Szótár Rovat #2

espanholada

1, (mn) spanyol, Spaniard
2, (fn) egy főleg nők által kedvelt édeskés alkoholos ital, melyet szójatejből, mangoléből és vörösborból készítenek
3, (fn) egy főleg férfiak által kedvelt sexuális technika, mikor is a nő a mellei segítségével elégíti ki szive vállasztottját

Szótár Rovat #1

beijo flor = (fn) kolibri, szószerint azt jelent hogy virág csókoló.

RIO

Rió, hát ide is eljutottam végre, a városba, aminek a neve egyszerre jelent egyet a paradicsommal és a nyomorral...

A buszjegyet még előző este vettük meg "V"-vel és Diogo-val, a mi portugál Casanovánkkal. Mivel az út cirka 6 óra Sao Paulotól Rió-ig, úgy döntöttünk, hogy korán reggel indulunk, a buszon alszunk, délre Rió és tűzés le a partra. Úgyhogy mi "V"-vel haza indultunk, Diogo meg valami partiba, még így gyorsan Rió előtt okosba (indulásig már úgy sincs alvás).

Az út már a legelejétől elég őrültnek ígérkezett, mivel mikor a reggel 4 órás találkozónál felhívtuk öreg Diogót, hogy mégis hol a francban van, kiderült, hogy épen full bekarcolva kufircolt valami csajt, akit a partiban szedett fel. Ahogy ráébredt, hogy idő van, mondta a verdának, hogy bocs bébi, de olaj, megy a buszom Rióba! Ezzel bepattant egy taxiba és tépett oda hozzánk kicsit megtépázva bár, de vigyorogva.
Mikor odaértünk a buszpályaudvarra, a szekák pont hétféle szart vertek ki egy arcból, hogy miért az nem derült ki. Errefelé nem kell könyörögni egy-két sallerért a rend éber őreitől. Végül felszálltunk a buszra, de indulás előtt a sofőr bemondott valamit portugálul, amire Diogonak rögtön kiszállt az álom a szeméből. Mikor kérdeztük, hogy mit mondott, Diogo így fordította: "God help us all!"  Erre azért mi is elkezdtünk kicsit fészkelődni.

A buszút ennek ellenére szerencsére elég eseménytelenül telt, az út felétől dzsungeles táj mellett haladtunk, aztán Rió környékén elkezdődtek a favellák (de róluk majd később), míg délben végre megérkeztünk. A pályaudvar valami külvárosban volt, és nem volt igazán mesés környék, mindenfelé rendőrök álltak hatalmas mordályokkal, szigorú tekintettel. Gyorsan felpattantunk hát a helyi BKV-ra és bedöcögtünk a hostelhez, ami nem máshol állt, mint a híres-neves Copacabana-n!

A hostel nem volt valami túl nagy szám, úgyhogy nem is szaroztunk ott sokáig, zúztunk le a partra egyből. Riónak két nagy tengerpart szakasza van: Copacabana és Ipanema. Ipanema számít egy kicsit tisztábbnak és elitebbnek, míg Copacabana mocskosabbnak és kommerszebbnek. Elméletileg. De mivel mi Augusztusban voltunk, ami nem kimondottan szezon (ilyenkor Európában is meg lehet dögleni a melegtől), nem volt olyan sok turista, így Copacabana is gyönyörű volt, a hófehér homok és a ragyogó kék tenger csodálatosan tiszta, a horizontot pedig smaragd-szőrű hegyek és szigetek díszítik félig a pára homályába vészve! Ennek ellenére főleg az Ipanema-t és Copacabana-t elválasztó kis félszigeten, Arpoadoron heverésztünk, mert az, ha ez egyáltalán lehetséges, még szebb volt. Onnan be lehetett látni mindkét partot és Rió két szimbólumát a Pao de Acucar-t (Cukorsüveg-hegyet) és a Corcovador-t  is (a nagy Jézus szobrot)! Képeket sajnos megint csak nem sikerült csinálnom, ugyanis a fotógéppel kapcsolatos shitstorm még nem érezte úgy, hogy eleget szopatott, így hat a gépemben az aksi valami transzcendens késztetés hatására, úgy hogy végig a táskámban volt kikapcsolva, egyszerűen  fogta magát és lemerült, pedig éjszaka direkt feltöltöttem... (most megint működik a rohadtja, gondolom egészen addig, amíg megint kelleni nem fog...)
Feltűnt viszont, hogy nagyon sok volt egy fajta fekete madárból. Nem repültek, csak inkább úgy köröztek a magasban és sasoltak lefele. Néha több százan is voltak. Na ezekről a szépségekről később kiderült, hogy Urubu-nak hívják őket, dögevők és a favellákban elszórt emberi és egyéb hullákat zabálják. Bájos.

