sebességét, de mi bárhogy küzdöttünk, az a szar alig moccant meg, és csak átbillentünk a hullámon, mint egy döglött fóka. 

Apropó fóka: voltak delfinek! Eeeegen, e sorok szerény írója delfinekkel szörfözött! Ennél lazább dolgot elképzelni se tudok - talán, ha Scarlett Johansson és Natalie Portman egymást napolajjal érzékin kenegetve várnák, hogy végre kijöjjek kicsit velük is foglalkozni. Bár amit műveltünk csak némi jóindulattal lehetett szörfözésnek nevezni, a delfinek minden jóindulat nélkül is delfinek voltak. Ezek a jószágok, amennyire giccsesek egy elemis kislány tolltartóján, annyira királyak élőben, bár magasról szartak a fejünkre. Persze gyanítottuk, hogy lesznek delfinek, tekintve hogy az egész helyet delfin-öbölnek hívták (Bahia dos Golfinhos), kérdeztük is a hostelben a recepciós csajt, hogy mikor vannak ott a delfinek, már hogy mondjuk déltől ötig vagy ilyesmi. Erre ő lassan ránk nézett - a tekintetén látszott, hogy nem hiszi el mekkora gyökerekkel van dolga - és lakónikusan ennyit mondott:
"Ott laknak, baszki".   

Ez egy delfin.

Mivel minket nem feladós fából faragtak, három napig próbálkoztunk felállni a szörfdeszkán. Nekem egyszer sikerült úgy ahogy, és nagy sikeremben rögtön tönkre is tettem az egyik kis uszonyát, amit később férfiasan elsunnyogtam. A harmadik napra már minden porcikánk fájt izomláztól, zúzódástól vagy teljesen ismeretlen okokból. A legjobban viszont az fájt, mélyen a lelkünk legérzékenyebb pontján, hogy amíg mi ott szerencsétlenkedtünk minden látható eredmény nélkül, addig 8 éves forma gyerkőcök vígan suhantak a hullámokon a legnagyobb könnyedséggel. Nem mondom, hogy nem fogant meg bennünk a gondolat, hogy a partra érve szarrá verjük őket a saját deszkáikkal. Az, hogy ez mégsem történt meg részben békés természetünknek, részben pedig a kölkök kigyúrt bátyjainak köszönhető.

Minden fájdalom, kudarc és megalázottság ellenére azonban kijelenthetem, hogy a szörfözés valóban nagyon fasza dolog. Olyan mintha a világ legfinomabb gyümölcsének 30cm vastag tüskés páncélja lenne, és egy 100 méter magas fa tetején nőne, aminek a tövében sárkánytestű tigrisek ólálkodnak. De megéri a küzdelmet, csak ehetném már meg azt a gyümölcsöt... 

Hang Loose!

Kino - Central do Brasil

Akit kicsit is érdekel Brazília annak ez az 1998-as film abszolút kötelező darab! Gyanítom a többség már látta a 'City of God-ot' és talán egyesek még a 'Tropa de Elite-be' is belefutottak, de ez a film most véletlenül nem arról szól, hogy hogyan lövik egymást halomra kisgyerekek a favelákban. A középpontban egy a fénykorán túl levő riói nő és egy önfejű kisfiú sorsszerű találkozása áll, mely elindítja őket a lelki megtisztulás rögös útján. A film nem utolsó sorban pont nem messze onnan játszódik, ahol nem rég két hétig utazgattam - azaz Brazília 'vadnyugatán', az észak-keleti Sertão térségben. Azon túl, hogy a történet úgy tud gyönyörűen szívbemarkoló lenni, hogy egy pillanatig sem giccses, ragyogóan bemutatja a vidéki brazilok életét, vágyait és küzdelmeit. Megnézni kizárólag eredeti nyelven szabad, tetszőleges (de lehetőleg spanyol) felirattal!

Roadtrip #4 - Natal em Natal

Mint azt már beharangoztam, Nataltól nem rúgtuk el az agyunkat, sőt. Nálam ugye már eleve hátrányból indult a város, mivel mire 9 óra buszozás után - szenteste - leszálltam a pályaudvaron, már járni alig tudtam a szétbarmolt bokámmal. Ezt kaptam a sorstól karácsonyra. Ironikus, hogy életem talán legpocsékabb karácsonyát pont egy Karácsony nevű városban sikerült eltöltenem (Natal portugálul karácsonyt jelent)... 


