Ezért hát országos komámmal, "V"-vel ( én is, ő is és mindenki más is jobban jár, ha nevét jótékony homály fedi. Aki így is tudja, hogy ki az, annak már úgy is késő...), akivel együtt vállalkoztunk a nagy útra, úgy döntöttünk, hogy jobb, ha nem próbálunk az internet segítségével az éteren át kecót keríteni, hanem jobb, ha inkább a megérkezésünk utáni első héten egy hostelben lakunk, és személyesen próbáljuk levadászni a tökéletes hodályt. Abban is egyetértettünk, hogy jobb, ha nem költözünk egy helyre, mert nehogy az legyen, hogy az egyetlen magyarok lévén csak egymással lógunk, és lófaszt nem integrálódunk a környezetbe. Így hát a Sao Paulo-i cserediákok facebook oldalán meghirdettük, hogy menjen mindenki a Vila Madalena hostelbe, hogy mindenki megismerje a másikat, és legyen kivel összeköltözni. (Azt paulista, azaz sao pauloi, ismerősöktől tudtuk, hogy Vila Madalena a legkőnigebb negyed a városban, és az egyetemtől sincs nagyon messze) Az ötletnek nagy sikere volt és legalább 20-an költözünk be a hostelbe pár nap eltéréssel.
A társaság kellemes volt, már első pillantásra is, a hostel pedig szinte tökéletes helyen, közvetlenül a bárnegyed szélén helyezkedett el. Vila Madalena negyed, pedig tényleg nagyon faszának bizonyult, mindenfele bárok és clubbok voltak elszórva, tele jókedvű emberekkel a hét szinte minden napján, a falakat pedig végig iszonyat igényes és művészi street art díszíti (még a temetőt is!). Most, hogy van fényképező apparátom, megpróbálom végig fotózni ezeket a műveket, amik már inkább festmények, mint graffitik, szerintem kortárs galériákba is simán elmennének!
 |
| Vila Madalena |
A hostel bármilyen kellemes is volt eleinte, azért mégiscsak egy hostel maradt, annak minden hátrányával és nyűgével. Nagyjából a harmadik nap után már mindenkinek kezdett elege lenni abból, hogy 7 vagy 11 emberrel alszik egy légtérben, ami többek közt azzal jár, hogy amikor hazaérsz mondjuk éjjeli 3-kor, a szobatársaid fele már órák óta alszik, ezzel ellélegezve az utolsó nyamvadt oxigén molekulát is a légtérből. Ezt jelentősen rontotta egy büdös kis finn gyerek, akinek a lába fél méterre volt a fejemtől, de hogy biztosra menjen, hogy nekem a lehető legborzasztóbb élményt nyújtsa, néha még üvöltve horkolt is mellé. Gyanús, hogy valakitől pénzt kapott ezért... (V-re tippelnék, de ő nem lehetett, mert ő is abban a szobában aludt... vagy mégis? V?)
A mindennapi kis kényelmek, a meleg víz és az egyéni tér abszolút hiánya kezdte kikezdeni az embereket, bár ez csak abban nyilvánult meg, hogy egymásnak nyavalyogtunk, még többet ittunk és egyre idegesebben kerestünk magunknak lakást. Ez az idegesség később lassan, de biztosan kezdett pánikká fokozódni, mikor kénytelenek voltunk ráébredni, hogy hiába lakunk egy 20 milliós metropolisban, mégis hihetetlen nehéz megfelelő kéglit kaparintani, főleg mivel rengeteg tényezőnek kellett megfelelnie: legyen közel a szórakozó nyegyedekhez, de az egyetemhez is, legyen jól felszerelt, de ugyanakkor olcsó, ne családnál lakjunk, mert annak úgysem lesz jó vége stb... Ezt nehezítette az is, hogy itt vannak a világon szinte a legmagasabb ingatlan árak, és hogy nem beszélünk portugálul a tulajdonosok meg angolul!