Balra Ipanema, jobbra Copacabana és középen a szikla, Arpoador

Rió egyébként már az első pillanatban is nagyon más, mint Sao Paulo. Itt az ember sokkal jobban érzi, hogy a trópuson van, a levegő párásabb, a növények dúsabbak, még a nap is máshogy süt, pedig nincs sokkal közelebb az egyenlítőhöz, mint Sampa (Sampátol sokkal inkább keletebbre van, mint északabbra). Úgy általában az egész város "Dél-Amerikaibb", mint Sao Paulo, ami sok tekintetben európai is lehetne (de azért messze nem az). Az utcán minden sarkon lehet kapni frissen facsart gyümölcslevet (suco-t), olyan gyümölcsökből, amikről még az életben nem hallottam, és mikor megláttam őket, rögtön az a kép ugrott be, ahogy a Nesönöl-ön valami kócos bőgőmajom burkolja csámcsogva ezeket egy marha nagy fa tetején.
Sao Paulo-ban éjszaka buli után csak baromi drága taxival lehet hazajutni (kb 5000 Ft), míg Rióban magán mikrobuszok mennek keresztül-kasul a városon, bárhol felszednek, és kb bárhol kiraknak, mindezt 250 Ft-ért!
Errefelé egyébként divatos mondás, hogy Rióban az emberek azért dolgoznak, hogy éljenek, Sao Pauloban pedig azért élnek, hogy dolgozzanak. Bár ez nyílván túlzás, nagyon is van valóság alapja, ugyanis Sao Pauloba az ország minden részéből áramlanak az emberek csak azért, hogy dolgozzanak, Rióban viszont az emberek nagy része munkaidőben is inkább a parton döglik...

Ami még nagy különbség Sampával szemben az az, hogy bár jóval veszélyesebb város, mégis inkább vannak olyan környékei, ahol lehet csak úgy sétálgatni minden különösebb cél nélkül. Sao Paulo-ban azok a helyek, amik ilyenek lehetnének (pl Vila Madalena), azok valahogy mindig egy baromi meredek hegyen vannak, és az ember színeket lát és félrebeszél 10 perc séta után (persze lehet csak én nem fedeztem még fel a sétálós helyeket). Rióban a hegyeken általában favellák vannak, ahol nem igazán ajánlott sétálgatni, céllal vagy anélkül, mert könnyen Urubu kaja válhat az emberből.

Rió fő szórakozó negyedét Lapa-nak hívják. Lapa nevű negyed egyébként van Sampában is, sőt állítólag majdnem minden Brazil és Portugál városban. Lapa-rol annyit érdemes tudni, hogy az egyik legőrültebb és nyüzsgőbb hely ahol valaha voltam: több tucat club, fiatalok ezrei, zene az utcán, és amit még ne felejtsünk el, fél liter caipirinha 5 Reálért (kb 600 Ft). Minden péntek este fesztivál, de most nehogy egy ilyen Siófoki sutyerák rémálmot képzelj el! Pedig azért itt sem az úri közönség mulat, nem kevesen szállingóznak ide a favellákból, de talán az erős rendőri jelenlét miatt, nem keresik annyira bajt (a zsebesek mondjuk annál aktívabbak). Egyedüli negatívum az volt amikor "V"-vel, bementünk egy kicsi "baile funk" partyba, és a helyi favella-lakó erők, elég agresszívan fogadtak minket, lökdöstek, mutatták, hogy megölnek stb... Mondtam "V"-nek, hogy innen most akkor kurva gyorsan pucoljunk, de ő, aki addigra az olcsó caipirinhák áldásos hatására már golyóállóvá itta magát, azt válaszolta, hogy ő azért még felcsípne itt egy csajt, ha nem gond. Már láttam magam, ahogy egy hét múlva Urubu szarként száradok egy tengerparti sziklán, de hálistennek "V" mégis meggondolta magát és hajlandó volt túlélni az éjszakát.

Lapa

Lapa-ban egyébként az első dolog amit megláttunk, ahogy leszálltunk a már említett mikrobuszról, az egy prosti volt aki elkezdte nekünk markolászva mutogatni a csöcseit. Később aztán a Copacabana-n hazafelé sétálva még több pillangót láttunk, ahogy hármasával strihelnek egy-egy sötétített ablakú verda mellett, nyíltan alkudozva a klientúrával. Brazíliában egyébként teljesen bevett dolog kurvázni, komoly üzletemberek az ebédszünetben lezavarnak egy laza rundocskát, vagy vannak helyek Sampa legnyüzsgőbb party-utcáján (Rua Augusta-n), ahol ha az ember fizet 20 Reált, kap 2 sört meg egy menetet, menüben olcsóbb alapon.

