Negatív

Lassan az 5-ik itt töltött hónapot döngetem, és minden újabb nap egyre inkább megerősít abban a gyanúmban, hogy Brazília a világ talán legcsodálatosabb országa. Süt a nap, szól a zene, jó a kaja, szépek a lányok, mi kellhet még? Az emberek egészen hihetetlen módon jó fejek, kedvesek, segítőkészek, imádnak élni, az ártó szándék és a surmó agresszió pedig szinte teljesen hiányzik belőlük. Brazília tényleg maga a földi paradicsom, ahol tobzódnak a földi örömök. Azonban bármennyire hihetetlen, a harmadik világnak is vannak hibái. Itt most nem a nyilvánvaló súlyos szocióökonómiai problémákról, az esőerdő irtásáról és hasonló világrengető kérdésekről fogok írni, hanem a mindennapok idegesítő kis dolgairól, amikkel meg kell küzdenie az ide látogatónak. Mivel ez a sorozat első, mondhatni megnyitó része lesz, kezdjük is az első topikkal: a Higiéniával.

A higiéniával itt, a várttal ellentétben, nem az a baj, hogy nincsen. Sőt nagyon is van, a legtöbb brazil naponta legalább kétszer fürdik, és itt adják el a világon a második legtöbb szappant az Egyesült Államok után. A probléma abból adódik, hogy a bojler, kazán, kályha stb. erre felé sosem látott dolgok, mivel Brazília egy meleg ország, nincs szüksége meleg vízre, mert hát ugye, úgyis meleg van. A baj csak az, hogy ez hülyeség. Egyrészt azért, mert mosogatni például alapból szar, hideg vízzel viszont még a nap izzó belsejében is egy végtelenül undok, gusztustalan dolog, ahogy az ember kínjában kenegeti a habos zsírt a tányéron, mert az 15 fokon a világért sem akarna oldódni. Számomra teljes rejtély viszont, hogy ennek ellenére van meleg fogóka is a csaptelepen, épp csak bárhogy tekered, a végén már üvöltve, nem csinál semmit. Ennek a tengelynek a másik pólusa az örök retardált Anglia, ahol bár van meleg és hideg víz is, azt azonban abban a korban, amikor mesterségesen nyomtatunk működő emberi szöveteket, sem képesek egy darab elbaszott csapba belerakni, hanem két külön tömpe kis szarból folyatják ki a jéghideg és a tűzforró vizet, mindkettő messze túl az elviselhetőség legtágabb határain. 

Levezeti a feszültséget...

Másrészt pedig azért, mert itt sincs ám mindig meleg. Bizony. Főleg Sao Paulo-ban és délebbre simán tud elég szar idő lenni, ami mondjuk még mindig csak pulcsis időt jelent (10-15 fok), de olyankor azért jól jönne egy kis meleg víz a kurva hideg helyett. Ha mindenhol máshol fel sem merül a braziloknak a meleg víz használata, zuhanyozni azért ők is utálnak a hideg vízben. A bojlert azonban valószínűleg a sátán tüzes szerkezetének tartják, és 1876-ban a helyi inkvizíció örökre száműzte a földrészről az átkos masinát. Ehelyett árammal melegítik fel a vizet. Közvetlenül. Igen. A zuhanyrózsa itt egy dagadt, fehér, ufóra hasonlít, amibe belevezetik az áramot. Mindezt persze hamisítatlan harmadik világbeli precizitással, ami nagyjából annyit jelent, hogy 2-3 darab teljesen meztelen vezetéket a falból hetykén rákötnek az ufóra, és legalább egyet hagynak szolidan lifegni, szóval nem érdemes nagyon pancsolni. Bárki, aki kicsit is működő túlélési ösztönökkel rendelkezik, már itt elbúcsúzik gondolatban a szeretteitől, de legalább tudja, hogy annál veszélyesebb, mint szabadon himbálózó 220V-tól centikre zuhanyozni már úgysem lehet. Aztán tébolyult mosollyal az arcán veszi észre, hogy milyen kis naiv volt, ugyanis ha ez nem lenne elég, a kapcsoló, ami a hőmérsékletet állítja (azaz a pöcök, amivel "tél", "nyár" vagy "kikapcs"-ra lehet kapcsolni) az közvetlenül az ufón van rajta, és nyúlkálhat bele az áramba csurom vizes testtel. Én nagyon hamar leszoktam a zuhanyzás közbeni kapcsolgatásról, mivel a mienk effektíve szikrázik ha átállítod! Szerintem egy átlagos brazil háztartási zuhanyzó lazábban végez egy emberrel, mint bármelyik villamosszék. 

Brazil levéltetü

Ha városban él az ember, akkor a higiénia témakörébe tartoznak a rovarok, rágcsálók és lényegében bármilyen élőlény, ami nem hallgat a nevére. Mi történetesen egy ordas nagy rádiótorony tőszomszédságában lakunk, aminek az emberi agyra gyakorolt fiziológiai kockázatáról inkább nem is akarok tudni, nagyjából annyira lehet egészséges, mintha egy mikrosütőbe dugnám a fejemet. Van azonban jó oldala is, mégpedig, hogy a rovarokat úgy ahogy távol tartja. Viszont azok amelyek még is maradnak, azok a borzasztó rádió-sugárzástól és a még borzasztóbb Justin Bieber számoktól, amik az éteren át bombázták őket, szörnyű mutáción mentek keresztül, és most hitelkártya nagyságú csótányaink vannak, a hangyák akkorák, mint a darazsak, a darazsak pedig pirosak és vörösen izzik a szemük (tényleg). Külön érdemes elképzelni, ahogy a villamosszékben zuhanyzom és habzó szájjal beront hozzám egy ilyen 5 cm-es hangya (az hangyában kurva nagy higgyétek el), én meg egy férfias sikollyal lényegében valóságra adaptálom Hitchcock Psycho-jának ikonikus jelenetét. Hálistennek Döme és családja a fél kilónál kisebb bestiákkal úgy ahogy elbír, viszont az ennél nagyobb kaliberű dögöket csak úgy tudjuk kicsinálni, ha belekergetjük őket egy szakadékba és hatalmas köveket görgetünk rájuk. Az ebédlőasztalunkat például egy különösen megtermett cucaracha-nak a hátából faragtuk ki, a szófánk pedig egy közepes hernyóból van. Valahogy be kéne őket idomítani, és akkor használhatnánk őket házőrzőnek vagy akár hátasállatnak.

A negatív rovat további részeiben várható: szar idő, tömegközlekedés és kisgyerekek...    

Szomszéd

Most vettem csak észre, hogy a szomszéd ház falán egy ilyen veszít.
Hiába, mint mindenki, a brazilok is magyarok!

Pina

A Brazilok is vágják mi a pálya...

De hogy mégis mit keres a 'Pina' a jókedvű fiatalok hátán, annak az a magyarázata, hogy hőseink éppen rendőröknek vannak öltözve - a kenőpénzt pedig portugálul Propina-nak, röviden pinának mondják...

Döme

Ő itt Döme.

G. Döme

Döme velünk lakik családjával, ami fogalmunk sincs, hogy hány tagú, de vannak egy páran. A barátságunk alapvetően azon alapszik, hogy én gyűlölöm a szúnyogokat, legyeket és egyébb hasonló szárnyas démonokat, Döme viszont nagyon szereti őket. Lehetőleg egy kis salátával.

Döme származását tekintve feltehetően Gekkó, bár zoológiai ismereteink némileg korlátozottak, ő maga pedig nem nyilatkozik. Viszont kiválóan mászik plafonon, magam sem csinálom jobban.

Döme alapvetően egy kicsit introvertált természetű, a figyelemhajhász exhibicionizmus nem jellemző rá, ehhez a képhez is hosszas rábeszélés és néhány sör után állt csak modellt. Saját bevallása szerint ez volt az első meztelen fotózása, de nem bánta meg és hozzájárult, hogy közzétegyem az interneten. Alapvetően elégedett a testével.

Joga Bonito

Nnna, eljött az ideje, hogy a régóta halogatott focis poszt megírása végre tettlegességig fajuljon! Erre nincs is jobb alkalom, mint a tegnapelőtt bekövetkezett nemzeti liga döntője, melyen egy Sao Paulói és egy Rió-i csapat között dőlt el, hogy ki lesz idén Brazília legjobbja (még, ha nem is egymás ellen játszottak). 

Talán senkinek sem mondok újat azzal, hogy a Brazilok szeretik a focit. Pedig ez nem igaz. Az ember szereti a csokit, a napsütést, szereti a csajokat/pasikat (jobb esetben) stb., de nem szeret például levegőt venni. A braziloknak a foci annyira alapvető, mint nekünk  légzés (ami egyébként nekik is alapvető). Gyerekek az utcán mezítláb úgy dekáznak, hogy attól a Gera Zoli sírva futna haza és terápiára járna egy pár évig. Nekik a foci a vallás, és a csapat az isten. Az életükben a család után ez a második legfontosabb dolog, ha meccs van az utcák kihaltak, mindenki vagy otthon nézi, vagy a stadionban. Üzleti tárgyalások első 15 perce azzal megy el, hogy komoly üzletemberek megbeszélik az előző napi meccset. Férfiak több évszázados álma válik itt valóra mivel hihetetlen, de itt még a nők is teljes beleéléssel követik a focit, még akkor is, ha nincs is pasi a közelben! A braziloknak együtt dobog a szíve a focival és, bizony a szurkolást se veszik félvállról. Egy idő után megtanulja az ember, hogy melyik szomszédja kinek szurkol, és akkor már nem is kell nézni a meccset ahhoz, hogy tudja  mennyi az eredmény, elég beazonosítani, hogy merről jön az állatias GÓÓÓÓÓL csataüvöltés és petárda durrogás. Szurkolásban egyébként tapasztalataim szerint nem az igazi csapatok szurkolói a leglelkesebbek, hanem az egyetemi csapatoké. Volt alkalmam elmenni egy ilyen meccsre, ahol mindenki a csapat színébe volt öltözve, üvöltve énekelte a csapatindulókat, lengette a transzparenseket és járta a koreográfiát. Az a bagatell apróság, hogy ez egy fedett pályás mérkőzés volt egyáltalán nem zavarta őket abban, hogy lelkesen tűzijátékokat lőjenek fel, ezzel hamar megtöltve színes füsttel a légteret.


