Hard-Core Játékok Gyerekeknek

Mivel tombol bennünk a fiatalság, és továbbá sosem növünk fel, pénteken ellátogattunk Sao Paulo nem rég épült vidámparkjába, Hopi Hari-ba, hogy meghánytassuk magunkat kicsit! A favelák után most egy más fajta izgalomra vágytunk...

Hopi Hari-ba nem könnyű eljutni, mivel valami rejtélyes megfontolásból a várostól mintegy 80km-re sikerült a szakiknak felhúzniuk a komplexumot. Mivel lassan kezd kiderülni, hogy itt is nagyjából ugyanúgy mennek a dolgok, mint otthon, gyanítom, hogy valakiknek rendesen csurrant-cseppent azért, hogy pont arra a helyre épüljön, ahová épült. Ezért aztán nem annyi a buli, hogy az ember felszáll a trolira azt szevasz, hanem buszt kell bérelni satöbbi.

Megtestesült szadizmus

Mivel összejöttünk vagy húszan, béreltünk is egy kis-buszt, amivel egy kényelmes fél 9-es indulással elrobogtunk az önfeledt nevetés és a halálfélelem kies kis szigetére. Mi ugyan azt gondoltuk, hogy aznap csak a mi egyetemünknek van szünnapja, és majd jól senki sem lesz ott, mi meg kényünkre-kedvünkre uralhatjuk az egészet! Lófaszt. Az igaz, hogy más egyetemeken nem volt szünet, viszont az összes általános- és középsuliban meg rohadtul de volt, így hát az egész park tele volt sikítozó kölkökkel. Az egész helyen kb. mi voltunk a legidősebbek. A gyerekeket nem is bántam volna, azokat bírom, de a 14-15 éves balfasz, sorvadt kis tiniket már akkor gyűlöltem, mikor még én is az voltam! Van ebben a korosztályban valami olyan szinten irritatívan bárgyú és bántóan ostoba, hogy szerintem még Gandhi is flörtölne a gondolattal, hogy pofán vágjon egyet-kettőt. De, ha még el is tekintünk ettől az idegesítő minőségüktől, még akkor is ott van az, hogy annyian voltak a kis szarosok, hogy szó szerint órákat kellett sorban állni, egy egy attrakcióhoz!

Úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha a napunk egy progresszíven durvuló tendenciát mutat, az erős-közepestől a nukleáris pokol-szimulátorig. Kezdésnek gondoltuk bepróbáljuk a Montezuma fantázia néven futó, teljesen átlagosnak tűnő hullámvasutat. Miután cirka két órát álltunk sorba a tűző napon (közben a csapat fehérebb része, köztük nyilván én is, kezdett tűzoltóautó árnyalatot felvenni), végre sorra kerültünk, magabiztos mosollyal az arcunkon elindultunk lassan felfelé. Egy perccel később remegő tagokkal szálltunk ki a kocsiból, egy kicsit hardcore-abbra sikeredett, mint amire számítottunk. Nekem még a telefonom is kiesett a zsebemből, de csodával határos módon valahogy a szerelvényben maradt!

A következő etap szintén egy hullámvasút volt, ami azt tudta, hogy, bár tök egyenes ment, volt benne egy hurok, majd egy emelkedő aminek a tetején megállt, és elindult visszafelé! Erről az élményről még videót is csináltam, de mivel a kis gépecském kidolgozása nem pont erre lett kitalálva, azzal hogy erősen fogtam, az ujjaim sejtelmesen kitakarták a kép felét...

A kis taknyok eddigre már kezdték rendesen baszni az agyunkat, ugyanis bármikor büszkén kijöttünk valami überbrutál halál-gépből (amin azért közben derekasan összeszartuk magunkat), azt láttuk, hogy 13 éves kislányok kacarászva szállnak fel rá a másik oldalon, ezzel nem kicsit degradálva a teljesítményünket...