A tengerpart Rióban abszolút az élet központjának tűnik, az emberek ott töltik a szabadidejüket, napoznak, futnak, fociznak vagy gyúrnak, mert hogy vannak ilyen kis játszótéri mászókára emlékeztető minikonditermek felállítva 200 méterenként a parton, ahol faszán lehet izmozni, ahogy a carioca (rió-i) csajok mikrobikiniben sétálgatnak az ember körül. Amit mondjuk soha nem gondoltam volna Braziliárol, az az, hogy a nők nem lehetnek monokiniben, törvény ellenes (valami azt súgja, hogy ezt a törvényt nem egy férfi hozta :) )!  Viszont azért a brazil nőket sem kell nagyon félteni, amilyen bikinikben képesek feszíteni, akár nudista strandon is lehettem volna. Nem egy szégyenlős csapat.
Sajnos nem tudtuk sokáig élvezni a tengerpart hedonisztikus örömeit, mert a négy napból kettőn végig zuhogott az eső, és ha ott esik, akkor rendesen esik, és egész nap.

A hazafele útról kevés jót tudok mondani. Bár részben az én hibám is, el kellett volna aludnom, amíg még lehetett, mert utána egy kislány két sorral mögöttem el kezdtett nyüszögve bőgni, és nem is hagyta nagyon abba 10 percnél hosszabb időre, amíg meg nem érkeztünk 6 órával később. Továbbá mivel az első ülésen ültem, megbizonyosodhattam a sofőr kiváltképp cizellált zenei ízléséről is, így történt, hogy végig kényszerültem hallgatni Lionel Richie életműve mellett egy egész Lady Gaga albumot is. Kétszer.

Végül csak hazaértünk, fáradtan egymásra néztünk és vigyorogva azt mondtuk: Ide még megyünk párszor!

A "Fény" városa...

Egy szép napon öreg "V"-vel kitaláltuk, hogy fedezzük fel kicsit a várost. De hát mégis hova menjünk? Nem is tudom, mondjuk nézzük meg a történelmi belvárost. Hú király ötlet, rajta, menjünk!

És mentünk. Bár nem tudtunk semmit a "történelmi belvárosról", de reméltük, hogy más lesz, mint az új belváros (Av. Paulista és Av. Faria Lima környéke), ami főleg hatalmas irodaházakból és felhőkarcolókból áll, és egyelőre nem igazán rúgtuk el tőle az agyunkat. A történelmi részről annyit tudtunk, hogy három metró állomásnál lehet kiszállni hozzá: Sé-nél, Rebublica-nál vagy Luz-nál. Filóztunk, hogy vajon melyiknél kéne felszínre törni, mikor (mivel egy kicsit habogok spanyolul) mondtam "V"-nek, hogy "Luz" baromira azt jelenti, hogy "Fény", szóval ha már ilyen attraktív neve van, lehet ott kéne próbálkozni! Egy történelmi belváros, amit úgy hívnak, hogy Fény csak elképesztő lehet!

És valóban elképedtünk.

Ilyen undorító szartelepet, mint ez, én még tv-ben sem nagyon láttam! Csövesek és hernyósok százai fetrengtek a földön, szó szerint a saját szarjukban hemperegve! Nem viccelek, mindent ellepet az emberi ürülék és az abból származó nazális rémálom!! Bármerre néztünk zombi szerű emberek szakadt pokrócokba tekerve, szivtak-szúrtak olyan drogokat, amikről Euróbában még nem is hallottak, és valószínűleg soha nem is fognak. Ezt az idillikus képet néha egy-egy ízlésesen arra libegő rokokó transzvesztita varázsolta egészen olyanná, mint egy közepesen elmebomlott Bosch festmény.

Luz by night

Az épületek szinte mind crack-tanyák voltak, betört ablakokkal, kibelezett szobákkal. Általános volt az enyészet. És itt jön az, amit sehogy se tudtunk megmagyarázni: a legelfajzottabb cyberpunk lidércnyomás közepén, mint egy-egy fényes bástyája a civilizációnak, ott fénylett egy templom, kicsit arrébb egy villa, még arrébb egy másik, de olyanok, hogy otthon olyan még az Andrássy úton sincsen! Tiszták voltak és gyönyörűek, mintha valami belülről fakadó, ragyogó aura védené őket a környező anarchiától (gyanítom, hogy valami némileg kevésbé ezoterikus erő védte őket)! "V"-vel csak arra tudtunk gondolni, hogy valószínűleg a helyi alvilágnak a magán oázisai ezek, mivel nagykövetségnek azért nem néztük volna őket. (Ha valakinek van jobb tippje, az küldje be a szerkesztőségbe)