Sao Pauloban négy nagy csapat van, akik tradicionálisan gyűlölik egymást: az FC Sao Paulo, amiről egyrészt azt kell tudni, hogy én nekik szurkolok, másrészt, hogy itt játszik az aktív nyugdíjas Rivaldo, és a világ leggólerősebb kapusa, nevezett Rogério Ceni is, aki mostanában lőtte az 100-ik gólját. Ennyit igazán el lehet várni egy kapustól azt hiszem. A SPFC szurkolók jellemzően inkább a tehetősebbek közül kerülnek ki (bár nem kizárólag) és a többiek Bambinak hívják őket, ezzel utalva arra, hogy úgy vélekednek, a Sao Paulo drukkerek feltehetően a saját nemüket preferálják (a lelátón ezt némileg tömörebben fejezik ki). A másik nagy csapat a Corinthians, akik végül megnyerték az idei bajnokságot. Ennek nagyon örültem, mert hálistennek az egész kerületem Corinthianókból áll, akik végig bulizták az egész napot. Ezt persze csak az ablakom alatt petárdázva és vuvuzellázva lehet megtenni. A hetedik óra felé már kezdett kicsit fájni tőle fejem és a fülemből is szivárgott egy kis vér...  A Corinthians-nak inkább a csóróbbak szurkolnak, és az az általános egyetértés, hogy nekik nincsen foguk.

Látványosak a meccsek...

A harmadik a Palmeiras, akik a Corinthians ősi ellensége, hihetetlenül utálják egymást. Ezért persze richtig ellenük játszották a liga utolsó meccsét, amin állt vagy bukott a Corinthians győzelme, így biztonsági okokból inkább egy, a városon kívül eső stadionba helyezték a meccset, hátha az úri közönségnek gyújtogatni szottyan kedve. A Palmeiras kabalafigurája eredetileg valami madár volt, de a Corinthians szurkolók kitartóan disznóknak hívták őket, ezért azt mondták, hogy oké, és most egy malac a jelképük. A negyedik pedig a Santos, ami szigorúan véve nem Sao Pauloi csapat, hanem... santosi. De mivel Santos nagyon közel van, és elég jó csapat is (itt játszik az öreg Neymar), a Paulista-k nagylelkűen maguk közé fogadták.

A brazil foci egyébként nem igazán úgy néz ki, mint a mi megszokott európai labdarúgásunk. Európában gondosan megtervezett stratégiák alapján precízen végre hajtott támadásokat és védelmet lehet látni, néha húsz percig képesek elbíbelődni a labdával a hátsó traktusban mire végre történik valami. Ehhez képest a brazil foci inkább egy gladiátor játékra hasonlít, ahol mindenki folyamatosan fut, néha csinál egy bravúros mozdulatot, vagy brutálisan lerúgja a másikat, de a labda soha nem áll meg. Az embernek az az érzése, mintha nagyon ügyes gyerekek játszanának (a legtöbb játékos a favelákból kerül ki, és nem kimondottan Kasparov-i stratégák), ezért aztán a brazil klubcsapatok általában nem a legjobbak. Azok a játékosok szoktak igazán jók lenni, akik eligazolnak Európába és ott megtanulnak csapatban, taktikusan játszani.

Az FC Sao Paulo - Corinthians meccsen

A brazil futball legnagyobb eredménye azonban az, hogy csodával határos módon velem, aki világéletemben magasról szartam a focira, sikerült megszeretettnie a meccs nézést! Úgy tűnik az ő hihetetlen lelkesedésükből legalább egy kicsi rám is átragadt, szóval ne lepődjetek meg, ha majd mikor hazamegyek, akkor jó brazil szokás szerint egy elegáns focimezben fogok feszíteni az egyetemen...

A Mangó Evés Módszertana

Történelmi pillanat jött el, elindult a blog első videó-rovata, amiben a Brazíliában fellelhető egzotikus gyümölcsöket fogom egyenként kipróbálni, kezdve a mangóval, majd olyanokkal folytatva, amiknek talán nincs is nevük.

Mivel nekem is ez a vlog-os debütálásom, még dolgoznom kell kicsit kislányos zavarom leküzdésén, de ezt igérem fél üveg vodkával orvosolni fogom a következő videóra...

Szótár Rovat #5

caralho

1. (fn) A portugál caravellákon a kukkoló-kosár a főárbóc csúcsán. Ha egy matrózt meg akartak büntetni, ide küldték fel szolgálatra, mert piszkosul hideg volt, fújt a szél és imbolygott, mint 'V' szombat esténként...

2. (fn) általános szitokszó, fasz

Ilha Grande és Bear Grylls

Mert, hogy miért is kellett nekünk megkeresni Ilha Grande-n a tűzoltókat? És hogyan sikerült Rio de Janeiro állam rendfentartó- és életmentő szerveit magunkra haragítanunk? Rögtön kiderül... 

Az egész, ahogy az általában lenni szokott, egy sörrel indult. A sör ivása közben Joao, egy szavakkal nehezen körülírható portugál tag, felvetette, hogy mi lenne, ha elmennénk egy medikus buliba, mivel a nővérkék ritkán tudnak bulizni, és olyankor eléggé khm, elengedik magukat... Ja, és ingyen van a pia! Persze mi alapvetően ellenezzük az effajta hedoniszikus tobzódást, de rövid rábeszélés után mégis elindultunk megnézni mit tudnak a brazil nővérkék. Joao nem tévedett velük kapcsolatban, ahogy megérkeztünk, mindnyájunkra rárepült vagy hat csillogó szemű nővérke, aki végre úgy lát pasit, hogy abból nem lóg ki elegánsan egy katéter. Nem is szaroztak sokat, azonnal megkezdték a taktikai leitatásunkat az ingyen piákkal, aminek következtében legényesen elmihálylottunk. Végül, reggel 6 körül a belga haverom, Alex dobott haza kocsival aki kiszállásnál nekem szegezte a nagy kérdést: Na, mi most megyünk pár napra a tengerparta, nem akarsz jönni? 15 perc múlva visszajövök érted, addig legyél készen!

Paraty

20 perc múlva már úton voltam, mellettem az öreg Diogo, aki szintén a nővérkék áldozatává vált, és emiatt flegmán vigyorgott. Összesen kilencen voltunk, két kocsiban elosztva. Az első verdát franciák töltötték meg, meg Willem, a Holland srác, aki ezzel csúnyán rábaszott, mert a franciák nem arról híresek, hogy szeretnek angolul társalogni. Két átlagos francia lényegében minden gond nélkül ki tud rekeszteni egy húsz fős csoportot. A másik kocsiban én voltam, két portugál (Diogo és Miguel) és Alex. A terv az volt, hogy stílusosan felzsalunk a Sao Paulót és Riót összekötő tengerparti szerpentinen, és ha valahol megtetszik ott megállunk. Csak így, lazán. A végcél Ilha Grande volt, ahol a tervek szerint 3 éjszakát töltöttünk volna.

Kicsit sajnáltam, hogy az odaút nagy részét az álom és a rosszullét között billegve töltöttem, mert a látvány tényleg gyönyörű. Egymás után haladtunk át a kis üdülő városkákon, ahol a dúsgazdag Carioca-k és Paulista-k pihenik ki megerőltető mindennapjaikat. Mondjuk volt egy-két kevésbé festői, favelába forduló település is, de ezek errefelé mindenhol vannak. Rio felé közeledve kezdtek megszaporodni a keresztüllőtt útjelző táblák, úgy Route 66-esen.

Papa-rapaaa pa-pa-paaa!
Már csak egy ostor kell meg egy kalap...

Először Ubatuba-nál álltunk meg úszni egyet a tengerben, majd Paraty következett, ahol az éjszakát is töltöttük. Paraty egy kedves, de rendkívül unalmas koloniális városka. Egy estére azért érdemes beugrani ha már arra jár az ember, minden ház gondosan fehérre van meszelve, az utcák pedig annyira macskakövesek, hogy még gyalog is alig lehet közlekedni rajtuk. Az egésznek van egy csendes, nyugodt mediterrán feelingje. Igazából annyira nyugodt, hogy nem is lehet semmit se csinálni. Viszont a városon kívül van néhány vízesés, amik nem rosszak, ha az ember kalandosra veszi a figurát. Ott kezdődik, hogy Indiana Jones-osan át kell mászni egy függőhídon, aminek a feléről hiányoznak a deszkák. Én jelentem összeszartam magamat rajta, mert bár nincsen magasan, alattad mégiscsak sziklák meredeznek csak arra várva, hogy eltörhessék valamidet. Az se segít, hogy a kifinomult humorukról ismert franciák, röhögve rázzák a hidat, hátha pofán kúrom őket...

Másnap indultunk tovább Ilha Grande-ra (annyit tesz, hogy nagy sziget), ami lévén, hogy egy sziget, kocsival nem igazán megközelíthető, ezért a verdát le kellett raknunk egy 'Angra dos Reis' nevű városkában, ahonnan hajóval támadtunk. Sziget kategóriában Ilha Grande valóban nem kicsi, a kerülete olyan 150 km körül van, szóval jóval nagyobb, mint mondjuk Morro de Sao Paulo. Kinézetre pont úgy néz ki, mint ami egy trópusi szigettől elvárható: középen meredező csúcsok sűrűn beborítva dzsungellel, körbe pedig elszórtan lagúnák és korallzátonyok világítanak türkízkéken. Lapos formájából adódóan északi és déli oldalra szokták a szigetet osztani. Mivel az északi rész néz Rió felé, itt van az egyetlen valamire való település (Abrão) a hostelekkel, és itt van egyedül valamennyire térerő is. A déli rész teljesen le van árnyékolva a hegyek által. Ez még később fontos lesz.

de csak, ha tényleg nincs más...