Az időközben újra egyesült csipet-csapat nagy buzgalommal látott hozzá a várhatóan igen combos karácsonyi partihoz való rákészüléshez, amit én az ágyon fekve nyöszörögve néztem, talán nem teljesen őszinte mosollyal az arcomon. Az, hogy én este bárhova elmenjek, teljes mértékben ki volt csukva - otthon maradtam filozofálni azon, hogy az egész utazást baszhatom ki az ablakon. Pár órával később némi egészséges kárörvendéssel konstatáltam, hogy a fiúk se jártak sokkal jobban, valami méregdrága, de legalább szar bulit sikerült keríteniük, úgyhogy csalódottan haza is cammogtak. Nem is értem, hogy gondolhatták, hogy nélkülem sikerülhet egy jót bulizniuk. Rejtély... Másnapra hálistennek a lábam már úgy ahogy rendbe jött, valószínűleg a 9 órás buszút nyírta ki ennyire. A világ újra szép volt...

Natal később se lopta be magát a szívünkbe: maga a város egy lehetetlen, elterülő katyvasz - tízkilómétereket kell buszozni A-ból B-be, de azt is minek, mert sehol nem történik semmi! Najó, talán egy egészen pervertált utcai misztériumjátékon kívül, ahol vagy 30 élő csecsemőt és kisgyereket halmoztak fel egy mozgó pódiumra, mindezt azzal a gyomorforgató giccsel meghintve, ami csak Dél-Amerika elmaradottabb részein és poros közel-keleti piacokon fordul elő - kb. olyan, mintha a kínai integetős cica és Győzike istentelen nászából született volna egy arany és neon-szivárvány színű lidércnyomás, hogy örökre száműzze az ízlés és az esztétika minden formáját a halandók síkjáról... A tengerpart amúgy nem lenne rossz, ha a környéken mindenhol nem lenne sokkal jobb. Szóval bárhogy próbálkoztunk, Natalban egy dolgot nem sikerült találnunk, amiért érdemes lenne odamenni - azt a pár cukorhusi selyemmajmot leszámítva, akik a harmadik-világi stílusban szigetelt (tehát szinte sehogy) magasfeszültségű vezetékeken rohangásztak fel-alá. Olyanok, mint a mókusok csak rajabbak.

A "Najó, igyunk meg egy sört, de tényleg csak egyet" az a mondat, ami a történelem során a legtöbb katasztrófába torkolló láncreakciót indította el (a szintén szép helyezést elérő "Mé, most mi történhet?" mellett) - bár esetünkben nem azért, mert azt a 'tényleg egy sört' még 20 követte volna. Mikor az utolsó esténken - mivel tényleg semmi jobbat nem tudtunk találni - inkább már éjfélkor kimentünk a buszpályaudvarra (a busz csak 3-kor indult), minthogy tovább szenvedjünk a városban, megpillantottunk a terminál mellett egy kis csehót (ha a hely hallaná, hogy csehónak neveztem, menten elpirulna, annyira le volt szakadva), aminek a teraszán láthatólag vigadalom volt. Ekkor hangzott el a végzetes mondat, sajnos az én számból. Letelepedtünk, rendeltünk egy sört és körbenéztünk. A látvány nem evilági volt. Kustorica rémálmodhat ilyeneket, miután egész nap David Lynch filmeket nézett, és lefekvés előtt még bepuszilt másfél kiló libamájat. A krimót a környék leglezüllöttebb és valószerűtlenebb karakterei töltötték meg - egy nem volt közöttük, aki ne fért volna fel egy Bosch festményre. A hely közepén vergődő, a csúnyáját az értő közönség arcába dörgölő 65 éves pillangó, aki olyan ronda volt, mint a világháború, totál Leilát, az arab démont juttatta eszembe, bár láthatóan nem egyedül képviselte a szakmát az intézményben.