A borzalmas körülmények ellenére, (mivel nem vagyunk annyira beszari gyerekek, viszont kíváncsiak) úgy döntöttünk, hogy azért körül nézünk egy kicsit. Azt tudni kell rólam, hogy egészen kicsi korom óta nehezen viselem a kellemetlen szagokat, ezért mikor egy pár száz méter után egy szarszagilag különösen kiemelkedő szakaszhoz értünk, elkezdtem hevesen öklendezni ("V"-t is megviselte a szag, de ő valami ősi jóga-légzéshez hasonlatos pihegő technikával megoldotta, hogy a tüdejének csak a legfelső 1,35%-át használja, így kerülve el a látványos öklendező tüneteket). Éreztük, hogy ez elég negatív reklám számunkra, a két hófehér gringó számára, úgyhogy inkább elindultunk visszafelé mielőtt még kibeleznek, amúgy is már sötétedett (szerintem mindenki látott már elég zombis filmet ahhoz, hogy el tudja képzelni, hogy milyen sorsra jutottunk volna ott éjszaka...) 

Crack-et szívó kisgyerek Luz-ban

Nem akarok nyafogós Európai kis hülyének tűnni, aki elkerült egy kicsit piszkosabb helyre, ahol egy picit büdi van és rögtön kiborul. Voltam már egy két meredek helyen itt-ott a harmadik világban (Közel-kelet, Dél-kelet Ázsia, Mexikó, Salgótarján stb...), de ez mindenen messze túl tett! Ráadásul a város kellős közepén, a történelmi belvárosban! Később helyi barátok mondták, hogy ők be nem tennék oda soha az életben a lábukat, és ez a legborzasztóbb környéke Sao Paulonak, szóval kicsit megnyugodtunk, hogy azért ez itt se teljesen normális...

Nem tudom, hogy milyenek lesznek a favellák (valamikor ősszel megyünk "V"-vel önkénteskedni egy favellába, segítünk házakat építeni), de nem tudom elképzelni, hogy ennél sokkal rosszabbak legyenek...

Zimmer Frei

A lakás keresés az általában egy hosszas, komplikált művelet, amit nem szabad félvállról venni. Akkor meg főleg nem, ha az ember egy, a földbolygó másik oldalán lévő harmadik világbeli országban keres lakhelyet, ahol ráadásul még soha nem is járt, és még a nyelvet sem beszéli...

     Ezért hát országos komámmal, "V"-vel ( én is, ő is és mindenki más is jobban jár, ha nevét jótékony homály fedi. Aki így is tudja, hogy ki az, annak már úgy is késő...), akivel együtt vállalkoztunk a nagy útra, úgy döntöttünk, hogy jobb, ha nem próbálunk az internet segítségével az éteren át kecót keríteni, hanem jobb, ha inkább a megérkezésünk utáni első héten egy hostelben lakunk, és személyesen próbáljuk levadászni a tökéletes hodályt. Abban is egyetértettünk, hogy jobb, ha nem költözünk egy helyre, mert nehogy az legyen, hogy az egyetlen magyarok lévén csak egymással lógunk, és lófaszt nem integrálódunk a környezetbe. Így hát a Sao Paulo-i cserediákok facebook oldalán meghirdettük, hogy menjen mindenki a Vila Madalena hostelbe, hogy mindenki megismerje a másikat, és legyen kivel összeköltözni. (Azt paulista, azaz sao pauloi, ismerősöktől tudtuk, hogy Vila Madalena a legkőnigebb negyed a városban, és az egyetemtől sincs nagyon messze) Az ötletnek nagy sikere volt és legalább 20-an költözünk be a hostelbe pár nap eltéréssel.

    A társaság kellemes volt, már első pillantásra is, a hostel pedig szinte tökéletes helyen, közvetlenül a bárnegyed szélén helyezkedett el. Vila Madalena negyed, pedig tényleg nagyon faszának bizonyult, mindenfele bárok és clubbok voltak elszórva, tele jókedvű emberekkel a hét szinte minden napján, a falakat pedig végig iszonyat igényes és művészi street art díszíti (még a temetőt is!). Most, hogy van fényképező apparátom, megpróbálom végig fotózni ezeket a műveket, amik már inkább festmények, mint graffitik, szerintem kortárs galériákba is simán elmennének!