Mivel Abrão környékén nincs igazán semmi, első este kerestünk egy tagot, hogy az másnap majd vigyen körbe a hajóján. Már persze nem csak úgy szívességből, ezek itt ebből élnek. Te fizetsz, ők visznek. Csakhogy a másnap reggeli találkozón a mi kapitányunk bejelentette, hogy sajnos (neki nem sajnos) talált egy nagyobb csoportot, akik többet fizetnek úgyhogy ciao. A csapatban három francia srácnak kicsit nagyobb volt az igazságérzete a feltétlen egészségesnél, és felmásztak a forma hajójára, hogy meggyőzzék, mégis jobb lenne, ha inkább minket vinne. Ez az eleve meddő kísérlet azzal végződött, hogy Atos-t, Portos-t és Aramis-t a brazil matrózok unottan bepofozták a vízbe, a kikötői népek nem kis mulatságára.

Ahogy azt néztük, hogyan evickélnek partra a mi kis franciáink, odajött hozzánk egy láthatóan totál füves, széttetovált fiatal arc, hogy ő elvisz a hajóján, de már késő van, a déli part kimarad. Más ötletünk nagyon nem volt, úgyhogy beszálltunk hozzá. 10 perc után, mikor a motor és a Snoop Dogg is full kakaón zúzott, már tudtuk, hogy jól jártunk. A csávót egyébként Marcus-nak hívták, a szigeten született és ritka nagy állat volt. Az összes csendes kis öblöcskébe, ahol addigra már vagy 10 másik túrista hajó lebegett pohonya amcsikkal, vagy kiscsaládokkal a fedélzeten, mi gettó rappet üvöltetve érkeztünk meg, csak hogy lássák mi a pálya. Ha olyan helyre érkeztünk, ahol nem volt senki, csak mi, akkor Marcus mindig valami hangulatos lassú brazil zenét rakott be, ami nagyon megdobta a feelinget, de ha valaki más is odatévedt, rögtön ment vissza a hip-hop! Az ilyen megállóknál mindig lehetett pipával és szemüveggel búvárkodni, de az élővilág sajnos közel sem volt olyan nyüzsgő, mint amit a Vörös Tengeren tapasztaltam. Ennek ellenére találtunk két fél méteres tengericsillagot, ami bőven kárpótolt a többi állat hiányáért. Illetve kellett, hogy legyen valahol több állat, mert néhánynak a tetemét megtaláltuk, például egy óriásteknősét és egy hatalmas blowfish-ét (nem tudom magyarul, az a hal, amelyik azt hiszi, hogy egy lufi)...

Marcus és a haverok...

Mivel hétfőre vissza kellett érnünk Sao Paulo-ba, ezért vasárnap a délután fél 6-os hajóval vissza akartunk menni Angrába. Ígyhát reggel megbeszéltük, hogy 5-kor tali a hostelnél, aztán húzás. A már említett három rettenthetetlen francia úgy gondolta, hogy ők még így a végére beadják a 'Pico do Papagaio'-t, ami egy baromi magas csúcs a sziget közepén, és ahogy az a nevéből is kiderül, úgy néz ki, mint egy papagáj. Az nem tántorította el őket, hogy az előző esti halloweeni partin derekasan lealjasodtak, de annyira, hogy az egyikőjük a parton ájult el, és nem lehetett onnan felvakarni. Mindegy, elindultak.

Mi, többiek, közben egész nap a parton döglöttünk, élveztük a dolce vita-t. Ötre nyugisan visszasattyogtunk a hostelbe, francik sehol. Félóra múlva, francik sehol. Kezdtünk kicsit idegesek lenni, hogy mi az istenért nem képesek visszaérni időben, mikor mindenki rájuk vár, elmennek a hajók, mi meg ott rohadunk el a szigeten. Szerencsére páran találtunk egy matrózt, aki mondta, hogy ő bármikor elvisz minket nem is olyan drágán, de a srácok még mindig nem kerültek elő. Este nyolckor, mikorra már besötétedett, a hostel-es csávó mondta, hogy szerinte lassan kezdjünk el aggódni. Erre aztán kurva gyorsan elkezdtünk aggódni, és elindultunk segítséget kérni.

Pico do Papagaio

A rendőrök a tűzoltókhoz küldtek minket, akik mindenféle kérdéseket tettek fel, amikre mindig 'nem' volt a válasz (van-e velük vezető? van-e náluk meleg ruha? van-e náluk víz/étel/zseblámpa stb...?), és a tűzoltók minden válasznál egyre inkább hitetlenebb arckifejezést vettek fel, a szemükben egy szó tükröződött megvetően: gringók... Végül mondták, hogy elméletileg rendszabály tiltja nekik, hogy éjszaka elinduljanak keresni, de a leírás alapján akkora gyökerek a haverjaink, hogy jobbnak látják minél előbb megtalálni őket. Mint kiderült a Pico do Papagaio-ra az út, még nappal is egy kőkemény 6 órás túra, és még akkor is nagyon könnyű eltévedni, mert sokszor az ember azt hiszi, hogy egy ösvényen halad, közben csak az eső mosta ki, és tök rossz irányba megy, be a dzsungel közepébe. Azon kívül ebben a dzsungelben minden van, ami az egészségre ártalmas lehet, mint például kígyók, óriáspókok, jaguárok és akkora majmok, hogy simán megerőszakolnak. Még a hangyák is amiket láttunk akkorák voltak, mint egy darázs, és aranyszínű volt a potrohuk. A csúcsra induló tűzoltókat rögtön húsz perc után meg is támadta egy büdösnagy kígyó, hogy machetével kellett lekardozniuk a bestiát.

Eközben mi a hostelben maradtunk, de nem akartunk kifizetni még egy éjszakát, ezért a szobák helyett, a szabadban felapplikált függőágyakban aludtunk. Illetve próbáltunk aludni, mert a rohadt sok szúnyog és a félkilós ostoba nagy bogarak nem igazán hagytak minket. Aztán megérkeztek a denevérek, amik akkorák voltak, mint egy szabványosított német ipari-biblia, és szétcsaptak közöttük kb. egy méterre tőlem. Az első világháborús légicsatákat képzelem el nagyjából így, rohadt jól nézett ki! Viszont végig arra gondoltam, hogy a haverok meg abszolút ki vannak téve a faunának és a hidegnek minden segítség nélkül. Reméltem, hogy elég Bear Grylls részt megnéztek, hogy tudjanak valamit kezdni a helyzettel (legalább a brunyájukat igyák meg, ha már miattuk kell szopnunk).

Túlélés közben még fotózkodni is maradt idejük.

Másnap reggel jöttek a tűzoltók, hogy nem találták meg a srácokat, és most már Rióbol vontak be kereső csapatokat. Végül csak kora délután lettek meg a tengerparton a sziget másik oldalán, kiderült, hogy már az elején tök rossz irányba indultak és a Pico do Papagaionak még a közelében se voltak soha, és a két tűzoltó tök fölöslegesen szenvedte fel magát a csúcsra az éjszaka közepén kígyókkal viaskodva...

Csodával határos módon se mi, se a tűzoltók nem verték meg a franciákat, pedig volt róla szó. Egy nap késéssel ugyan, de hazaértünk, hogy azt lássuk az egyetemen forradalom van és rohamrendőrök mindenfele. Nem mondhatnám, hogy egy ingerszegény környezet...

Eper és Vér

Éppen Ilha Grande trópusi szigetén látogattuk meg a derék tűzoltókat, hogy legyenek szívesek, adjanak igazolást, hogy nem jókedvünkben nem tudtunk visszamenni időben az egyetemre (de erről majd egy másik posztban), mikor mondták, hogy ők adhatnak, ha kell, de tekintve, hogy az egyetemen éppen forradalom, lázadás és általános anarchia dúl, nem hiszik, hogy túl sok óráról maradtunk volna le...

Hogy mi és miért történt valójában, ahhoz először vissza kell zsalnunk az időben egészen 1964-ig, mikor Brazíliában katonai puccsal, egy új, diktatórikus rendszer vette át a hatalmat. Az új rendszer első teendői közt volt, hogy beküldte az USP-ra a policia militar-t és lelődözte a tarisznyás értelmiségiek egy jelentős hányadát. Ezt az egyetem eléggé nehezményezte, ezért mióta újfent demokrácia honol Brazíliában, jagelló be nem teheti a lábát az egyetem területére.

Ezt kihasználva persze, a campus a drogkereskedelem egyik védett sarka volt, bár ez a nyílt titok nem igazán zavart senkit. A baj akkor kezdődött, mikor pár hónapja lelőttek egy srácot a campuson, hogy elbugázzák a kocsiját. Ez felvetette a kérdést, hogy nem kéne-e nagyobb biztonság az egyetem körül, és a rektor behívta a policia federal-t (itt több rendőri szerv is működik, ők a leglightosabbak), hogy óvják a rendet. Az egyetem egyik fele már itt elkezdett fészkelődni, féltve az autonómiájukat és emlékezve a véres eseményekre. A rendőrségnek egyébként még ma is különösen agresszív módszerei vannak, akár egészen apró vétségekkel szemben is, ezzel igencsak legitimizálva a egyetemi polgárok aggályait.

Nem szaroznak...

De még ez is elment volna, míg nem a  múlt héten a kékek (mondjuk itt szürkék, de ez tök mindegy) elkaptak három diákot egy legényes adag fűvel, és bevarrták őket. Na ez már bebaszott a diákközösségnek (és nem egy tanárnak is), mert szerintük az egy dolog, hogy a zsernyákok bent lehetnek, hogy megvédjék őket, de ahhoz már nincs joguk, hogy letartóztatgassanak diákokat, akik az egyetem védelme alatt állnak. A rendőrök meg azt mondják, hogy vagy bent vannak, de akkor betartatják a törvényt, vagy mindenki elmehet a picsába.

70 oroszlánszívű filozófia hallgató erre bebarikádozta magát a rektori épületbe, ezzel napokra totál megbénítva az egyetem teljes adminisztrációját. A rektor egy idő után ezt megelégelte, és szólt a rendőrségnek, hogy vessenek be amit kell, de vakarják ki a rendbontókat...

2007-ben 60 napra barikádozták be magukat

Éppen egyik óráról a másikra sétáltam át, mikor láttam, hogy négy helikopter cirkál a rektorátus felett. Na, gondoltam, kezdődik a buli! Kíváncsi gyerek lévén, odasomfordáltam, hogy meglessem mi történik. A "Tropa de Choque" (a roham rendőr alakulat) éppen akkor kezdett el behatolni az épületbe vagy három irányból, míg körülöttük több tucat policia militar állt készenlétben. Mivel az egész az épületen belül zajlott, nem igazán láttam semmit, úgyhogy elmentem órára. Utólag hallottam, hogy nem volt túl nagy ellenállás, besontak a srácoknak néhány könnygázgránátot és vége volt az egésznek.