A helyzet kezdett elég kilátástalannak tűnni, mikor találtam egy hirdetést a facebookon. Egy Cyrille nevű francia forma kínálgatott egy szobát egész jó áron Vila Madalenaban (időközben eltökéltem, ha megpusztulok is de én VM-ben fogok lakni... valahogy.)! Hát mondom, Király! Gyorsan mentem is megnézni a helyet, de sikerült pont egyszerre odaérnem egy francia csajjal, Heloise-sal, aki amúgy csoporttársam az egyetemen. Nagyon addig se volt szimpatikus a csaj, de ott és akkor hirtelen nagyon elkezdtem nem csípni, mármint ki az aki inkább egy magyar sráccal lakik együtt, mint egy francia csajjal?? (Kicsit belegondolva lehet, hogy nem egy nagy ötlet egy olyan francia csávóval összeköltözni, aki inkább velem akar lakni, mint egy csinos csajjal...) Ránéztem V-re és megállapodtunk, hogy ez bizony bukóhúzó. Kár pedig a lakás tényleg nagyon, nagyon fasza volt! De hohó, egy reménysugár! Cyrille elmondta, hogy a sztori nem olyan egyszerű ám: aki oda akar költözni annak kell, hogy legyen egy fiador-ja (egy kezes, aki garanciát vállal érted, és van ingatlanja Brazíliában), szóval aki előbb talál fiadort, az viszi a szobát, csaj vagy sem! Eszembe jutott, hogy még mielőtt kijöttem, anyámnak mindenféle Brazil ismerőse megígérte, hogy "ha bármi kell, de tényleg bármi, csak szóljál, segítünk!" Na gondoltam ez talán az a kategória, amikor tényleg az ő segítségük kell. Valahogy kapcsolatba kellett lépnem velük, méghozzá pikk-pakk, minden óra számított! Először anyámat kellett elérnem, de nem sokat segített, hogy Budapesten 5 órával később van, mint itt, és már itt is későre járt. Végül másnap elértem anyámat, aki szólt is valami sao pauloi agysebésznek, akivel ő is csak egyszer-kétszer találkozott eddig, hogy segíteni kéne az ő csöpp pici fiának fiador kérdésben. Estére már minden kezdett megoldódni, mikor egy buliban összefutottam Heloise-sal, aki félunottan mondta, hogy neki mégse kell a hely, tőle aztán vihetem a picsába. Már elkezdtem örülni, mikor mondta, hogy azért nem kell neki, mert a fiadornak mindenkiért felelősséget kell vállalni a lakásban (ebben az esetben még 3 vadidegen emberért), nem csak értem, pedig a mi öreg sebészünk még engem se látott soha életében! Ezt nyilván nem lehetett kérni egy vadidegen embertől, szóval Cyrille kecója ki lett sajnos húzva... (Cyrillel amúgy ennek ellenére jóban lettünk és szoktunk néha találkozni itt-ott)
A továbbiakhoz, be kell, hogy mutassam Mauricio Kimura-t, egy japán származású antipatikus, pénzéhes lakáskufárt, aki állandóan ott legyeskedett körülöttünk, hogy kurva drágán ránk sózzon valami szart. Még az egyetemre is bejött meg minden. Az egyik délután gondoltam mit veszíthetek alapon mégis megnézem az egyik helyet, amit ránk akart tukmálni, tekintve, hogy elég csehül álltunk lakásilag. Felhívtam a kis rohadékot, és egyik délután odamentem a házhoz, amit csak Yellow House-nak hívnak, mert... mert sárga. Odafelé menet, mindent elképzeltem, hogy mennyire le lesz pattanva, meg hogy Kimura egy váratlan pillanatban hátulról elkap, és bele szúrja a nyakába valamelyik módosult csápját, amivel aztán leszívja az összes pénzemet a bankszámlámról. Odaértem a kapuhoz és mivel késtem vagy 10 percet, Kimura kicsit idegesen fogadott, orrából enyhén szivárgott a vér (nem vicc!). Miután leküzdöttem az ingert, hogy elszaladjak messzire, beléptem a házba, és hát nem is volt olyan szörnyű, mint gondoltam. Oké nem volt egy Sándor-palota, de a szobák nagyok, a ház maga meg óriási volt, egy hatalmas tetőterasszal, ahonnan belátni fél Sao Paulót (mivel egy domb legtetején van), a konyha viszont valami nagyon le volt pukkanva, de legalább nem kértek érte túl sokat és Vila Madalena szélén helyezkedik el. Így hát, bár nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e, de kivettem az egyik nagy szobát, és pár napra rá beköltöztem!
Háhá van kecóm! - mentem vissza hostelbe nagybüszkén - Tényleg? Nemá! És hol? - Kérdezték a többiek. Mikor mondtam, hogy hát a Yellow Houseban, többen elkezdtek röhögni, mások együttérzően a vállamat veregették, amitől mosolyomba némi zavar vegyült. Kiderült, hogy a Yellow House, egy nem kicsit híres és hírhedt házibuli placc az egyetemisták körében, ahol lényegében, a szociális nyomás hatására, kötelességünk havonta tartanunk egy partyt. Ezek a bulik az elmondások alapján néha odáig fajulnak, hogy emberek töcskölnek a konyhában, mivel minden más hely már foglalt olyan emberekkel, akik szintén töcskölnek. "Remek". - Gondoltam magamban - "Takaríthatok egy csomót..."
(Azóta tartottunk már egy bulit, kb 100 an jöttek, amiből mondjuk 40-et ismertem, de nem kufircolt senki a konyhában. Talán majd legközelebb...)
Rajtam, kívül egyébként még két francia srác (Vincent és Anotoine) és két francia lány (Anne és Marie) költözött be, szóval teljes a francia elnyomás. Szerintem franciául előbb fogok megtanulni, mint portugálul... Illetve a franciákon kívül még itt volt "V" is, aki mivel még nem talált lakást, nálam kresselt vagy egy hétig sunyiba. Aztán mivel a Brazil srác, aki hatodiknak költözött volna be, mégse jött, "V" lecsapott, mint gyöngytyúk, és befoglalta a tetőn lévő kis szobát. Hát mégse sikerült nem összeköltözni, de nem baj, legalább van kivel oltani a francikat :)
No comments:
Post a Comment