Az indulás.

Hát itt vagyok újra. Úton. Egy újabb világ ami felfedezésre vár.

Mikor kicsit több, mint egy éve hazajöttem Londonból, tudtam, hogy sokáig úgysem fogok tudni a seggemen maradni, de azt is hogy Anglia nyálkás levegője sem fog visszahúzni, így hát csak egy választás maradt: Brazília.

Kinézek az ablakon, és azt látom, ahogy a végtelen Atlanti óceán hömpölyög a talpam alatt 10000 méterrel, óránként 900 km-el kerülök közelebb az ismeretlenhez, de ami még fontosabb, ugyanennyivel távolabb az ismerőstől, a megszokottól. (A másik irányba inkább nem nézek mert mellettem a világ legrondább és szétszabottabb transzvesztitája csücsörít. Tényleg nagyon ronda, kb olyan mintha Mickey Rourke és egy tömegszerencsétlenség szerelemgyermeke lenne!)

Kezdek rájönni, hogy nekem folyamatosan új hatások és ingerek kellenek, különben rám telepszik valami lusta, tompa, apatikus felhő. Ez az a felhő ami azt mondja maradj otthon, nézzél meg még egy elbaszott sorozatot, facebookozz egész este, csináld ma is azt, amit tegnap, meg tegnap előtt, meg azelőtt stb., ahelyett hogy felfedezz, kitalálj, megismerj valami vagy valaki újat. Vagy hogy ugyanezt tedd önmagaddal.

Nem tudom mire számítsak, hogy vajon mi vár rám Brazíliában. Persze vannak elképzeléseim, de az a tapasztalatom, hogy nem érdemes ezekre az elképzelésekre nagyon odafigyelni, úgy is teljesen más lesz ott lenni, mint amit a képeslapok alapján elképzel az ember. Valami azt súgja hogy nem csak a szambáról meg a csokicsajokról szól ez az ország, bár a kaja meg a klíma lehet valamivel jobb lesz, mint Angliában, sőt remélhetőleg angolból is kevesebb lesz. Azért azt feltétlenül jó ómennek veszem, hogy már kb 9 órája repülök és körülöttem ülő 7 nyavalyás csecsemő egyike sem kezdett még el zokogni!!! (Amúgy csípem a gyerekeket, csak akkor nem amikor 10km-rel a föld fölött vagyok velük összezárva egy fémkabinba, és elkezdenek azon fejhangon sípolni, hogy a stewardesstől kapott 5db-os puzzle egyik rohadt kis darabja beesett valahogy az ülés legbelsejébe és apuapuuuu szeddkiszeddkiiii!!! )  

Csak egy dolog biztos, bármilyen is lesz ez az egy évem, olyan dolgokat fogok látni és tapasztalni, amiket Európában esélyem sem lenne. Ezért is kezdem el most ezt a blogot, hogy amit tudok megosszak azokkal akiket érdekel, vagy csak kíváncsiak mibe keveredem már megint bele, hátha a kalandjaim tanulságosak vagy legalább szórakoztatóak lesznek az otthon (vagy máshol) maradtak számára…

Nem ígérem, hogy sokszor fogok írni, viszont akkor legalább röviden és unalmasan :)

Ps.: Mire  a hostelhez értem kb 10szer többet kellett portugálul beszélnem, mint angolul, ami azért nagy szó, mert egy büdös kumma hangot nem tudok portugálul!

Ja és a repülőtér nagyjából úgy néz ki, mint otthon az állatkertben a pálmaház…