Hajnalban is volt valami, de nem tudok sokat...

Bár relatív erőszak nélkül sikerült levezényelni az akciót, a rengeteg felfegyverzett rendőr látványa egységbe kovácsolta az egyetemet, és jövőhétre strike-ot és tüntetéseket szerveznek (azt hiszem a távollétemben is volt egypár). Ha ez bekövetkezik, akkor ott leszek és megpróbálom dokumentálni az eseményeket...

Hard-Core Játékok Gyerekeknek

Mivel tombol bennünk a fiatalság, és továbbá sosem növünk fel, pénteken ellátogattunk Sao Paulo nem rég épült vidámparkjába, Hopi Hari-ba, hogy meghánytassuk magunkat kicsit! A favelák után most egy más fajta izgalomra vágytunk...

Hopi Hari-ba nem könnyű eljutni, mivel valami rejtélyes megfontolásból a várostól mintegy 80km-re sikerült a szakiknak felhúzniuk a komplexumot. Mivel lassan kezd kiderülni, hogy itt is nagyjából ugyanúgy mennek a dolgok, mint otthon, gyanítom, hogy valakiknek rendesen csurrant-cseppent azért, hogy pont arra a helyre épüljön, ahová épült. Ezért aztán nem annyi a buli, hogy az ember felszáll a trolira azt szevasz, hanem buszt kell bérelni satöbbi.

Megtestesült szadizmus

Mivel összejöttünk vagy húszan, béreltünk is egy kis-buszt, amivel egy kényelmes fél 9-es indulással elrobogtunk az önfeledt nevetés és a halálfélelem kies kis szigetére. Mi ugyan azt gondoltuk, hogy aznap csak a mi egyetemünknek van szünnapja, és majd jól senki sem lesz ott, mi meg kényünkre-kedvünkre uralhatjuk az egészet! Lófaszt. Az igaz, hogy más egyetemeken nem volt szünet, viszont az összes általános- és középsuliban meg rohadtul de volt, így hát az egész park tele volt sikítozó kölkökkel. Az egész helyen kb. mi voltunk a legidősebbek. A gyerekeket nem is bántam volna, azokat bírom, de a 14-15 éves balfasz, sorvadt kis tiniket már akkor gyűlöltem, mikor még én is az voltam! Van ebben a korosztályban valami olyan szinten irritatívan bárgyú és bántóan ostoba, hogy szerintem még Gandhi is flörtölne a gondolattal, hogy pofán vágjon egyet-kettőt. De, ha még el is tekintünk ettől az idegesítő minőségüktől, még akkor is ott van az, hogy annyian voltak a kis szarosok, hogy szó szerint órákat kellett sorban állni, egy egy attrakcióhoz!

Úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha a napunk egy progresszíven durvuló tendenciát mutat, az erős-közepestől a nukleáris pokol-szimulátorig. Kezdésnek gondoltuk bepróbáljuk a Montezuma fantázia néven futó, teljesen átlagosnak tűnő hullámvasutat. Miután cirka két órát álltunk sorba a tűző napon (közben a csapat fehérebb része, köztük nyilván én is, kezdett tűzoltóautó árnyalatot felvenni), végre sorra kerültünk, magabiztos mosollyal az arcunkon elindultunk lassan felfelé. Egy perccel később remegő tagokkal szálltunk ki a kocsiból, egy kicsit hardcore-abbra sikeredett, mint amire számítottunk. Nekem még a telefonom is kiesett a zsebemből, de csodával határos módon valahogy a szerelvényben maradt!

A következő etap szintén egy hullámvasút volt, ami azt tudta, hogy, bár tök egyenes ment, volt benne egy hurok, majd egy emelkedő aminek a tetején megállt, és elindult visszafelé! Erről az élményről még videót is csináltam, de mivel a kis gépecském kidolgozása nem pont erre lett kitalálva, azzal hogy erősen fogtam, az ujjaim sejtelmesen kitakarták a kép felét...

A kis taknyok eddigre már kezdték rendesen baszni az agyunkat, ugyanis bármikor büszkén kijöttünk valami überbrutál halál-gépből (amin azért közben derekasan összeszartuk magunkat), azt láttuk, hogy 13 éves kislányok kacarászva szállnak fel rá a másik oldalon, ezzel nem kicsit degradálva a teljesítményünket...

Ezután következtek az igazán beteg dolgok. Esküszöm az ilyen vidámpark fejlesztő mérnökök a fogorvosok után a legelborultabb szadista mocskok ezen a földön! Volt egy olyan gép, ami egyrészt függőlegesen járt körbe, mint egy óra, másrészt a végén volt egy tárcsa, amibe az emberek voltak betárazva. Ez a tárcsa még külön forgott, hogy végül a térben minden lehetséges módon legyél fejjel lefelé, közben a széked pont annyira volt laza, hogy kurvára ne érezd azt, hogy nem fogsz kihullani belőle a francba. Férfiasan bevallom, úgy sikítottam mint egy kislány, ha ráugrik egy pedofil. Mikor pár végtelennek tűnő szörnyűséges perc után megállt ez a borzalom, és már kezdtem örülni, hogy vége, egy női hang kedvesen bemondta, hogy 'nagyon jó, most a másik irányba!'

Haláltorony

Az én kedvencem az egy 72 méter magas torony volt, ami annyit tudott, hogy egy székben felhúzott a tetejére, aztán elengedett. A 72 méterről annyit érdemes megjegyezni, hogy az bizony kurva sok! Mikor még a sorban álltunk, nem értettem, hogy miért nem sikít senki? Aztán megtudtam. Azért nem sikítasz, mert nem tudsz. A szar megáll az emberben, és hiába nyitod ki a szádat, hogy üvölts, egy nyikk nem jön ki, csak a szemedben a felismerés borzalma, hogy most apafej, most megdöglesz...

De mivel nem döglöttünk meg, és ezen a tényen kellően felbátorodtunk, elhatároztuk, hogy beadjuk minden vidámparkok legelvadultabb találmányát, a "Sky Caster"-t! A Sky Caster az egy 55 méter magas ívből és két ugyanekkora póznából áll. Az ívhez két helyen oda van erősítve egy kötél, aminek a közepéről te fityegsz a földszinten, már amíg fel nem húznak a póznák közé. Lassan, nagyon lassan húznak fel, közben végig lefelé nézel, van időd átgondolni, hogy mekkora orbitális hülyeség volt a részedről, hogy ezt bevállaltad, mert az nem létezik, hogy innen élve kijutsz. Aztán, mikor a tetején vagy, elindul egy visszaszámláló, és mikor nullához ér, neked meg kell húzni egy kötelet, te meg lezuhansz a mélybe, majd egy hatalmas ívben elkezdesz hintázni az ív alatt!

Nagyon nem volt könnyű rávennünk magunkat, hogy felmerészkedjünk, de tudtuk, hogy soha nem tudnánk tükörbe nézni, ha megfutamodunk! Olyan nincs, hogy nincs! Végül félóra mantrázás után elindultunk a Sky Caster felé. Kábé úgy éreztem magam, mint egy űrhajós aki  lassított felvételben, sisakkal a hóna alatt a sikló felé sétál, valami heroikus zenére. A végtagjaim egészen könnyűek voltak a saccra fél liter adrenalintól, amit addigra a vérembe pumpáltam. A tenyereim úgy izzadtak, mint a Lagzi Lajcsi homloka egy fülledt augusztusi balatoni haknin.

Ehhez képest mikor odaértünk, a lehető legrosszabb várt bennünket: sorry srácok, ma már nincs több menet! Olyan lehet ez, mint annak szűzlánynak, aki bár retteg az elsőtől, de végül nagy nehezen ráveszi magát, és mikor vágytól fűtve ezt közli a pasijával, az bejelenti, hogy buzi...

Jelszavunk a multikulturalitás! (alig tudom leírni...)

A kicsit méltatlan befejés ellenére iszonyatosan jól éreztük magunkat, jó volt újra gyereknek lenni. Azt hiszem egészséges, ha az ember ellátogat egy ilyen helyre, ha elkezdené túl komolyan venni magát. Mikor szabadesés közben lepereg előtted az életed a mindennapok problémái egy pár másodpercre egészen jelentéktelennek tűnnek...

Csavard fel a szőnyeget!

A Brazília szó hallatán mindenkinek két szó ugrik be elsőre: a foci és a samba. Az előbbinek lassan ideje lenne egy tisztességes posztot szentelnem, mert itt mindenki focit lélegzik, jobban értenek hozzá, mint otthon bármelyik vidéki kocsmában! Most viszont sambázni fogunk...

A világ nagyjából egyet ért abban, hogy Brazília, Kuba mellett, a zene és a tánc földi helytartója, és nem ok nélkül. Mielőtt kijöttem, minden brazil ismerősöm figyelmeztetett, hogy nehogy azt gondoljam, hogy itt majd a csapból is samba fog folyni, ez csak egy turista csalogató image, igazából senkit nem érdekel a samba, max Rióban, de ott is csak a karnevál miatt. Na ehhez képest itt a fáról is fürtökben lóg a samba, vagy valamilyen kicsit modernizált változata, és mindenhol élő zene van!

Scenarium - Rio talán leghíresebb samba-klubja

Az mondjuk igaz, hogy a zene nagyon változik attól függően, hogy merre járunk az országban, de a samba elemeket szinte mindenhol fel lehet fedezni ilyen vagy olyan formában. Sao Pauloban főleg az úgy nevezett Samba-Rock-ot nyomatják orrvérzésig, ami egy kicsit emészthetőbb, lassabb és kevésbé pattogós verziója az eredetinek, de egy gringónak még erre is előbb szakad le a lába, minthogy normálisan ki tudja lépni az ütemet. Mivel én egy ilyen táncos kedvű legény volnék, szoktam is néha próbálkozni, de egyelőre nem értem el számottevő sikereket. Eleinte próbáltam a csávók lábát sasolni, hátha el tudom lesni, mit kéne lépni, de esküszöm mindegyik tök mást csinál! Sőt, szerintem más ütemre is lépnek. Pedig, ha megrohadok, akkor is meg fogok valahogy tanulni szambázni amíg hazajövök! (mondjuk, ha mégse sikerülne, akkor is azt fogom mondani, hogy tudok, az imitálás már most is jól megy!)