10 perce ülhettünk ott, mikor megjelent pár fakabát, és elkezdték szkennelni a szodomai terepet, majd az összes börtönviselt, koszlott alvilági figura közül minket sikerült kiszúrniuk! El is kezdtek szekálni minket az útlevelekkel, vízumokkal stb., majd elhúztak. Ezt használta ki az egyik kurtizán, és mint gyöngytyúk szélsebesen lecsapott ránk. Illetve rám. Sajnos. Először arról magyarázott, hogy hát ezek a rendőrök milyen borzasztóak blablabla (amúgy erősen gyanítom, hogy ő küldte ránk őket, hogy aztán odajöhessen), aztán összevissza hablatyolt mindenféléről aminek a felét sem értettem, de nem úgy tűnt, mint aki rövidesen lekopna. Úgyhogy udvariasan elköszöntünk, hogy szori, de nekünk megy a buszunk csaó (3 óra múlva ment), de ő hűségesen jött velünk a pályaudvarra. Enervált lerázási kísérleteim karcolás nélkül lepattogzottak róla, és a legnagyobb optimizmussal követett mindenhova - wc-re sem mertem menni, nehogy ott sarokba szorítson. A következő 3 óra maga volt a pokol. Egyszerűen nem lehetett lerázni! Sehogy! Már mindent mondtam neki: Barátnőm van - Óóó biztos messze van ő innen!; Meleg vagyok! - Nono, az előbb még barátnőd volt!; Takarodj! - Ugyan, ugyan... Rövid időn belül a sírás kerülgetett, mire ő - mivel látta, hogy szomorú vagyok - együttérzően a vállamra hajtotta a fejét. Aztán szerelmet vallott nekem, és elkezdte énekelni a 'Ha én egyszer elkaplak' című slágert. Akkor már az egész pályaudvar rajtam röhögött, bár szerencsére nem voltak sokan a korai időpontból kifolyólag.

Végül 3 óra vajjúdás után befutott a feloldozást jelentő rozoga busz! (illetve 3 és fél, mert most richtig késett a rohadtja) Natalt a kurváival együtt legszívesebben porig bombáznám, de mivel nem kenyerem az erőszak, nem teszem...

Roadtrip #3 - Fortaleza

December 23, reggel 6:00 - Érkezés a Fortalezai rodoviariára (buszpályaudvarra) - Ok, akkor most hogy legyen? Az fix volt, hogy 24-én este már Natalban szerettük volna veretni valami karácsonyi mókára, de arról, hogy addig hogyan/hol/mikor/stb megoszlottak a vélemények. Végül 'V' és a németek úgy döntöttek, hogy nekik egy fél nap városnézés kielégíti Fortalezával kapcsolatos vágyaikat, és egy éjszakai busszal elhúznak, míg 'T' és jómagam csak másnap gondoltunk továbbállni - adjunk egy esélyt a helynek alapon.

A délelőttünk azzal telt, hogy megpróbáltunk felhajtani valami olcsó szállást, amit leginkább a helyiek buzgó segítőkészsége nehezített meg. Azt, hogy merrefelé érdemes keresgélnünk, relatív hamar sikerült felderítenünk, viszont azt, hogy hogyan kell odajutni, járókelőktől kérdeztük meg, ami így retrospektíven, nagy hiba volt: ugyanis Brazília dolgos népe nem ismeri a 'nem' vagy 'nem tudom' kifejezéseket - így hát, ha megkérdezed tőle, hogy hogyan kell ide vagy oda menni, akkor is felrak egy buszra, hogy "ezzel az ötödik megállóig haverom", ha közelítő fogalma sincs róla, hogy hol van az a hely, ahova te menni akarsz, de valószínűleg arról se, hogy hova a viharba megy az a tetves busz! Ebből kifolyólag mi cirka 3 órát buszoztunk teljes menetfelszerelésben körbe-körbe a városban, mire beláttuk, hogy kell fognunk egy taxit.

Végül megérkeztünk egy utcába, ami valóban roskadásig volt tele hostelekkel. Be is mentünk az elsőbe, ahol az előtérben egy férfi ült, akit az idő vasfoga már jócskán megcsócsált, és aki, bár a szemei nyitva voltak, nem úgy festett, mint aki egészen, vagy egyáltalán magánál van - volt egy lezser lobotómiás beütése (amit meglett kora önmagában még nem indokolt volna). Közelebbről megfigyelve (nem tudom, miért kellett megfigyelnem közelebbről) látszott, hogy a fejéből szolidan csörgedezik a vér... Nem tudom milyen új-hullámos marketing fogás egy ilyet kitenni lényegében a kirakatba, de minket nem olyan fából faragtak, hogy egy jött-ment zombi csak úgy eltántorítson minket. A recepciós sajnos egy kicsit magas árat ajánlott, de hozzá tette, a többi hostelt nem ajánlja, mert azok veszélyesek - mindezt ugye az agyából vérző fószer mellett. Az elfogulatlan jó tanács ellenére mi vállaltuk a veszélyt, és sikerült 50 méterrel arrébb fél áron szereznünk egy privát szobát, ami egy lerongylott hátizsákosnak a legmagasabb elképzelhető luxust jelenti, bátrabbak még a papucs nélküli zuhanyzást is megkísérelhetik.