Vila Madalena

    A hostel bármilyen kellemes is volt eleinte, azért mégiscsak egy hostel maradt, annak minden hátrányával és nyűgével. Nagyjából a harmadik nap után már mindenkinek kezdett elege lenni abból, hogy 7 vagy 11 emberrel alszik egy légtérben, ami többek közt azzal jár, hogy amikor hazaérsz mondjuk éjjeli 3-kor, a szobatársaid fele már órák óta alszik, ezzel ellélegezve az utolsó nyamvadt oxigén molekulát is a légtérből. Ezt jelentősen rontotta egy büdös kis finn gyerek, akinek a lába fél méterre volt a fejemtől, de hogy biztosra menjen, hogy nekem a lehető legborzasztóbb élményt nyújtsa, néha még üvöltve horkolt is mellé. Gyanús, hogy valakitől pénzt kapott ezért... (V-re tippelnék, de ő nem lehetett, mert ő is abban a szobában aludt... vagy mégis? V?)

    A mindennapi kis kényelmek, a meleg víz és az egyéni tér abszolút hiánya kezdte kikezdeni az embereket, bár ez csak abban nyilvánult meg, hogy egymásnak nyavalyogtunk, még többet ittunk és egyre idegesebben kerestünk magunknak lakást. Ez az idegesség később lassan, de biztosan kezdett pánikká fokozódni, mikor kénytelenek voltunk ráébredni, hogy hiába lakunk egy 20 milliós metropolisban, mégis hihetetlen nehéz megfelelő kéglit kaparintani, főleg mivel rengeteg tényezőnek kellett megfelelnie: legyen közel a szórakozó nyegyedekhez, de az egyetemhez is, legyen jól felszerelt, de ugyanakkor olcsó, ne családnál lakjunk, mert annak úgysem lesz jó vége stb... Ezt nehezítette az is, hogy itt vannak a világon szinte a legmagasabb ingatlan árak, és hogy nem beszélünk portugálul a tulajdonosok meg angolul!

    A helyzet kezdett elég kilátástalannak tűnni, mikor találtam egy hirdetést a facebookon. Egy Cyrille nevű francia forma kínálgatott egy szobát egész jó áron Vila Madalenaban (időközben eltökéltem, ha megpusztulok is de én VM-ben fogok lakni... valahogy.)! Hát mondom, Király! Gyorsan mentem is megnézni a helyet, de sikerült pont egyszerre odaérnem egy francia csajjal, Heloise-sal, aki amúgy csoporttársam az egyetemen. Nagyon addig se volt szimpatikus a csaj, de ott és akkor hirtelen nagyon elkezdtem nem csípni, mármint ki az aki inkább egy magyar sráccal lakik együtt, mint egy francia csajjal?? (Kicsit belegondolva lehet, hogy nem egy nagy ötlet egy olyan francia csávóval összeköltözni, aki inkább velem akar lakni, mint egy csinos csajjal...) Ránéztem V-re és megállapodtunk, hogy ez bizony bukóhúzó. Kár pedig a lakás tényleg nagyon, nagyon fasza volt! De hohó, egy reménysugár! Cyrille elmondta, hogy a sztori nem olyan egyszerű ám: aki oda akar költözni annak kell, hogy legyen egy fiador-ja (egy kezes, aki garanciát vállal érted, és van ingatlanja Brazíliában), szóval aki előbb talál fiadort, az viszi a szobát, csaj vagy sem! Eszembe jutott, hogy még mielőtt kijöttem, anyámnak mindenféle Brazil ismerőse megígérte, hogy "ha bármi kell, de tényleg bármi, csak szóljál, segítünk!" Na gondoltam ez talán az a kategória, amikor tényleg az ő segítségük kell. Valahogy kapcsolatba kellett lépnem velük, méghozzá pikk-pakk, minden óra számított! Először anyámat kellett elérnem, de nem sokat segített, hogy Budapesten 5 órával később van, mint itt, és már itt is későre járt. Végül másnap elértem anyámat, aki szólt is valami sao pauloi agysebésznek, akivel ő is csak egyszer-kétszer találkozott eddig, hogy segíteni kéne az ő csöpp pici fiának fiador kérdésben. Estére már minden kezdett megoldódni, mikor egy buliban összefutottam Heloise-sal, aki félunottan mondta, hogy neki mégse kell a hely, tőle aztán vihetem a picsába. Már elkezdtem örülni, mikor mondta, hogy azért nem kell neki, mert a fiadornak mindenkiért felelősséget kell vállalni a lakásban (ebben az esetben még 3 vadidegen emberért), nem csak értem, pedig a mi öreg sebészünk még engem se látott soha életében! Ezt nyilván nem lehetett kérni egy vadidegen embertől, szóval Cyrille kecója ki lett sajnos húzva... (Cyrillel amúgy ennek ellenére jóban lettünk és szoktunk néha találkozni itt-ott)