Az, hogy kamikaze-style csak úgy lazán lekérjek egy csajt az teljesen komolytalan ötlet, amikor tőlem balra egy forma éppen 2 méterre dob fel vízszintesen egy csajt, hogy az vagy 20-at pörög a levegőben, jobbra pedig egy kövér, ronda, középkorú kínai tag két fekete bombázóval nyomja egyszerre, de úgy, hogy azokról a bugyi csúszik le, ezzel egy egész világot döntve össze bennem. Tánciskolába nem igazán akarok menni, mert már voltam eleget otthon ilyenekben és nem igazán jön be az egész, nagyon mesterkélt. Próbálkoztam azzal, hogy megkértem csajokat a bulikban, hogy tanítsanak meg az alapokra, de mosolyogva közölték, hogy ez teljesen lehetetlen, csak úgy tudnak táncolni, ha a pasi vezeti őket, ők maguktól nem tudnak mutatni semmit. Minden kezdet nehéz...
De velem ki nem basznak! Hálistennek pár lány mondta, hogy van egy samba hely, ahol a party elején egy tanár segít a rászorulókon és sok csaj van akivel lehet bénázni, ott senki sem tud annyira, hogy ciki legyen. Először elszambázgatok a zöld pályán és talán a végére beadom a feketét... pályát is, csajt is.

Carnival - A bulikban sajnos nem
ez a sztenderd dress-code

Európával szemben itt a tánc az nem a kefélés előszobája, legalábbis szamba bulikon nem. Itt az emberek azért táncolnak, hogy táncoljanak, és általában egy-két számonként partnert váltanak. Ha az ember arra pályázik, hogy majd jól leszambázza egy csaj bugyiját, szerintem jobb, ha csajt már úgy hozza, és nem a helyen próbálja felszedni. Bármennyire is sikamlósan és túlfűtötten táncolnak a párok, nem igazán szoktam látni, hogy ott helyben alakulnának ki románcok, szemben egy normál partival, ahol mindenki smárol mintha nem lenne holnap...

A samba egyébként csak az igazán para, a többi brazil tánc, mint mondjuk a helyi country-nak nevezett "sertanejo", amiért amennyire az emberek egyik fele rajong, annyira gyűlöli a másik, vagy a "forró" (fohó) már egyáltalán nem olyan ördöngősek, és a csajok is szívesebben tanítgatnak rá. A forró az angol "for all" kifejezésből származik, mert ez volt az első tánc aminek a estjein a fehérek és a feketék egyaránt részt vehettek Brazília észak-keleti partjainál. Tekintve, hogy Brazília nem csak méretben, de kulturális változatosságában is akkora, mint Európa, bármerre megy az ember, mindig más zenékbe és táncokba fog ütközni az ember a megszokottak mellett.

A kulturált társastáncok mellett persze vannak a főleg a favelákban kedvelt, némileg állatiasabb táncok, mint például a már korábban említett Baile Funk, amit néha semmi nem választ el a nettó töcsköléstől, vagy ennek a minősített esete a Surra de Bunda (seggel verés), amit szerintem a legegyszerűbb, ha inkább egy videóval illusztrálok. Ennél meredekebb táncok szerintem már csak Jamaikában vannak (daggering)!

Látva, hogy milyen eszeveszettül jól táncolnak a brazileirák (brazil csajok), komoly csalódás volt őket látni egy normál buliban, ahol pont ugyan olyanok, mint bárki más, talán valamivel jobban mozognak, de semmivel sem kreatívabbak. Sőt egyesek még rosszabbak is, mert  képesek és tulajdonképen bármire megpróbálnak szambázni, és ettől a tervüktől a jóisten sem tudja eltéríteni őket.

És ami a legfontosabb: szar zenére a brazilok sem tudnak táncolni!

Futuro Melhor

Ahogy azt már előzőleg beharangoztam, múlt hétvégén elmentünk "V"-vel egy favelába önkénteskedni az "Um Teto para meu País" (egy tető az országomnak) nevű szervezet keretében. Előre szólok, hogy nem hiszem, hogy teljesen vissza fogom tudni adni az ottani élményeimet, és sanszos, hogy sokszor közhelyesen, nyálasan vagy színpadiasan fogok fogalmazni, de ez egy ilyen téma, egy ilyen hétvége, egy ilyen sarka a világnak...

Az Um Teto para meu País egy latin-amerikai nemzetközi non-profit szervezet, ami a nyomor ellen kűzd évek óta, azzal, hogy házakat épít, oktatást nyújt és fejleszti a közösségeket a rászoruló térségekben, mindezt főleg önkéntesek segítségével. Csak Brazíliában évente 1000 házat húznak fel Sao Paulo állam faveláiban. Általában havi egy ilyen building-session van, amin jellemzően 500-1000 önkéntes szokott megjelenni, hogy a nyomor közepén, szélsőséges elemekkel megküzdve adhassanak át 60-70 házat a kiválasztott családoknak.

Mi az októberi alkalomra jelentkeztünk, nem igazán tudva, hogy mire számítsunk. Az indulás péntek este volt, ahova mi egy szál kalapáccsal és egy hálózsákkal felfegyverkezve érkeztünk meg. Akkor még nem sejtettük, hogy ennél bizony jobban is felkészülhettünk volna, sok-sok szenvedéstől óvtuk volna meg magunkat. Az egyetem nemzetközi diákjai közül összesen 6-an mentünk el: 2 francia, egy német, egy kolumbiai és mi ketten "v"-vel. Másokat nem ismertünk, pedig még 700-an voltak ott rajtunk kívül, a legtöbben egyetemista korúak. Mint kiderült, a jelentkezésen kívül, még konfirmálni kellett volna azt, hogy igen, tényleg elmegyünk, ami nálam természetesen kimaradt. Ez okozott némi bonyodalmat, mivel a 700 ember már mind gondosan be volt sorolva különböző színekkel gondosan megjelölt csoportokba és alcsoportokba, és azt nem lehetett, hogy csak úgy hanyagul beállok valahova, ahova uraságomnak kedve tartja. Végül a rózsaszín csoportba osztottak be, azon belül is egy Cambridge-en frissen végzett angol mérnök csaj alá, aki ezt mint szakmai gyakorlatot csinálja. A Londonban töltött éveim alatt egy egészen, már-már spirituálisan mély és szenvedélyesen izzó fekete gyűlölet költözött a szívembe az angol nők iránt, de hálistennek ő ritka kivételnek bizonyult, sőt egész jófej volt, ha eltekintünk attól a rusnya kis apróságtól, hogy végig Justin Brieber dalokat énekelt munka közben. Brrrr... A kolumbiai srácot kivéve mindenki másik csoportba került, mint én, és mivel mindegyik csoport másik favelába ment, a többieket nem is láttam a továbbiakban. Minden csoport kis színes karszalagot kapott, hogy megkülönböztessék magukat, és ha nem lett volna elég, hogy pont az én csapatom színe volt a rózsaszín, a mi Napóleon-i képességekkel megáldott vezetőnk úgy gondolta, hogy jobb lesz biztosra menni, és mindenkinek az arcát mókásan kifestette pink UV-festékkel. Így hát mi úgy érkeztünk meg éjfél körül a rettegett favelába, mintha a Love Parade és a Gay Pride kéz a kézben ért volna éppen oda... Az alaphangulatot, kicsit klisésen, egy égő autó adta meg, amit odafelé a buszról láttunk. A magabiztos mosolyokba némi zavar vegyült...

A favelánkat megint csak igen találóan Futuro Melhor-nak (szebb jövő) nevezték el anno az alapítóatyák. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez valami morbid helyi sport lehet, hogy minél megtévesztőbb nevekre keresztelik ezeket a nyomortelepeket (Isten Városa, Paradicsom Város stb...). A szállásunk a lokál iskola volt, ahol a csupasz csempén aludtunk, amit egy darab hálózsákkal lehetett elviselhetővé finomítani. Igaz, az első munkanap után, már nagyon is kényelmesnek tűnt a rögtönzött fekhelyünk, mivel már zuhanás közben elaludtunk. Az alvás mondjuk nem igazán lett túlzásba víve, főleg az első éjszaka nem, amikor hajnali 3-ig ment a briefing, hogy mit is fogunk csinálni és általában milyen a Brazil helyzet nyomor téren. Ébresztő fél 6-kor. Az alvásra szánt bőséges két és fél órában egy, a távolban tomboló baile-funk party andalító zajai és sikolyai tartottak ébren. A briefingen kiderült, hogy Latin-Amerikában 200 millióan élnek létminimum alatt, ebből 30 millióan Braziliában (Haitinak a 71%-a él nyomorban), ennek is a fele (16,5M) él napi 3 Reál-ból (kb 300Ft) vagy még annyiból se, és az ország 22%-ában nincs bevezetve semmilyen közmű. És ez relatív jónak számít, tekintve, hogy 20 évvel ezelőtt még 70 millióan éltek a vonal alatt. Továbbá az is elhangzott, hogy tilos innunk-szívnunk-dugnunk stb., illetve, hogy a kiosztott egyenpólót egy pillanatra se szabad levennünk, mert a favelalakók arról tudják, hogy kik vagyunk és nem lőnek le. A póló valóban életmentőnek bizonyult, mivel a kolumbiai spanom mesélte, hogy egyszer elsétáltak két söröző helyi mellett és az egyik oda szólt a másiknak valamit amire az a válasz jött, hogy "Hülye vagy, ne csináld! Ezek azért vannak itt, hogy segítsenek!" Erre az első: "Nekem ez az egyetlen segítség, amire szükségem van." és elő vett egy stukkert, amit aztán végül mégis inkább elrakott...