Viszont ennyi jó csajt egy helyen, mint Fortalezában, nem sok városban láttam - ráadásul, mivel ezek a szépségek fehér srácot szinte csak filmen láttak... Szóval, ha erre jártok, érdemes beugrani. A hangulat egyébként is nagyon király: egyszerre autentikus és modern, a tengerpart este is tele van fiatalokkal, rengeteg a szórakozó hely (bár a legtöbb szar) és elméletileg Brazília egyik legbiztonságosabb városa - ennek ellenére volt, hogy ahogy sétáltunk odarohant hozzánk egy random forma, hogy arra inkább ne menjünk tovább, mert ott lelőnek, mint egy kutyát...

Mivel pont egy péntek estére esett az itt tartózkodásunk, ahhoz kérdés sem fért, hogy az éj leszálltával megtámadjuk a gyanútlan várost. A baj csak az volt, hogy a sok ide-oda buszozgatásban és keresgélésben derekasan megfáradtunk, ezért vettünk a patikában némi porított guaranát, ami a helyi herbál energizáló cucc - olyasmi, mint a kávé csak ütősebb. A nagy hátránya az, hogy lényegében semmiben sem oldódik, szobahőmérsékleten legalábbis biztosan nem. Mi narancslében próbáltuk meg elkeverni valahogy, de az így nyert miazma ízre és kinézetre egyaránt leginkább egy marék porba ejtett fosra emlékeztetett. Szegény narancslének az se segített, hogy az ajánlott egy evőkanál guarana helyett, mi nyilván abúzív módon vagy ötöt beleerőszakoltunk, majd a biztonság kedvéért még szórtunk rá egy keveset - a "ha legális csak nem lehet túladagolni" logikát követve. Túl nem is adagoltuk, de szerintem félóráig egyikünk sem pislogott...

Ami ezután következett, azt fedje balladai homály. Elég annyi, hogy olyan reggel 7 körül sikerült visszaevickélnünk a szobánkba, és azt is csak azért, mert 9-kor indult a buszunk. Beállítottam az ébresztőt 8-ra és ledőltünk hunyni egyet, majd fél perc múlva arra ébredek, hogy 'T' sikít, hogy "Basszameg, basszameg elkésünk! Háromnegyed kilenc van, basszameg!" - És tényleg annyi volt, a retardált telefonomnak pont akkor kellett lefagynia, és nem ébresztett! Iszonyúan kapkodva valahogy pár perc alatt bepakoltunk, de ahogy rohantam le a lépcsőn 100kg cuccal a hátamon, amekkora koordinálatlan nyomorék vagyok, sikerült rosszul lépnem, és minimum minden szalagot elszakítanom a bokámban!

Ekkor a hostel személyzete és szállóvendégei első kézből ismerhették meg a magyar nyelv összes, az utóbbi száz évben le- és le nem jegyzett bővítményekkel szegett káromkodását. A recepciósok segítőkészen orvost akartak hívni, de nem volt idő - azonnal pattantunk be a taxiba (én még mindig folyamatosan szitkokkal töltve meg a teret), és húztunk a rodoviáriára! 9:10 kor bár bent szökdécselek, keressük a peront, de sajnos már késő... Brazília fennállása óta először fordult elő, hogy egy busz pontosan elinduljon, és az is csak azért, hogy velünk kibasszon. Ebben egészen biztos vagyok...

Öröm volt az ürömben, hogy legalább a jegyünket különösebb huzavona nélkül kicserélték egy pár órával későbbire - így, ha lesántulva is, de estére már Natalban voltunk, amiről elöljáróban csak annyit, hogy nagyon megutáltuk a végére. Hogy miért, az a folytatásból kiderül (de főleg egy kurva miatt)...

Breaking News: Facebook

Igen, igen! Haladunk a korral, mostantól a Brazilikát is lehet követni Facebookon! Az életetek immáron teljes! KATTINT!!!