     A továbbiakhoz, be kell, hogy mutassam Mauricio Kimura-t, egy japán származású antipatikus, pénzéhes lakáskufárt, aki állandóan ott legyeskedett körülöttünk, hogy kurva drágán ránk sózzon valami szart. Még az egyetemre is bejött meg minden. Az egyik délután gondoltam mit veszíthetek alapon mégis megnézem az egyik helyet, amit ránk akart tukmálni, tekintve, hogy elég csehül álltunk lakásilag. Felhívtam a kis rohadékot, és egyik délután odamentem a házhoz, amit csak Yellow House-nak hívnak, mert...  mert sárga. Odafelé menet, mindent elképzeltem, hogy mennyire le lesz pattanva, meg hogy Kimura egy váratlan pillanatban hátulról elkap, és bele szúrja a nyakába valamelyik módosult csápját, amivel aztán leszívja az összes pénzemet a bankszámlámról. Odaértem a kapuhoz és mivel késtem vagy 10 percet, Kimura kicsit idegesen fogadott, orrából enyhén szivárgott a vér (nem vicc!). Miután leküzdöttem az ingert, hogy elszaladjak messzire, beléptem a házba, és hát nem is volt olyan szörnyű, mint gondoltam. Oké nem volt egy Sándor-palota, de a szobák nagyok, a ház maga meg óriási volt, egy hatalmas tetőterasszal, ahonnan belátni fél Sao Paulót (mivel egy domb legtetején van), a konyha viszont valami nagyon le volt pukkanva, de legalább nem kértek érte túl sokat és Vila Madalena szélén helyezkedik el. Így hát, bár nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e, de kivettem az egyik nagy szobát, és pár napra rá beköltöztem!

     Háhá van kecóm! - mentem vissza hostelbe nagybüszkén - Tényleg? Nemá! És hol? - Kérdezték a többiek. Mikor mondtam, hogy hát a Yellow Houseban, többen elkezdtek röhögni, mások együttérzően a vállamat veregették, amitől mosolyomba némi zavar vegyült. Kiderült, hogy a Yellow House, egy nem kicsit híres és hírhedt házibuli placc az egyetemisták körében, ahol lényegében, a szociális nyomás hatására, kötelességünk havonta tartanunk egy partyt. Ezek a bulik az elmondások alapján néha odáig fajulnak, hogy emberek töcskölnek a konyhában, mivel minden más hely már foglalt olyan emberekkel, akik szintén töcskölnek. "Remek". - Gondoltam magamban - "Takaríthatok egy csomót..."
(Azóta tartottunk már egy bulit, kb 100 an jöttek, amiből mondjuk 40-et ismertem, de nem kufircolt senki a konyhában. Talán majd legközelebb...)

Rajtam, kívül egyébként még két francia srác (Vincent és Anotoine) és két francia lány (Anne és Marie) költözött be, szóval teljes a francia elnyomás. Szerintem franciául előbb fogok megtanulni, mint portugálul... Illetve a franciákon kívül még itt volt "V" is, aki mivel még nem talált lakást, nálam kresselt vagy egy hétig sunyiba. Aztán mivel a Brazil srác, aki hatodiknak költözött volna be, mégse jött, "V" lecsapott, mint gyöngytyúk, és befoglalta a tetőn lévő kis szobát. Hát mégse sikerült nem összeköltözni, de nem baj, legalább van kivel oltani a francikat :)

Egy produktív délután...