Hajnalban persze a születés fájdalmával ébredtem, majd egy nagyon vékonyka reggeli után (ami egy darab vajas zsömléből állt, meg valami kakaónak csúfolt főzetből, amilyet csak koncentrációs táborokban meg óvodákban látni), csatasorba álltunk, és mindenféle szerszámmal a vállunkon beindultunk a sűrűbe. Először egy betonúton haladtunk lefele, mivel kiderült, hogy egy hegyen voltunk, ahonnan el lehetett látni a városig. Hihetetlen kép volt, ahogy több tíz kilométeren át terültek el a favelák rozoga viskói, majd egyszer csak, minden átmenet nélkül felhőkarcolók erdeje a horizonton. Pár száz méter után egy huszáros kanyarral letértünk a betonútról, be az igazi mély-favelába. Ilyet még nem láttam. Ki-be düledező kunyhók labirintusában találtuk magunkat, amik szinte kizárólag fafurnérból és hullámpalából lettek úgy ahogy összetákolva. Nagy ritkán volt egy-két hanyagul összedobott téglaház, de egyik sem volt egy Nádasdy-kastély. Mivel a legtöbb kéglibe be lehetett látni, látszott, hogy sokszor 8-10-en osztoznak egy jó esetben 25nm-es házon, aminek az enteriőrjét nem kimondottan a Feng-shui irányelvei határozták meg. Az utcán, ha ezeket lehet egyáltalán utcáknak hívni, mivel inkább csak a házak közötti terek voltak, ellepte a szemét, ugyanis csodák csodája, nem jár erre a kukásautó. Viszont hálistennek, bár fogalmam sincs hogyan, nem terjengtek kellemetlen szagok, és Luz-zal ellentétben, nem volt minden gondosan bevonva emberi szarral. Sőt, a várthoz képest az emberek nagyon is tiszták és gondozottak voltak, nem azok a mocsári véglények, mint akikre az ember számítana egy ilyen festői környéken.

A terület, ahová építkeznünk kellett, testvérek között sem volt több 50nm-nél, és két házat kellett valahogy begyógyítanunk oda. Valami állhatott ott valaha, mert a föld betonnal és csempével volt beburkolva, nem kis örömünkre, mivel így az első pár órában mást sem csináltunk, mint a betont törtük hegyes vasrudakkal 30 fokban, reggel 9kor. Egy házra durván 8-9 ember jutott, plusz még voltak a 'logisztikusok' akik az anyagokat és az elemeket cipelték az iskolától (ami rögtönzött raktárrá avanzsált idő közben) az építkezésekhez. A leendő házakról senkinek sem voltak romantikus elképzelései, már az elején elmondták, hogy ezek úgy nevezett (és itt most azokat, akik a 90-es években már elmúltak 14 évesek, de még nem voltak 40-ek, megkérném, hogy ne röhögjenek) "Emergency House"-oknak hívják, és nem bírnak ki 8 évnél többet. Tulajdonképen jórészt előre legyártott elemekből összekalapált fakonténerek voltak ablakkal, ajtóval és tetővel, de még így is fényévekkel jobban hasonlítottak egy házhoz, mint a környező tákolmányok.

Nem is az építés része volt a nehéz, hanem az alapozás, ami abból állt, hogy miután nagyjából vízszintbe hoztuk a terepet (és letörtük róla a betont), 15 darab 2 méteres olajos cölöpöt kellett másfél méter mélyre beásni a földbe, amire később maga a ház került. Ásni önmagában sem egy majális, de mikor olyan finomságok nehezítik meg, mint a tűz forró Brazil nap, minden árnyék nélkül, aztán egy pár órás trópusi égszakadás, akkor kifejezetten kellemetlen tud lenni. Az se segített sokat, hogy még másfél méter mélyen is olyan dolgokat kellett kiszednünk, mint egy archaikus telefonkagyló, több tucat fosszilizálódott edzőcipő, vagy ami a legrosszabb: agyaggal molekuláris szinten fuzionált szőnyeg. Az ám a trükkös jószág, ahhoz hogy kiszedd, egy kráter méretű gödröt kell ásnod, átküzdened magad rajta lehetetlen, minden fajta szerszámmal szemben abszolút immunitást élvez a rohadék. A trópusi eső pedig, túl azon, hogy egy szál sáros trikóban veszt valamelyest a szépségéből, 5 perc alatt visszatölti sárral a gödröt, amit fél óra alatt valahogy vért szarva kikapartál.

Amíg keményen sütött minket a nap, addig a helyi asszonyok és gyerekek folyamatosan jéghideg üdítőket és, és igen, egyszer még fagyit is hoztak! Ha valaki pár hónapja azt mondja nekem, hogy egy favelában fogok hanyag eleganciával fagylaltozni, bizony nagyon hülyének nézem!

Gustosa, az arám és a kukucskáló nagyfater

Még spanolásra is jutott egy kis idő, olyannyira, hogy a nő, akinek az egyik házat építettük, el kezdett fűzni, hogy vegyem el a 13 éves lányát. Ez az ötlet láthatóan a lánynak is tetszett, aki, mivel szerintem én voltam az első fehér, kék szemű srác akit valaha látott, eléggé rám indult. A 21 éves nővére viszont úgy gondolta, hogy már csak a korából kiindulva is, ő jobban passzolna hozzám, és ennek hangot is adott. Ebből lett egy kis veszekedés.

A többiek persze beszartak a röhögéstől, hogy én itt rögtön be is házasodom, és minden alkalmat kihasználtak, hogy ezzel cikizzenek. Erre csak olaj volt a tűzre, mikor megkérdeztem az egyik önkéntest, hogy nem tudja-e, hogy hol lehet itt pisilni? Mondta, hogy nem tudja, de mindjárt megkérdezi a fent említett anyukát (akinek egyébként összesen 8 gyereke volt, akik nem mind hasonlítottak nagyon egymásra). Már éreztem, hogy hibáztam. Anyuka rám néz, elvigyorodik: 'Majd a lányom megmutatja!' Ezután füttyök közepette, a csaj (akit a helyiek csak Gustosa-nak, 'fincsi'-nek hívtak) kézen fogva, mint egy zsákmányt, bevonszol a kunyhó labirintus közepén lévő házához. Útközben helyiek bátorítólag veregetik a vállamat. A kecóban aztán (szerintem csak attól elkaptam vagy 7 féle nemi betegséget, hogy átléptem a küszöböt), mivel éreztem, hogy nekem itt nagyon nem kéne akciózni, különben tényleg el kell vennem feleségül (vagy lelőnek, mint egy kutyát), mondtam a lánynak, hogy ha lehet, én most tényleg inkább csak pisilnék.
Mikor szűk 10 perc múlva visszaérünk az építkezéshez, mindenki tapsol, a fater pedig odajön hozzám és röhögve megkérdezi: "Mi van, te vagy a Schumacher?"
Engem egyébként nagyon kedveltek ott, mivel már azért nagyon hálásak voltak, hogy bárki odamegy nekik segíteni, de hogy egy gringó Európából, akinek totál semmi köze nincs az egészhez, kidolgozza értük a belét, azt alig tudták felfogni. Folyamatosan ölelgettek, meg amennyire a nyelvi gátak engedték, próbáltak velem beszélgetni, megtudni az én kultúrámról minél többet. Többen mondták, hogy mindig is akartak látni egy gringót élőben...

Ebédre 'feijoada'-t kaptunk, ami egy nagyon tipikus brazil kaja, lényegében a helyi sóletnek felel meg, és jobb helyeken is könnyen tartalmazhatja a disznónak egy-két meredekebb alkatrészét (fülek, ajkak), mi pedig nem egy jobb helyen voltunk. Tekintve viszont, hogy nem akartam, hogy helyiek egy finnyás kis fehér pöcsnek nézzenek, mosolyogva bepusziltam az egészet, miközben megpróbáltam nem elfantáziálni azon, hogy egy állat száját veszem-e a számba...
Ezek után már előre rettegtem a második napi ebédtől, de mint kiderült teljesen ok nélkül, ugyanis valami eszeveszetten finom volt! Valami pörkölt féle cucc volt a menü mindenféle körettel és csípős szósszal, mellé mangó lé. Nem gondoltam volna, hogy az egyik legjobb kaját Brazíliában pont egy favelában fogom enni. Ahogy körülnéztem az arcokon láttam, hogy ez nem csak engem ért meglepetés szerűen. Igazából a brazilok nagyjából ugyanúgy tekintenek a favelákra, mint mi magyarok mondjuk egy Észak-Magyarországi cigánytelepre, egyszóval nem számítanak rá, hogy bármi pozitív dologra lelhetnének ott. A favelában ért hihetetlen kellemes csalódásom után, kíváncsi lennék, vajon a nógrádi cigányok is tartogathatnak-e hasonló meglepetéseket...

Nagypapa és a gyereksereg egyik fele

Hogy igazából mennyire para a favela azt nem tudom. Biztos vagyok benne, hogy ez faveláról favelára nagyon különböző, de az égő autó meg a pisztolyos sztori arra enged következtetni, hogy bármennyire kedves volt velem mindenki, azért tudnak itt csúnya dolgok történni. Az emberek közül egyébként csak a 15 és 25 év közötti fiatal srácokat éreztem veszélyesnek, akik kis, tömött csoportokban álltak minden második sarkon és összehúzott szemmel méregettek mindenkit. Az ennél öregebb férfiak dolgos és jóravaló formáknak tűntek első pillantásra (aztán persze lehet, hogy baromira de nem voltak azok). A tinédzser és fiatal fiúk egyébként mindig problémásak, ahol a hormonok és az unalom szegénységgel és fegyverekkel párosulnak. Nem kell ehhez Brazíliáig menni, Londont most gyújtották fel pont ugyan ilyen kapucnis pöcsök, pedig ott azért messze nem ilyen szintű a szegénység és fegyvereik sem igazán voltak. Elég volt az ezekben a fiatalokban izzó általános feszültség és harag, amit ők egymásra nézve önigazolás képen csak tovább erősítettek. És egy szikra...

