Ilha Grande és Bear Grylls

Mert, hogy miért is kellett nekünk megkeresni Ilha Grande-n a tűzoltókat? És hogyan sikerült Rio de Janeiro állam rendfentartó- és életmentő szerveit magunkra haragítanunk? Rögtön kiderül... 

Az egész, ahogy az általában lenni szokott, egy sörrel indult. A sör ivása közben Joao, egy szavakkal nehezen körülírható portugál tag, felvetette, hogy mi lenne, ha elmennénk egy medikus buliba, mivel a nővérkék ritkán tudnak bulizni, és olyankor eléggé khm, elengedik magukat... Ja, és ingyen van a pia! Persze mi alapvetően ellenezzük az effajta hedoniszikus tobzódást, de rövid rábeszélés után mégis elindultunk megnézni mit tudnak a brazil nővérkék. Joao nem tévedett velük kapcsolatban, ahogy megérkeztünk, mindnyájunkra rárepült vagy hat csillogó szemű nővérke, aki végre úgy lát pasit, hogy abból nem lóg ki elegánsan egy katéter. Nem is szaroztak sokat, azonnal megkezdték a taktikai leitatásunkat az ingyen piákkal, aminek következtében legényesen elmihálylottunk. Végül, reggel 6 körül a belga haverom, Alex dobott haza kocsival aki kiszállásnál nekem szegezte a nagy kérdést: Na, mi most megyünk pár napra a tengerparta, nem akarsz jönni? 15 perc múlva visszajövök érted, addig legyél készen!

Paraty

20 perc múlva már úton voltam, mellettem az öreg Diogo, aki szintén a nővérkék áldozatává vált, és emiatt flegmán vigyorgott. Összesen kilencen voltunk, két kocsiban elosztva. Az első verdát franciák töltötték meg, meg Willem, a Holland srác, aki ezzel csúnyán rábaszott, mert a franciák nem arról híresek, hogy szeretnek angolul társalogni. Két átlagos francia lényegében minden gond nélkül ki tud rekeszteni egy húsz fős csoportot. A másik kocsiban én voltam, két portugál (Diogo és Miguel) és Alex. A terv az volt, hogy stílusosan felzsalunk a Sao Paulót és Riót összekötő tengerparti szerpentinen, és ha valahol megtetszik ott megállunk. Csak így, lazán. A végcél Ilha Grande volt, ahol a tervek szerint 3 éjszakát töltöttünk volna.

Kicsit sajnáltam, hogy az odaút nagy részét az álom és a rosszullét között billegve töltöttem, mert a látvány tényleg gyönyörű. Egymás után haladtunk át a kis üdülő városkákon, ahol a dúsgazdag Carioca-k és Paulista-k pihenik ki megerőltető mindennapjaikat. Mondjuk volt egy-két kevésbé festői, favelába forduló település is, de ezek errefelé mindenhol vannak. Rio felé közeledve kezdtek megszaporodni a keresztüllőtt útjelző táblák, úgy Route 66-esen.

Papa-rapaaa pa-pa-paaa!
Már csak egy ostor kell meg egy kalap...

Először Ubatuba-nál álltunk meg úszni egyet a tengerben, majd Paraty következett, ahol az éjszakát is töltöttük. Paraty egy kedves, de rendkívül unalmas koloniális városka. Egy estére azért érdemes beugrani ha már arra jár az ember, minden ház gondosan fehérre van meszelve, az utcák pedig annyira macskakövesek, hogy még gyalog is alig lehet közlekedni rajtuk. Az egésznek van egy csendes, nyugodt mediterrán feelingje. Igazából annyira nyugodt, hogy nem is lehet semmit se csinálni. Viszont a városon kívül van néhány vízesés, amik nem rosszak, ha az ember kalandosra veszi a figurát. Ott kezdődik, hogy Indiana Jones-osan át kell mászni egy függőhídon, aminek a feléről hiányoznak a deszkák. Én jelentem összeszartam magamat rajta, mert bár nincsen magasan, alattad mégiscsak sziklák meredeznek csak arra várva, hogy eltörhessék valamidet. Az se segít, hogy a kifinomult humorukról ismert franciák, röhögve rázzák a hidat, hátha pofán kúrom őket...