     Csak, hogy az adatkábellel való szerencsétlenkedésemet tetézzem, ma délután elmentem venni egyet a nem túl közeli Eldorado bevásárlóközpontba (ami itt is pont egy ugyanolyan steril, lélekölő valami, mint bármelyik másik pláza a világ bármelyik pontján), hogy végre tudjam dokumentálni is az eseményeket és az itteni életreszóló emlékeket digitális formában tehessem halhatatlanná. Mivel a kis öcsém Sony compact gépéről van szó (arról sajnos mindenki lebeszélt, hogy a fasza D-SLR Canonomat elhozzam), nem igazán vágtam, hogy pontosan mivel és hogyan működik, de hálistennek ahogy beléptem a Sony bolt hívogató ajtaján, rájöttem, hogy én balfasz otthon hagytam a gépet, így nem fogják tudni, milyen kábel kell majd hozzá! Gondoltam azért megér egy próbát és félig angolul, félig spanyolul és egy csipetnyit portugálul elkezdtem az eladóknak elmesélni az én nagy problémámat. Ők rögtön megértették és mondták, hogy semmi baj az összes új kisgép ugyanazzal a kábellel működik. Nagyszerű! Akkor kérnék egyet por favor! - Sajnos mi olyat nem árulunk... Ok. Miért is árulnának kábelt a rohadt gépeikhez... Elkezdtem végig kérdezgetni az esélyes boltokban, de ott még annyira sem beszéltek angolul, mint az első helyen, úgyhogy kb 6-szor kellett elactivity-znem, hogy "egy micro USB kábelt akarnák, sony compact fényképezőgépekhez ééérted?" (a végére már elég jól ment azért), de mindenhol csak ilyen mindent leolvasó kártyaizét lehetett kapni 70 Reálért (cirka 9 rongy), annyit meg nem akartam fizetni valamiért, ami sanszos, hogy nem is működik... végül találtam egy ilyen olvasót 40-ért, és mivel kábel sehol nem volt a láthatáron, gondoltam ám legyen, de kurvára de működjön vagy falhoz kúrom... Haza cammogok, közben nyelem az esti csúcsforgalom könnyed, néhol enyhén kesernyés szmogját, kíváncsian várva, hogy működik-e a kis rohadék... És működik! Magam sem hittem el, de működik! Pedig milyen negatív voltam, hogy biztos rábaszok, mert Murphy meg minden, de nem!!! És ahogy így ujjongok, bejön a haverom, mondom neki mi van, erre ő, de csak így flegmán: -Ühüm, az fasza, de az a rés ott a Mac-ed oldalán, az nem egy kártya olvasó? - És baszki az volt, és nem csak, hogy az volt, de csak egy fajta kártyát olvasott, pont azt ami nekem kellett! Én meg bejártam a fél várost, és portugálul próbáltam kézzel lábbal vért szarva megértetni magam seftes boltosokkal és még ki is dobtam egy csomó pénzt, közben végig ott volt az orrom előtt!!!
Jó lenne azt hinni, hogy tanultam ebből valamit, de csak azt tudom mondani, hogy: Nem kell valakinek egy kártyaolvasó 30 Reálért?

Asszongyahogy...

     Na kicsit több, mint két hét káosz után, most egy kicsit megnyugodni látszanak az események, sikerült úgy ahogy berendezkedni (bár a kényelem némileg visszafogott), el lehet kezdeni blogolni (az első bejegyzést még a repülőn írtam, de csak mostanra jutottam el odáig, hogy összedobjam a blogot)!
Kicsit sajnálom, hogy csak most tudok hozzálátni az élmények leírásához, mivel mindig jobb őket még frissen leírni, amikor még élénkebbek és jobban élnek az akkori érzetek, például a meglepetések sorozata, ami itt minden nap százszor ér minket...

     Hát nem is tudom, hogy hol kezdjem, annyi minden történt az első két hétben, hogy legalább két hónapnak tűnik (ha ez így megy tovább, mire egy év múlva hazamegyek már öregember leszek)!
Úgyhogy megpróbálom először úgyahogy lefesteni a helyet, ahova érkeztem (a földrajzi akkurátusság igénye nélkül)...

     Brazília egy cirka Európa méretű ország, durván 190 millió lakossal, melynek a 26%-a hivatalosan is nyomorban él (favellák stb...), államformája konföderáció, tehát ugyanúgy, mint az Egyesült Államok több, kisebb-nagyobb államból áll, melyek igencsak különböznek egymástól adottságokban, lakosságban, kultúrában meg úgy egyáltalán mindenben. Én ennek a kurvanagy országnak a legkurvanagyobb városkájában, Sao Paulo-ban élek (a helyiek Sampa-nak is hívják), ami 20 milliós méretével kétszer akkora, mint kicsiny hazánk. Hálistennek egy héttel az érkezésem után Sampa felküzdötte magát a világ 10 legdrágább városa közé, tavalyhoz képest 11 helyet ugorva, lazán lehagyva ezzel azt a várost ahol eddig éltem, a 18. helyen sorvadozó Londont, ami mondanom sem kell, szintén piszkosul drága (és e sorok írása közben épen porig égeti a suttyó huligán csőcselék, akik már akkor is olyan kedvesek voltak a szívemnek). Nem pont erre számítottam, mikor egy olyan országba jöttem, ahol az emberek negyede annyira szegény, hogy még éhhalálra se fussa!!! Sampa egyébként az ország délkeleti részén van, relatív közel Rió-hoz (kb 500 km) és bár nincs tengerpartja, nincs messzebb egy-két óra autóútnál...