Bianca

Számomra a legnagyobb élményt abszolút a gyerekek nyújtották. Nem mondom, hogy élek-halok a gyerekekért, de azért nagyon csípem őket, tekintve, hogy régebben táboroztattam lurkókat, meg van két imádni való kisöcsém (meg van egy nagy is, de az már nem olyan cuki). Viszont ezektől a kölköktől tényleg el kellett ájulni. Ilyen jófej, gyönyörű, közvetlen és okos kis teremtéseket nagyon ritkán látni. Az ártatlan kis arcukat látva a nyomor, a bűn és az erőszak közepén, az embernek összeszorul a torka. Minden alkalmat kihasználtak, hogy játszanak velünk, vagy a nyakunkba másszanak. Minden morzsányi szeretetet és törődést azonnal magukba szívtak. Én személyesen egy Bianca nevű 4 éves forma kislányba szerettem bele, akiért 16 év múlva még zicher, hogy visszamegyek! Bianca azzal jött oda hozzám, hogy "hé, te úgy beszélsz, mint a filmekben!" Aztán, hogy jégből van a föld és pingvin-járva kell, hogy közlekedjünk. Egyszer, mikor elkezdett hozzám beszélni, egy szót sem értettem (mondjuk máskor se sokat), kiderült, hogy az ő titkos kis virágnyelvére próbált megtanítani. Mármint szó szerint virágnyelv, mert mindenre virágok nevét használta és csak az anyja értette. Volt, hogy kikapta kezemből a fényképező gépet, hogy majd ő fényképez, és csak az exponáló gombot kellett neki megmutatni, azt hogy a hátulján lévő touchscreen-nel hogyan kell visszanézni a képeket, azt kente-vágta!

Mindenki sír, énekel és táncol, ahogy átadjuk a házat

Az építési procedúra hosszas és részletekbe menő leírásától most megkímélnék mindenkit, talán csak annyit, hogy nagy büszkeségemre, zuhogó esőben és vak sötétben a bádogtetőn, én vertem be az utolsó szöget a házba, majd a fáradtságtól némi őrülettel a tekintetemben beleüvöltöttem a favela éjszakájába, hogy az épület kész az átadásra! Az átadás egy némileg fapados ceremóniával kezdődött, mikor behívtuk a leendő lakókat a házba és egyenként elmondtuk a jókívánságainkat, majd egy kicsit egy helyben toporogtunk, mert bár a levegő nehéz volt a kimondatlan érzelmektől, amit a teljes kimerültség csak még jobban fokozott, nem igazán tudta senki, hogy most mit kéne csinálni, majd az anyuka egy nagyon megható hálabeszédet mondott el, aminek a felénél elsírta magát. Ez aztán megnyitotta a gátat, mindenki zokogott és ölelgette egymást. Nem szégyellem bevallani, hogy én is, pedig nem vagyok kimondottan sírós típus. Nem tudnám megmondani, hogy az öröm könnyei voltak-e ezek, hogy ennyi boldogságot tudtunk nekik adni két napi kemény munkánkkal, vagy a szomorúságé, hogy, hát milyen életük lehet, hogy ennyire örülnek egy 18nm-es primitív fadoboznak, amibe vagy 8-an fognak beköltözni. Hogy láttam a szemükben, hogy igazából nem egy házat adtunk nekik, hanem a reményt, hogy talán a gyerekeik már kikerülnek innen...

Panoráma a kész ház ablakából

Eddigi Brazíliai tartózkodásomnak kétség kívül ez volt a legintenzívebb és legértékesebb pár napja, és bár eredetileg főleg amiatt jelentkeztem, hogy közelről is megnézhessek egy favelát, valami olyan értéket találtam ott (vagy talán magamban), ami miatt elhatároztam, hogy ahányszor tudok, visszamegyek segíteni. Már jelentkeztem a Novemberi építésre, mikor 200 házat fogunk felépíteni 3 nap alatt és sikerült pár barátomat is rá vennem, hogy jöjjenek. Remélem ez az alkalom is annyi kincset rejt majd, mint az előző...

London-Pannon

Van nekem egy régi blogom, amit még Londonban írtam. Sajnos nem foglalkoztam vele túl sokat, ezért az egész csecsemőhalált halt mielőtt fanfárok közepette kiteljesedhetett volna, de ha valakit érdekel, csekkolja le!

London-Pannon

Szótár Rovat #4

piriguete

1, (fn) szexuálisan felszabadult, emancipált nő, aki nem rest könnyed kalandokba bocsátkozni, illetve gyakaran váltogatja partnereit.

2, (fn) kurva


És most hallgassuk meg együtt a helyi baile funk slágert (a klipp sajnos elég siralmas, de tegyük túl magunk rajta):

Favela Funk

Ha a harmadik világban járunk (feltéve, hogy nem Neckermann-al balfaszkodunk) szinte biztos, hogy látni fogjuk, általában biztos távolból, vagy a busz ablakából, ezeknek a fejlődő országoknak a látképére jellemző nyomor negyedeket, palánkvárosokat. Ezek általában a nagyvárosok körül alakulnak ki hatalmas területen, és szinte kivétel nélkül a bűnözés minden létező formájának melegágyai, mivel ellenőrzésük lényegében teljes mértékben lehetetlen, rendőrök általában be sem merik tenni a lábukat. Los Angeles külső ezekhez a negyedekhez képest kb annyira para, mint a Négyszögletű kerek erdő karácsonykor.

Brazíliában ezeket a helyeket faveláknak hívják és a lakosság cirka 25%-a éli bennük, vagy hasonló kiváló helyeken fényűző életét. Pontosan természetesen még senki sem tudta megmérni, népszámláló biztos legyen a talpán, aki bemerészkedik faszságokat kérdezgetni ezektől a kifinomult polgároktól. A favelák méltán rászolgáltak a jó hírükre, a bűnözés itt olyan szintű, hogy nyílt harcban is fel tudják venni a kesztyűt a rendőri erőkkel (olykor a hadsereggel), pár éve például Rióban RPG-vel lelőttek egy rendőrségi helikoptert. Minden valamire való nemzet alvilágának megvan a saját, rá jellemző kivégzési módszere. Ilyen a kolumbiai nyakkendő, vagy az olaszoknál a halakkal alvás. A brazilok egy látványosabb, és nem utolsó sorban lassabb és fájdalmasabb metódust preferálnak: miután a delikvenst szisztematikusan bucivá verik, beleállítják egy négy-öt gumiabroncsból álló toronyba, hogy mozdulni se tud, max kiabálni, de az senkit sem érdekel, úgy se segít senki, majd leöntik benzinnel és rágyújtják az egészet, hogy kilométerekről látszik (és szaglik). Ebből is láthatjuk, hogy itt rohadtul nem kell sunyulni, ha valakit el akarnak tenni láb alól, senki nem fog nyomozgatni, hogy vajon hová tűnhetett az öreg Gilberto. Nem véletlenül nincsen CSI Rio de Janeiro...
Mivel a favelákban a rendőrség nem tudja fenntartani a rendet, helyi bandák tartják fent azt úgy ahogy, cserébe a lakosok hűségéért és különböző ellenszolgáltatásokért. Az egyes városok favelái jelentősen el tudnak térni egymástól, és ez nagyban befolyásolja az adott városokat is, főleg mivel a legtöbb városban a nyomorúságos favelák sokszor közvetlenül a piszkosul gazdag negyedek mellett vannak, ami nyilván mindkét félnek igencsak bassza a csőrét.


São Paulo

Paraiso Polis - Hatalmasak a társadalmi különbségek

Sao Pauloban, ahol lakom, a favelák nagyjából izoláltak, a favelalakók nem igazán keverednek a városiakkal, én két hónap alatt még nem találkoztam velük, igaz nem is kerestem a társaságukat. Több helyről hallottam, bár magam még nem bizonyosodtam meg róla, hogy ennek az izoláltságnak az egyik oka az lehet, hogy itt a favelákat nemes egyszerűséggel elválasztották egy nagykurvanagy fallal, ezzel téve pontot a sürgető szociális kérdésre. Bár a favelalakók emiatt, vagy más miatt, nem jönnek be a városba, mint ahogy azt már Luz-zal kapcsolatban írtam, Sao Paulo-nak megvan a saját válogatott városi söpredéke, ami simán felveszi a versenyt bármelyik favelával, de ezek sem nagyon mozdulnak ki harácsolni a saját negyedeiken kívülre, így Sao Paulo relatív biztonságosnak tekinthető, legalábbis Brazília többi részéhez képest. Hogy a sampai faveláknak mi a fő profilja a bűnök színes skálájának terén, azt nem tudom biztosan, de a városból kiindulva én a drogok és a prostitúció örökzöld párosára tippelnék. Hogy az itteni favelák mennyire veszélyesek arról megoszlanak a vélemények. Elméletileg az ittenieknek nincsen olyan komoly tüzérségük, mint mondjuk a rióiaknak, de az egyik építésznek tanuló barátomnak lefújták a Paraiso Polis-i (egy a város közepén lévő favela, annyit tesz, hogy "paradicsom város", biztos ironikusnak szánták) tanulmányi kirándulását, mert a rendőrség még komoly fegyveres kíséret mellett is túlságosan veszélyesnek tartotta az utat, és visszaléptek. Ebből nekem az jön le, hogy egy mitugrász rendőrségi konvoj igazán nem zavarja őket abban, hogy szitává lőjenek, ha arra szottyan kedvük és épp ráérnek.

Azért itt is tudnak bulizni, ha kell...

Ennek ellenére úgy néz ki, hogy két hét múlva "V" és én részt veszünk egy jótékonysági programban, aminek keretében házakat építünk a rászorulóknak Paraiso-ban. Ez a program már működik egy pár éve, és még senkit nem lőttek le (nekünk legalábbis ezt mondták), lehet hogy felfogták, hogy nem kicsi öngól lenne, azokat leölni, akik évente ezer házat húznak fel nekik felebaráti szeretetből. Ha egy pár hétig még sem írnék, akkor a világ jobbá tételének közben ért engem valamilyen egzotikus erőszakos halál, és szentté avatásomat legyetek szívesek kérvényeztetni a releváns hatóságoknál...




