Joga Bonito

Nnna, eljött az ideje, hogy a régóta halogatott focis poszt megírása végre tettlegességig fajuljon! Erre nincs is jobb alkalom, mint a tegnapelőtt bekövetkezett nemzeti liga döntője, melyen egy Sao Paulói és egy Rió-i csapat között dőlt el, hogy ki lesz idén Brazília legjobbja (még, ha nem is egymás ellen játszottak). 

Talán senkinek sem mondok újat azzal, hogy a Brazilok szeretik a focit. Pedig ez nem igaz. Az ember szereti a csokit, a napsütést, szereti a csajokat/pasikat (jobb esetben) stb., de nem szeret például levegőt venni. A braziloknak a foci annyira alapvető, mint nekünk  légzés (ami egyébként nekik is alapvető). Gyerekek az utcán mezítláb úgy dekáznak, hogy attól a Gera Zoli sírva futna haza és terápiára járna egy pár évig. Nekik a foci a vallás, és a csapat az isten. Az életükben a család után ez a második legfontosabb dolog, ha meccs van az utcák kihaltak, mindenki vagy otthon nézi, vagy a stadionban. Üzleti tárgyalások első 15 perce azzal megy el, hogy komoly üzletemberek megbeszélik az előző napi meccset. Férfiak több évszázados álma válik itt valóra mivel hihetetlen, de itt még a nők is teljes beleéléssel követik a focit, még akkor is, ha nincs is pasi a közelben! A braziloknak együtt dobog a szíve a focival és, bizony a szurkolást se veszik félvállról. Egy idő után megtanulja az ember, hogy melyik szomszédja kinek szurkol, és akkor már nem is kell nézni a meccset ahhoz, hogy tudja  mennyi az eredmény, elég beazonosítani, hogy merről jön az állatias GÓÓÓÓÓL csataüvöltés és petárda durrogás. Szurkolásban egyébként tapasztalataim szerint nem az igazi csapatok szurkolói a leglelkesebbek, hanem az egyetemi csapatoké. Volt alkalmam elmenni egy ilyen meccsre, ahol mindenki a csapat színébe volt öltözve, üvöltve énekelte a csapatindulókat, lengette a transzparenseket és járta a koreográfiát. Az a bagatell apróság, hogy ez egy fedett pályás mérkőzés volt egyáltalán nem zavarta őket abban, hogy lelkesen tűzijátékokat lőjenek fel, ezzel hamar megtöltve színes füsttel a légteret.


Sao Pauloban négy nagy csapat van, akik tradicionálisan gyűlölik egymást: az FC Sao Paulo, amiről egyrészt azt kell tudni, hogy én nekik szurkolok, másrészt, hogy itt játszik az aktív nyugdíjas Rivaldo, és a világ leggólerősebb kapusa, nevezett Rogério Ceni is, aki mostanában lőtte az 100-ik gólját. Ennyit igazán el lehet várni egy kapustól azt hiszem. A SPFC szurkolók jellemzően inkább a tehetősebbek közül kerülnek ki (bár nem kizárólag) és a többiek Bambinak hívják őket, ezzel utalva arra, hogy úgy vélekednek, a Sao Paulo drukkerek feltehetően a saját nemüket preferálják (a lelátón ezt némileg tömörebben fejezik ki). A másik nagy csapat a Corinthians, akik végül megnyerték az idei bajnokságot. Ennek nagyon örültem, mert hálistennek az egész kerületem Corinthianókból áll, akik végig bulizták az egész napot. Ezt persze csak az ablakom alatt petárdázva és vuvuzellázva lehet megtenni. A hetedik óra felé már kezdett kicsit fájni tőle fejem és a fülemből is szivárgott egy kis vér...  A Corinthians-nak inkább a csóróbbak szurkolnak, és az az általános egyetértés, hogy nekik nincsen foguk.

Látványosak a meccsek...

A harmadik a Palmeiras, akik a Corinthians ősi ellensége, hihetetlenül utálják egymást. Ezért persze richtig ellenük játszották a liga utolsó meccsét, amin állt vagy bukott a Corinthians győzelme, így biztonsági okokból inkább egy, a városon kívül eső stadionba helyezték a meccset, hátha az úri közönségnek gyújtogatni szottyan kedve. A Palmeiras kabalafigurája eredetileg valami madár volt, de a Corinthians szurkolók kitartóan disznóknak hívták őket, ezért azt mondták, hogy oké, és most egy malac a jelképük. A negyedik pedig a Santos, ami szigorúan véve nem Sao Pauloi csapat, hanem... santosi. De mivel Santos nagyon közel van, és elég jó csapat is (itt játszik az öreg Neymar), a Paulista-k nagylelkűen maguk közé fogadták.

A brazil foci egyébként nem igazán úgy néz ki, mint a mi megszokott európai labdarúgásunk. Európában gondosan megtervezett stratégiák alapján precízen végre hajtott támadásokat és védelmet lehet látni, néha húsz percig képesek elbíbelődni a labdával a hátsó traktusban mire végre történik valami. Ehhez képest a brazil foci inkább egy gladiátor játékra hasonlít, ahol mindenki folyamatosan fut, néha csinál egy bravúros mozdulatot, vagy brutálisan lerúgja a másikat, de a labda soha nem áll meg. Az embernek az az érzése, mintha nagyon ügyes gyerekek játszanának (a legtöbb játékos a favelákból kerül ki, és nem kimondottan Kasparov-i stratégák), ezért aztán a brazil klubcsapatok általában nem a legjobbak. Azok a játékosok szoktak igazán jók lenni, akik eligazolnak Európába és ott megtanulnak csapatban, taktikusan játszani.

Az FC Sao Paulo - Corinthians meccsen

A brazil futball legnagyobb eredménye azonban az, hogy csodával határos módon velem, aki világéletemben magasról szartam a focira, sikerült megszeretettnie a meccs nézést! Úgy tűnik az ő hihetetlen lelkesedésükből legalább egy kicsi rám is átragadt, szóval ne lepődjetek meg, ha majd mikor hazamegyek, akkor jó brazil szokás szerint egy elegáns focimezben fogok feszíteni az egyetemen...