Másnap indultunk tovább Ilha Grande-ra (annyit tesz, hogy nagy sziget), ami lévén, hogy egy sziget, kocsival nem igazán megközelíthető, ezért a verdát le kellett raknunk egy 'Angra dos Reis' nevű városkában, ahonnan hajóval támadtunk. Sziget kategóriában Ilha Grande valóban nem kicsi, a kerülete olyan 150 km körül van, szóval jóval nagyobb, mint mondjuk Morro de Sao Paulo. Kinézetre pont úgy néz ki, mint ami egy trópusi szigettől elvárható: középen meredező csúcsok sűrűn beborítva dzsungellel, körbe pedig elszórtan lagúnák és korallzátonyok világítanak türkízkéken. Lapos formájából adódóan északi és déli oldalra szokták a szigetet osztani. Mivel az északi rész néz Rió felé, itt van az egyetlen valamire való település (Abrão) a hostelekkel, és itt van egyedül valamennyire térerő is. A déli rész teljesen le van árnyékolva a hegyek által. Ez még később fontos lesz.

de csak, ha tényleg nincs más...

Mivel Abrão környékén nincs igazán semmi, első este kerestünk egy tagot, hogy az másnap majd vigyen körbe a hajóján. Már persze nem csak úgy szívességből, ezek itt ebből élnek. Te fizetsz, ők visznek. Csakhogy a másnap reggeli találkozón a mi kapitányunk bejelentette, hogy sajnos (neki nem sajnos) talált egy nagyobb csoportot, akik többet fizetnek úgyhogy ciao. A csapatban három francia srácnak kicsit nagyobb volt az igazságérzete a feltétlen egészségesnél, és felmásztak a forma hajójára, hogy meggyőzzék, mégis jobb lenne, ha inkább minket vinne. Ez az eleve meddő kísérlet azzal végződött, hogy Atos-t, Portos-t és Aramis-t a brazil matrózok unottan bepofozták a vízbe, a kikötői népek nem kis mulatságára.

Ahogy azt néztük, hogyan evickélnek partra a mi kis franciáink, odajött hozzánk egy láthatóan totál füves, széttetovált fiatal arc, hogy ő elvisz a hajóján, de már késő van, a déli part kimarad. Más ötletünk nagyon nem volt, úgyhogy beszálltunk hozzá. 10 perc után, mikor a motor és a Snoop Dogg is full kakaón zúzott, már tudtuk, hogy jól jártunk. A csávót egyébként Marcus-nak hívták, a szigeten született és ritka nagy állat volt. Az összes csendes kis öblöcskébe, ahol addigra már vagy 10 másik túrista hajó lebegett pohonya amcsikkal, vagy kiscsaládokkal a fedélzeten, mi gettó rappet üvöltetve érkeztünk meg, csak hogy lássák mi a pálya. Ha olyan helyre érkeztünk, ahol nem volt senki, csak mi, akkor Marcus mindig valami hangulatos lassú brazil zenét rakott be, ami nagyon megdobta a feelinget, de ha valaki más is odatévedt, rögtön ment vissza a hip-hop! Az ilyen megállóknál mindig lehetett pipával és szemüveggel búvárkodni, de az élővilág sajnos közel sem volt olyan nyüzsgő, mint amit a Vörös Tengeren tapasztaltam. Ennek ellenére találtunk két fél méteres tengericsillagot, ami bőven kárpótolt a többi állat hiányáért. Illetve kellett, hogy legyen valahol több állat, mert néhánynak a tetemét megtaláltuk, például egy óriásteknősét és egy hatalmas blowfish-ét (nem tudom magyarul, az a hal, amelyik azt hiszi, hogy egy lufi)...

Marcus és a haverok...

Mivel hétfőre vissza kellett érnünk Sao Paulo-ba, ezért vasárnap a délután fél 6-os hajóval vissza akartunk menni Angrába. Ígyhát reggel megbeszéltük, hogy 5-kor tali a hostelnél, aztán húzás. A már említett három rettenthetetlen francia úgy gondolta, hogy ők még így a végére beadják a 'Pico do Papagaio'-t, ami egy baromi magas csúcs a sziget közepén, és ahogy az a nevéből is kiderül, úgy néz ki, mint egy papagáj. Az nem tántorította el őket, hogy az előző esti halloweeni partin derekasan lealjasodtak, de annyira, hogy az egyikőjük a parton ájult el, és nem lehetett onnan felvakarni. Mindegy, elindultak.