Rio de Janeiro


Na Rióban már teljesen más a szitu. Itt a város földrajzából adódóan nincs akkora hely terjeszkedni, mint Sao Pauloban, és a kép nagyjából úgy néz ki, hogy a völgyben vannak a gazdagok, a hegyen pedig a csórók a favelákban. Legalább a panorámájuk elég tip-top. Emiatt az elosztás miatt viszont a favelalakók (és a favelák) abszolút átszövik a várost és rendkívül veszélyessé teszik azt. Rióban nem ritka, hogy 8 éves gyerekek ölik le egymást vagy akit érnek lényegében semmiért, nem drága az élet (már említettem az urubukat, akik a széthagyott hullákat zabálják). Pár éve még jellemző volt, hogy a tömött Copacabanan egy csapat gyerek el kezdett késelgetni, ezzel pánikot okozva, hogy mindenki futva menekült, a második hullám pedig behúzta a hátrahagyott cuccokat. Az ötcsillagos szállodák magán tengerpartjait fegyveres őrök tartják szemmel, akik ha meglátnak egy ilyen gyereket, kérdés nélkül keresztüllövik. Most már ez annyira nem gyakori, de sötétedés után még mindig öngyilkosság lemenni a tengerpartra, illetve, ha meg talán nem is ölnek, de a kirablás garantált. Nekem még fényes nappal is elcsórták a papucsomat a parton amíg szunyáltam... Ennek ellenére a riói favelák fő profilja nem a rablás, hanem a drogkereskedelem, amiből pompásan fel tudják fegyverezni az embereiket és kiépíteni a hatalmukat. Ebben segíti őket a rendőrség teljes és átható korruptsága.

Ma már egy kicsit jobb a helyzet, mint pár éve, mert az állam eltökélte, hogy ha megrohadnak is, kipucolja valahogy a favelákat, és rájuk zúdította a BOPE-t, a rendőrség egy speciális alakulatát, akik túl fanatisták ahhoz, hogy beléjük férkőzzön a korruptság mételye (a logójuk sokat sejtetően egy tőrrel átszúrt koponya). A BOPE lényegében teljes értékű háborút vívott a favelákkal, akik majdnem olyan profin voltak felszerelve, mint a kommandósok és kiválóan ismerték a terepet. Plusz mivel a rendőrségben még annyira sem bíztak mint a bandákban, a helyi lakosság jó része is az ő oldalukon volt.

BOPE mesterlövész
a Corcovado-nál

A BOPE rafinált, már-már Kasparov-i stratégiát vetett be: ha valakinél fegyver volt, gyanúsnak tűnt vagy elfutott, azt minden sallang nélkül pernyévé lőtték. Jelenleg a helyzet úgy áll, hogy bizonyos favelákban a rendőrség tartja fent a rendet, feltéve, ha a helyiek rendesen fizetnek, ha nem, gond nélkül otthagyják őket a francba megrohadni. Más helyeken volt zsarukból álló milíciák őrködnek hasonló feltételekkel, és még mindig vannak helyek, ahol a lokál bandák az urak. Minden esetre a bűnözés valamennyire visszaszorult, és a közbiztonság is kezd javulni kicsit, bár még messze nem egy Svájc. Az egyik francia haveromnak egy barátját például gond nélkül fejbe lőtték, mert nem volt hajlandó elsőre odaadni a pénzét, pedig szépen kérték...

Azáltal, hogy Rióban a favelák ennyire el vannak vegyülve és részei a mindennapi életnek, a kultúrájuk is jobban áthatja várost (igen, van nekik), főleg ami a zenét és táncot illeti. A legnépszerűbb műfaj a "Baile Funk", ami a helyi gettó rap-nek felel meg, bár valamivel dallamosabb, és szövegét tekintve, vagy a hatalom mélyen tisztelt tagjait analizálja építő jellegű kritikával, vagy az énekes viktoriánus nyelvezettel, aprólékos részleteket nem sajnálva taglalja hogy milyen választékos módokon létesítene fizikai kontaktust a szebbik nem egy, vagy több tagjával (pl. megnyalom az ujjam és feldugom a seggedbe bébi). A durvább számokat az állam intézményesen betiltotta, ezzel ajándékozva meg a stílust a megtisztelő "proibidão" (tiltott) titulussal, ami természetesen csak még vonzóbbá tette azt a hallgatóság számára.

A szofisztikált násztánc

A vonatkozó táncot szintén a visszafogottság és a bigott konzervatizmus jellemzi: lovagunk egy helyben áll míg dámája rápucsítva dörgöli hozzá a csúnyáját. Ezeket a partikat 'putaria'-nak is szokták nevezni, ami magyarul nagyjából annyit tesz, hogy kurvulás. Nem ritka, hogy a szimbolikus szexuális aktus oly túlfűtötté válik, hogy ott helyben el kezdenek üzekedni a parketten (néha nehéz eldönteni, hogy éppen melyik történik). Az állatias ösztönöket tovább lubrikálja a töménytelen alkohol és drog amit magukba tolnak, szívnak, rántanak. Ja, és az átlagéletkor úgy 15 körül van!

Az egész annyira bűzlik a szodomai fertőtől, hogy mindenképpen le kellet "V"-vel csekkolnunk! Mikor Rióban jártunk, találtunk is egy baile funk partyt, bár a cím alapján természetesen fogalmunk sem volt, hogy hol van. Ha tudtuk volna, valószínűleg sosem mertünk volna odamenni, mivel utólag kiderült, hogy az azonos nevű filmből megismert Isten Városa (Cidade de deus) nevű favela szélén volt!!! (aki nem vágja filmet, az gyorsan nézze meg, mert amúgy nagyon jó, és sokat megtudhat belőle a favelák pajkos mindennapjairól)
Már akkor gyanakodhattunk volna, amikor megkérdeztük a taxist, hogy járt-e már arra, és ő azt válaszolta, hogy "ő katolikus és be nem teszi a lábát ilyen környékre..." ok. Mikor már vagy 40-50 perce autóztunk elfele a relatív biztonságosnak hitt központtól, mindezt vaksötétben és zuhogó trópusi esőben, kezdett megfoganni bennem a gondolat, hogy talán mégsem volt egy Nóbel-díjjas ötlet erre vállalkozni. Egyre rosszabb arcú környékeken haladtunk át, míg végül megérkeztünk a 'Castelo das Pedras' nevű úri mulatóhoz.

Bent aztán mindenhol kurva-cájgba csomagolt kiskorú csajok és félmeztelen kipattintott helyi janik rázták a fent leírt szolid keringőjüket. Bár nem kicsit lógtunk ki a tömegből, nem voltak ellenségesek (nem úgy, mint az azelőtti nap, a központban lévő Lapa-ban egy hasonló partiban), lehetett érezni, hogy amíg tudjuk, hol a helyünk addig jók vagyunk. Érdekes volt, hogy a tánctéren az emberek nem a DJ/MC felé nézetek, de nem is össze-vissza, hanem mindenki arccal a parkett közepe felé állt. Mi nagyon okosan pont oda középre álltunk be, csak hogy mindenki jó lásson minket. A terem négy sarkában, négy emelvényen őrök pásztázták a terepet, láthatóan a lokál banda pszihológusai. Drogokat és fegyvereket a hallottak ellenére nem láttunk. A narkó valószínűleg az emeleten lévő hatalmas VIP részen folyt, ahova minket nem engedtek fel, szóval biztosat nem tudok mondani. A favelákban a drog az úr, 12 éves kislányok prostituáljak magukat a bandatagoknak egy kis cucc-ért és talán némi védelemért. A fegyverek, mint utóbb megtudtuk a szomszédos épületekben lévő bandatagoknál voltak, akik AK-47-kel, M-16-kal és kézigránátokkal voltak felszerelve. Ez a hely a "Commando Vermelho" (Vörös Kommandó) nevű banda fennhatósága alá tartozott, és a fegyverek nem mutogatása a stílusuk, de ez nem mindenhol van így. Egy haverom mondta, hogy ő volt egy másik ilyesmi helyen, és ott az "őrök" 12 év körüli kölkök voltak kalasnyikov-okkal a kezükben.

pfáh, fertő... 

Mivel éreztük, hogy jobb, ha tudjuk, hol a helyünk, nem igazán vegyültünk a helyiekkel, táncolni is inkább a 'hozott anyaggal' táncoltunk, de 'V' mégiscsak el kezdett lambadázni egy ottani kiscsajjal, aki folyamatosan próbált neki magyarázni valamit, de 'V' természetesen kurvára nem értette, hogy mit. Ezért odahívta Diogót a portugál szívtiprónkat, hogy legyen oly jó, és tolmácsoljon nekik. A csaj első lefordított mondata valahogy így szólt: " Ti gringók teljesen meg vagytok őrülve??? Itt titeket megölnek!!!" Szerintem második mondatig nem jutott, mert az öreg Diogo el kezdett vele smárolni. "V" arcán láttam, hogy ő is tudta, hogy tudhatta volna, hogy nem volt a legjobb húzás nő-biznisznél Diogót hívni szinkrontolmácsnak...
Végül aztán túléltük az estét, és most már azt is elmondhatjuk magunkról, hogy buliztunk a világ leghírhedtebb favelájában!

Bahia


Bahia állam elméletileg a legveszélyesebb állam Brazíliában. Illetve van egy-két veszélyesebb, de oda nem megy senki, brazilok sem (pl Espirito Santo). Ez azért van így, mert Bahia, főleg a főváros Salvador, elég indusztriális hely, nagyvárosokkal (Salvador 4 millió körül van), ugyanakkor nagyon szegény és elmaradott is. Ez a varázslatos kombináció szinte defínició szerint adja ki a hatalmas és elvetemült favelákat. A másik probléma az az, hogy az itteni favelák nem a drogkereskedelemre, hanem kifejezetten a rablásra vannak ráállva. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy Salvadorban röpke két óra alatt kiraboltak minket, de mint a szart. Továbbá, hogy itt a jagellók, a Brazíliában megszokott golyóálló mellény mellett, nem egy, hanem két pisztollyal járnak, ráadásul az egyik az egy akkora Magnum, hogy mindegy hol talál el, tutira leveszi az érintett testrészt. Kár, mert Salvador tényleg gyönyörű, koloniális város, de sötétedés után nem nagy ötlet kimerészkedni... A jó hír viszont az, hogy a kormány Rió után, Salvador faveláit akarja megpucolni a bűnös fertőtől! Sikerülni úgy se fog, de talán valamit javítanak majd a helyzeten, és akkor még csodálatosabb lesz a mesés Bahia!


Ha valakit érdekel a téma, nézze meg az 'Isten Városa'-t (Cidade de Deus) vagy a borzasztó című 'Elit Kommnadó 1-2'-t (Tropa de Elite).