Roadtrip #2 - Jericoacoara

Fortalezáról azt érdemes tudni, hogy mi nem tudtunk róla semmit. Annak ellenére sem találtunk róla semmi érdekeset, hogy gondosan áttanulmányoztuk a Lonley Planet vonatkozó passzusát. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy mielőbb megpróbálunk elvergődni a Fortalezához relatív közel eső tengerparti paradicsomba, Jericoacoaraba.

Mint kiderült, ennek a legegyszerűbb módja az, ha az ember rögtön a repülőtérről elviteti magát egy 4x4-es terepjáróval. Némi rutin alkudozás után szereztünk is magunknak egy alkalmas sofőrt, és elindultunk a cirka 5 órás útra egy félkegyelmű angol turista és a minden sztereotípiának készségesen eleget tevő sótlan japán feleségének a társaságában. Volt akkora szerencsém, hogy én üljek a nipponi dáma mellett, aki egy pillanatra se hagyta lankadni a köztünk folyó érdekfeszítő beszélgetést. A kommunikációt valamelyest hátráltatta, hogy az idő nagy részében azt sem tudtam, hogy angolul vagy japánul próbál-e hozzám beszélni, és ha véletlenül megértettem, akkor sem tudott érdekelni, hogy mit mond. Néha elcsíptem 'V' beszélgetését a sofőrünkkel (aki egyébként csodával határos módon hibátlanul beszélt angolul), ami nagyjából abból állt, hogy a mester Sao Paulo-t szidta, mint a retket.

Az első négy órában teljesen civilizált betonozott úton mentünk, így nem igazán értettük, mi indokolja a terepjárót, amíg hirtelen egy huszáros mozdulattal le nem tértünk egy földútra, ami minden méterrel egyre off-roadosabbá vált, mígnem egy sivatagban nem találtuk magunkat. Igen. Sivatagban. Dűnékkel meg minden, nem csak holmi kókadt pusztaságban. Életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen sivatag létezik Brazíliában, ráadásul tele vadszamarakkal, akik a mustangoknak lehetnek a kevésbé megénekelt rokonaik. Sofőrünkben valahol ott szunnyadhatott egy fel nem fedezett rally-versenyző, mert láthatóan nagyon élvezte a dűnéken meggondolatlan sebességgel való száguldozást. Társalkodónőmben viszont nem éreztem a szamurájok legendás bátorságát, aki csak azért nem ájult el, mert azt se mert.

Itt fent az észak-keleti térségben (Nordeste), mivel elég közel van az egyenlítőhöz, nagyon hamar, már 6 körül lemegy a nap. Errefelé nincs is téli és nyári időszámítás, mert egész évben nagyon kicsi az ingadozás a nap járását illetően. Így hát már vak sötét volt mire megpillantottuk Jericoacoara (röviden Jeri) fényoázisát, ahogy Mad Max-es kontraszttal előugrott a fekete sivatag közepén. Maga Jeri egyébként nem akkora nagy dobás, látszik, hogy minden a hátizsákos turistákról szól, bár a hangulat ennek ellenére egész kellemes. Brazíliában még az ilyen turistásabb helyeket sem szoktam igazán műanyagnak érezni, mert még ezeket is teljesen átitatja a hígítattlan brazilság. A helyiek soha nem próbálják megjátszani magukat az idegenek kedvéért, mindig magukat adják, még akkor is amikor pofátlanul próbálnak rádsózni mindenféle szirszart. A hostelünk, ahol egyébként összefutottunk két német haverunkkal az egyetemről, a lehető legfapadosabb volt, de legalább olcsó. A szobánk nagyjából úgy nézett ki (főleg a németeké), mint egy szomáliai bordélykunyhó, de a lényeg úgyis csak az volt, hogy alvásra nagyjából alkalmas legyen.

Jeri vonzereje a környező természeti csodákban rejlik, amiket befizetett napi túrákkal lehet meglátogatni. A túrák, mint itt általában a közlekedés, boogie-kal van megoldva, ami külön nagyot dob az élményen. Mi egy reggel 9-kor induló egész napos menetre neveztünk be egy korunkbeli sao paulói házaspárral (errefelé korán házasodnak), aminek külön örültem, mert a paulista portugált még mindig jobban értem, mint a többit. Már reggel olyan erős volt a nap, hogy még a félig feka brazil srác is rögtön elkezdte magát benaptejezni, rólunk, sápadtarcúakról, nem is beszélve. Első körben végig robogtunk a part menti sivatagon, míg el nem értük a 'Pedra Furrada'-t, ami egy ordas nagy kő a tengerparton egy méretes lyukkal a közepén, amit a szél és a víz vájhattak ki belőle. A környéken volt még egy-két 20 méteres szikla hanyagul eldobálva, de hogy honnan kerülhettek oda, az örök rejtély marad számomra.