Ezután következtek az igazán beteg dolgok. Esküszöm az ilyen vidámpark fejlesztő mérnökök a fogorvosok után a legelborultabb szadista mocskok ezen a földön! Volt egy olyan gép, ami egyrészt függőlegesen járt körbe, mint egy óra, másrészt a végén volt egy tárcsa, amibe az emberek voltak betárazva. Ez a tárcsa még külön forgott, hogy végül a térben minden lehetséges módon legyél fejjel lefelé, közben a széked pont annyira volt laza, hogy kurvára ne érezd azt, hogy nem fogsz kihullani belőle a francba. Férfiasan bevallom, úgy sikítottam mint egy kislány, ha ráugrik egy pedofil. Mikor pár végtelennek tűnő szörnyűséges perc után megállt ez a borzalom, és már kezdtem örülni, hogy vége, egy női hang kedvesen bemondta, hogy 'nagyon jó, most a másik irányba!'

Haláltorony

Az én kedvencem az egy 72 méter magas torony volt, ami annyit tudott, hogy egy székben felhúzott a tetejére, aztán elengedett. A 72 méterről annyit érdemes megjegyezni, hogy az bizony kurva sok! Mikor még a sorban álltunk, nem értettem, hogy miért nem sikít senki? Aztán megtudtam. Azért nem sikítasz, mert nem tudsz. A szar megáll az emberben, és hiába nyitod ki a szádat, hogy üvölts, egy nyikk nem jön ki, csak a szemedben a felismerés borzalma, hogy most apafej, most megdöglesz...

De mivel nem döglöttünk meg, és ezen a tényen kellően felbátorodtunk, elhatároztuk, hogy beadjuk minden vidámparkok legelvadultabb találmányát, a "Sky Caster"-t! A Sky Caster az egy 55 méter magas ívből és két ugyanekkora póznából áll. Az ívhez két helyen oda van erősítve egy kötél, aminek a közepéről te fityegsz a földszinten, már amíg fel nem húznak a póznák közé. Lassan, nagyon lassan húznak fel, közben végig lefelé nézel, van időd átgondolni, hogy mekkora orbitális hülyeség volt a részedről, hogy ezt bevállaltad, mert az nem létezik, hogy innen élve kijutsz. Aztán, mikor a tetején vagy, elindul egy visszaszámláló, és mikor nullához ér, neked meg kell húzni egy kötelet, te meg lezuhansz a mélybe, majd egy hatalmas ívben elkezdesz hintázni az ív alatt!

Nagyon nem volt könnyű rávennünk magunkat, hogy felmerészkedjünk, de tudtuk, hogy soha nem tudnánk tükörbe nézni, ha megfutamodunk! Olyan nincs, hogy nincs! Végül félóra mantrázás után elindultunk a Sky Caster felé. Kábé úgy éreztem magam, mint egy űrhajós aki  lassított felvételben, sisakkal a hóna alatt a sikló felé sétál, valami heroikus zenére. A végtagjaim egészen könnyűek voltak a saccra fél liter adrenalintól, amit addigra a vérembe pumpáltam. A tenyereim úgy izzadtak, mint a Lagzi Lajcsi homloka egy fülledt augusztusi balatoni haknin.

Ehhez képest mikor odaértünk, a lehető legrosszabb várt bennünket: sorry srácok, ma már nincs több menet! Olyan lehet ez, mint annak szűzlánynak, aki bár retteg az elsőtől, de végül nagy nehezen ráveszi magát, és mikor vágytól fűtve ezt közli a pasijával, az bejelenti, hogy buzi...

Jelszavunk a multikulturalitás! (alig tudom leírni...)

A kicsit méltatlan befejés ellenére iszonyatosan jól éreztük magunkat, jó volt újra gyereknek lenni. Azt hiszem egészséges, ha az ember ellátogat egy ilyen helyre, ha elkezdené túl komolyan venni magát. Mikor szabadesés közben lepereg előtted az életed a mindennapok problémái egy pár másodpercre egészen jelentéktelennek tűnnek...