Mi, többiek, közben egész nap a parton döglöttünk, élveztük a dolce vita-t. Ötre nyugisan visszasattyogtunk a hostelbe, francik sehol. Félóra múlva, francik sehol. Kezdtünk kicsit idegesek lenni, hogy mi az istenért nem képesek visszaérni időben, mikor mindenki rájuk vár, elmennek a hajók, mi meg ott rohadunk el a szigeten. Szerencsére páran találtunk egy matrózt, aki mondta, hogy ő bármikor elvisz minket nem is olyan drágán, de a srácok még mindig nem kerültek elő. Este nyolckor, mikorra már besötétedett, a hostel-es csávó mondta, hogy szerinte lassan kezdjünk el aggódni. Erre aztán kurva gyorsan elkezdtünk aggódni, és elindultunk segítséget kérni.

Pico do Papagaio

A rendőrök a tűzoltókhoz küldtek minket, akik mindenféle kérdéseket tettek fel, amikre mindig 'nem' volt a válasz (van-e velük vezető? van-e náluk meleg ruha? van-e náluk víz/étel/zseblámpa stb...?), és a tűzoltók minden válasznál egyre inkább hitetlenebb arckifejezést vettek fel, a szemükben egy szó tükröződött megvetően: gringók... Végül mondták, hogy elméletileg rendszabály tiltja nekik, hogy éjszaka elinduljanak keresni, de a leírás alapján akkora gyökerek a haverjaink, hogy jobbnak látják minél előbb megtalálni őket. Mint kiderült a Pico do Papagaio-ra az út, még nappal is egy kőkemény 6 órás túra, és még akkor is nagyon könnyű eltévedni, mert sokszor az ember azt hiszi, hogy egy ösvényen halad, közben csak az eső mosta ki, és tök rossz irányba megy, be a dzsungel közepébe. Azon kívül ebben a dzsungelben minden van, ami az egészségre ártalmas lehet, mint például kígyók, óriáspókok, jaguárok és akkora majmok, hogy simán megerőszakolnak. Még a hangyák is amiket láttunk akkorák voltak, mint egy darázs, és aranyszínű volt a potrohuk. A csúcsra induló tűzoltókat rögtön húsz perc után meg is támadta egy büdösnagy kígyó, hogy machetével kellett lekardozniuk a bestiát.

Eközben mi a hostelben maradtunk, de nem akartunk kifizetni még egy éjszakát, ezért a szobák helyett, a szabadban felapplikált függőágyakban aludtunk. Illetve próbáltunk aludni, mert a rohadt sok szúnyog és a félkilós ostoba nagy bogarak nem igazán hagytak minket. Aztán megérkeztek a denevérek, amik akkorák voltak, mint egy szabványosított német ipari-biblia, és szétcsaptak közöttük kb. egy méterre tőlem. Az első világháborús légicsatákat képzelem el nagyjából így, rohadt jól nézett ki! Viszont végig arra gondoltam, hogy a haverok meg abszolút ki vannak téve a faunának és a hidegnek minden segítség nélkül. Reméltem, hogy elég Bear Grylls részt megnéztek, hogy tudjanak valamit kezdni a helyzettel (legalább a brunyájukat igyák meg, ha már miattuk kell szopnunk).

Túlélés közben még fotózkodni is maradt idejük.

Másnap reggel jöttek a tűzoltók, hogy nem találták meg a srácokat, és most már Rióbol vontak be kereső csapatokat. Végül csak kora délután lettek meg a tengerparton a sziget másik oldalán, kiderült, hogy már az elején tök rossz irányba indultak és a Pico do Papagaionak még a közelében se voltak soha, és a két tűzoltó tök fölöslegesen szenvedte fel magát a csúcsra az éjszaka közepén kígyókkal viaskodva...

Csodával határos módon se mi, se a tűzoltók nem verték meg a franciákat, pedig volt róla szó. Egy nap késéssel ugyan, de hazaértünk, hogy azt lássuk az egyetemen forradalom van és rohamrendőrök mindenfele. Nem mondhatnám, hogy egy ingerszegény környezet...