A következő állomás a biztató nevű 'Lagoa do Paraiso' (A paradicsom lagúnája) volt, amihez egy kicsi vitorlás tutajjal lehetett eljutni. A tutajozásban vitathatatlanul maga a tutajos volt a legszenzációsabb, akinek olyan poszt-apokaliptikus kinézete volt, hogy bármelyik cyberpunk rémálomba casting nélkül elmehetne Charon adaptált alakjának. Csakhogy ez a révész nem az alvilágba vezetett, hanem tényleg a földi mennyországba! Ilyen tökéletesen gyönyörű helyen én még életemben nem voltam, egyszerűen minden amire ránéz, vagy hozzáér az ember, az kényeztet! A nap süt, de nem éget; a szellő fúj, de nem túl erősen; a víz meleg, de nem babapisi! A víz egyébként külön elképesztő volt: kristály tiszta és édes. Ilyen vizet máshol szerintem csak svájci tengerszemekben lehet találni, viszont azok a 8 fok körüli hőmérsékletükkel pancsolásra nem kimondottan ideálisak. Olyan volt, mintha Evian-ban lubickoltunk volna, én még ittam is belőle. Ezen a ponton éreztük mi is, hogy undorítóan jó dolgunk van, és gondolatban előrevetítettük a minusz 10-ben, vizsgaidőszakban otthon rekedt barátaink gyűlölködő jókívánságait, de csak jót röhögtünk rajta, és kifeküdtünk kicsit a vizet épphogy érzékin érintő függőágyak egyikébe.  

Visszafelé a homokfutónk elakadt kicsit, és egy dűnéről oldalazva lassan elindult befele valami kósza bokrok közé, de hálistennek testi erőnk átlagon felüli, ezért ki tudtuk valahogy szabadítani a járgányt, és vígan folytattuk utunkat, hogy a naplementét még elérjük a közvetlenül Jeri mellett elterülő hatalmas homokdűnén. A kilátás lélegzet elállító volt, de ha festve lett volna, elhányom magamat. A narancssárga és a rózsaszín összes létező árnyalata borította be az óceán feletti eget, ahogy azt az apály által nedvesen hagyott homok tükörként ragyogta vissza, miközben faszagyerekek snowboard-dal suhangattak le a dűne oldalán.  

Végül a tervezett három éjszaka helyett csak kettőt töltöttünk itt (bár én még szívesen maradtam volna), mivel a többiek már inkább átmentek volna Natalba, ami egy nagyobb város keletre a part mentén, de ehhez először vissza kellett robognunk Fortalezába az éjszaka közepén a sivatagon át, amit nem igazán bántunk. Éjszaka a sivatagban nyomatni egy buszra alig hasonlító leszuperált teherautóval mindig vicces...

Roadtrip #1 - Rió

Mikor otthon tél van, akkor Brazíliában nyár. Nyáron pedig, mint minden valamire való országban, itt is nyári szünet van! Ezt az időt a legtöbben utazással ütik el, mi pedig igazán nem akartunk különcnek tűnni, ígyhát mi is felkerekedtünk. A "V"-vel alkotott megszokott kis párosunkat, egy otthonról kilátogatott országos kománk "T" egészítette ki népmesei hármassá. Terv az nem volt nagyon, csak egy repölőjegy december 20-án Rióból fel Fortalezába és egy másik január 5-én Salvadorból vissza Sao Pauloba. Közte freestyle.

Hiába, művész vagyok...

Mivel nekem még fel kellett hajtanom egy kecót a következő félevre, "V" és "T" nélkülem indultak el, hogy egy hét alatt feldúlják a Sao Paulo és Rió közt fekvő gyanútlan tengerparti városkákat, én pedig csak ott csatlakoztam hozzájuk. A hostelünk újfent borzasztó volt, gyanítom, hogy Rióban lehetetlen normális hostelt találni. Ha valaki véletlenül tud egyet, ne habozzon beküldeni a szerkesztőségbe! Például csak itt találkoztam három emeletes ágyakkal, ami csak akkor jelent problémát, ha mint én, mindig a harmadik emeletre kapod az ágyat. Bár egyszer sem sikerült álmomban letornásznom magamat a három méteres mélységbe, mindig azzal a gondolattal szenderedtem el, hogy jócskán benne van a pakliban, hogy megtapasztalom a gravitáció csúnyábbik oldalát.