     Mielőtt idejöttem, mindenki, főleg brazilok azt mondták nekem, hogy Sao Paulo az nem ám olyan, mint Brazília többi része, hogy az egy nagy, büdös, ronda város tele anyagias, barátságtalan, stresszes emberrel. Ha ez igaz, akkor nagyon kíváncsi vagyok az ország többi részére, mert ennyi jófej, laza és barátságos embert, mint itt még nem láttam, és bár a város úgy általában tényleg nem túl szép, rengeteg gyönyörű és izgalmas negyede van (igen, tudom egy favella is izgalmas...), mint például a bohém Vila Madalena, ahol most lakom, és ami a blog hátterében is van. Sajnos egyelőre nem tudok, saját képeket felrakni, mert vagyok akkora nyomorék, hogy nem hoztam el a fényőgépem adatkábelét, de igyekszem orvosolni a problémát! A város erényeit ellensúlyozandó a két folyója viszont, a Rio Tieté és a Rio Pinheiros, az valami olyan szinten mocskosundorító, hogy olyat még nem láttam/szagoltam. Gyalog át se lehet, menni fölöttük, csak busszal, mert annyira penetráns a, ...hát valljuk be, szarszag ami dől a "vizükből".

    Itt jelenleg pont a közepén vagyunk a zord és szürke télnek, ami közel sem jelenti azt, hogy néha nem megy fel 31C°-ig a hőmérséklet, de ha kell tud azért elég hideg is lenni, főleg esténként. Állítólag nyáron sem lesz ennél sokkal melegebb, viszont minden nap fog esni félóra alatt kb egy méternyi eső, úgyhogy szívhatjuk majd a párát naphosszat.

Na egyelőre ennyit bevezetőnek, tényleg csak, hogy legyen az elején egy kis info-sarok :)

Az indulás.

Hát itt vagyok újra. Úton. Egy újabb világ ami felfedezésre vár.

Mikor kicsit több, mint egy éve hazajöttem Londonból, tudtam, hogy sokáig úgysem fogok tudni a seggemen maradni, de azt is hogy Anglia nyálkás levegője sem fog visszahúzni, így hát csak egy választás maradt: Brazília.

Kinézek az ablakon, és azt látom, ahogy a végtelen Atlanti óceán hömpölyög a talpam alatt 10000 méterrel, óránként 900 km-el kerülök közelebb az ismeretlenhez, de ami még fontosabb, ugyanennyivel távolabb az ismerőstől, a megszokottól. (A másik irányba inkább nem nézek mert mellettem a világ legrondább és szétszabottabb transzvesztitája csücsörít. Tényleg nagyon ronda, kb olyan mintha Mickey Rourke és egy tömegszerencsétlenség szerelemgyermeke lenne!)

Kezdek rájönni, hogy nekem folyamatosan új hatások és ingerek kellenek, különben rám telepszik valami lusta, tompa, apatikus felhő. Ez az a felhő ami azt mondja maradj otthon, nézzél meg még egy elbaszott sorozatot, facebookozz egész este, csináld ma is azt, amit tegnap, meg tegnap előtt, meg azelőtt stb., ahelyett hogy felfedezz, kitalálj, megismerj valami vagy valaki újat. Vagy hogy ugyanezt tedd önmagaddal.

Nem tudom mire számítsak, hogy vajon mi vár rám Brazíliában. Persze vannak elképzeléseim, de az a tapasztalatom, hogy nem érdemes ezekre az elképzelésekre nagyon odafigyelni, úgy is teljesen más lesz ott lenni, mint amit a képeslapok alapján elképzel az ember. Valami azt súgja hogy nem csak a szambáról meg a csokicsajokról szól ez az ország, bár a kaja meg a klíma lehet valamivel jobb lesz, mint Angliában, sőt remélhetőleg angolból is kevesebb lesz. Azért azt feltétlenül jó ómennek veszem, hogy már kb 9 órája repülök és körülöttem ülő 7 nyavalyás csecsemő egyike sem kezdett még el zokogni!!! (Amúgy csípem a gyerekeket, csak akkor nem amikor 10km-rel a föld fölött vagyok velük összezárva egy fémkabinba, és elkezdenek azon fejhangon sípolni, hogy a stewardesstől kapott 5db-os puzzle egyik rohadt kis darabja beesett valahogy az ülés legbelsejébe és apuapuuuu szeddkiszeddkiiii!!! )  

Csak egy dolog biztos, bármilyen is lesz ez az egy évem, olyan dolgokat fogok látni és tapasztalni, amiket Európában esélyem sem lenne. Ezért is kezdem el most ezt a blogot, hogy amit tudok megosszak azokkal akiket érdekel, vagy csak kíváncsiak mibe keveredem már megint bele, hátha a kalandjaim tanulságosak vagy legalább szórakoztatóak lesznek az otthon (vagy máshol) maradtak számára…

Nem ígérem, hogy sokszor fogok írni, viszont akkor legalább röviden és unalmasan :)

Ps.: Mire  a hostelhez értem kb 10szer többet kellett portugálul beszélnem, mint angolul, ami azért nagy szó, mert egy büdös kumma hangot nem tudok portugálul!

Ja és a repülőtér nagyjából úgy néz ki, mint otthon az állatkertben a pálmaház…