Mivel Rióról már írtam korábban, most csak új tapasztalatokról számolok be, mint például a Corcovado, azaz a hatalmas Jézus szobor, ami egy böszme nagy hegy tetejéről sasolja a várost. Én alapvetően az anti-turista turistákhoz tartozom, tehát nem szoktam kényes ügyet csinálni abból, hogy egy adott helyen az összes képeslap-látványosságot kipipáljam félóra alatt, úgy gondolom nem ettől ismer meg valaki egy várost. Londonban például már két éve éltem, mikor rávettem magamat, hogy megnézzem a Buckingham-palotát, azt is csak azért, hogy lássam, megéri-e beházasodni. A Corcovado-t viszont tényleg megéri lecsekkolni, akkor is ha az ember hitetlen, pogány vagy égetni való eretnek. Egyrészt maga a szobor is elég pofásan néz ki, másrészt viszont a kilátás az egészen lenyűgöző, belátni egész Rió-t, ami talán a világ legszebb fekvésű városa! Érdemes nem borult időben menni, mert Rióban valamiért nagyon alacsonyan szállnak a felhők, és könnyen egynek a közepén találhatja magát az ember, ami erősen rontja a látási viszonyokat. A szobor tövében egyébként találkoztunk egy magyar csávóval (az első magyar félév alatt, fuck yeah), akiről először azt hittük, hogy idegenvezető (tekintve, hogy boldog-boldogtalan őt kérdezte mindenféle baromságról), de később kiderült, hogy az Amsterdam Sauer ékszárháznak valami kirendelt előőrse, ami láthatóan nagyjából annyiban teljesedett ki, hogy mindenkinek, aki turistás kérdésekkel fordult hozzá a kezébe nyomott egy prospektust. Sok minden mellett elmondta, hogy milyen piszok egyszerű Brazíliában munkát találni, amit némileg megkérdőjelezett az a tény, hogy mielőtt ékszerkufár lett, egy évig volt munkanélküli.

'V' + 'T' + Ipanema (klikk a nagyobb képért)

Ha már a felhőknél tartunk, megemlíteném azt az esőt is ami a nyakunkba szakadt valamelyik nap. Nem is magával az esővel volt a baj, mert hamar bemenekültünk egy könyvesboltba (mikre nem vesz rá a kényszer...), hanem, hogy Brazíliában nem fektetnek nagy hangsúlyt az esővíz elvezetésére, ezáltal rövid időn belül térdig állt a víz, aminek a tetején vígan habzott a város egész mocska. A járdák szó szerint szigetekké váltak az utcák lagúnái között.

Már másodszor vagyok Rióban, és másodszorra tapasztalom azt, hogy esőben vagy hétköznap este nem igazán lehet mit csinálni az egyébként féktelenségéről elhíresült városban. Egy hétfő este például kínunkban félórát taxiztunk ki valami külvárosi szórakozóhelyre vadidegenekkel (igazából a vadidegenek mondták, hogy van egyáltalán ez a party), csak azért, hogy ott aztán ne engedjenek be minket rövidgatyában, és vert seregként sattyogjunk el Ipanemára hátha belefutunk valamibe. Ipanemán halotti csönd fogadott minket, egy-két kósza zsarut leszámítva sehol nem volt egy árva lélek. Már pont kimondtuk volna a halálos ítéletet az este felett, amikor egy arra száguldó fekete autóból derékig kihajolva kezdett el hozzánk üvöltözni Bernardo, az előző esti buli szervezője, hogy a mulatság két saroknyira van, és hogy ott tali. Kellett egy kis idő mire felfogtuk mi történt, de aztán serényen elindultunk a jelzett irányba. A mulatság végül csak egy gringókkal teli kocsmának bizonyult, de jobb volt, mint a semmi. 

Talán nem is volt baj, hogy nem toltuk neki nagyon, mert másnap eljött a huszadika, és el kellett érnünk a gépet Fortalezába, ahol bolondos kis kalandjaink tovább folytatódtak...