Winnetou da Silva

Talán ami a legmeghökkentőbb lehet egy kezdő gringó számára az újvilág eme buja sarkába érve, az a Sertanejo jelensége. Ugyanis számít ő mindenre - forró szambára, még forróbb lányokra, rengeteg focira, bűnözésre, tengerpartra és még ezer dologra -, de egy dologra biztosan nem számít: Cowboy-okra!


A Sertanejo az egyik legújabb zenei kultusz, ami éppen végigsöpör Brazílián. Eredetileg a műfaj nevét is adó Sertão térségből származik, ami lényegében a brazil vadnyugatnak felel meg, és az ország észak-keleti - Nordeste - részén fekszik. Ez a terület, bár Brazíliától nem ilyesmit várnánk, ugyanolyan kopár és kietlen, mint kedvenc spagetti-westernjeink helyszínei, és nem mellőzi a hangulatfestő elemként szolgáló döglődő kaktuszokat és a magasban keringő reménykedő keselyűket sem. Az itt lakók hallgatag, marcona férfiak és szúrós szemű asszonyok, kiknek kemény külseje lágy szívet takar. Errefelé nehéz az élet és könnyű a halál...

Annak ellenére, hogy nálunk senki sem hallott róla, a Sertão kulturálisan és identitásilag nagyon meghatározó része Brazíliának - egy alapvetően puha és lágy országban mindenki szeretne egy kicsit olyan tökös lenni, mint ők. Talán ezért is terjedt el futótűzként az országot megosztó Sertanejo, a brazil country-zene. (Sőt a favellák zenéje, a baile-funk is ezért olyan népszerű). A sertanejo-ról mindenkinek szélsőséges véleménye van, van aki imádja, van aki gyűlöli. Egy dologban viszont mindkét fél egyetért: a sertanejo bulikban vannak a legszebb és leg...khm... tettrekészebb lányok - ezért aztán azok is járnak, akik amúgy a zenét magát rühellik.

A sertanejo - hálistennek - csak amolyan hétvégi szubkultúra, azaz senki nem mászkál békeidőben talpig klintísztvúdban. A buliban viszont nincs könyörület, irgalmatlanul megjelennek a favágó ingek, a cowboy-csizmák és a 10 gallonos kalapok - a legelhivatottabbak még sarkantyút is vesznek, szó ne érje a ház elejét. A legnagyobb népszerűségnek ráadásul a high-tech São Paulóban örvend a stílus, aminek aztán a lehető legkevesebb köze van a vadnyugat puritán valóságához.

Sampában egyébként van is egy hatalmas szórakozóhely - a Villa Country - ami kizárólag a sertanejónak van dedikálva. Az egész hangulatos western stílusban van megcsinálva, nagyjából olyan ízléses, mint a Pólus Center és méretre is durván akkora. Bent a brazil és az amerikai country legjava cicereg, amire texasban nagyjából úgy táncolnának, mint egy vágytól égő osztrák nyugdíjas pár síbakancsban a hüttében, itt viszont elég derekasan ropják a trópusi cowboyok.  

Magáról a sertanejóról nem tudnék véleményt mondani, mivel, bár eleinte gyűlöltem, mint a sóskát, mostanra - a kitartó agymosásnak hála - valahogy sikerült megkedvelnem, legalábbis a slágereket. Azonban a sertanejo énekeseknél tenyérbemászóbb pojácákat még nem hordott a hátán a föld - kb olyanok, mint egy Justin Brieber-be oltott Fásy Ádám nyakon öntve ipari gejlel. A sertanejónak van is egy külön rájuk szabott, mutálódott válfaja - a Sertanejo Universitario - amit ti is, igen TI IS jó eséllyel ismertek, ugyanis az egyik ilyen szörnyszülött átszökött az óceánon és jelenleg is a mi öreg kontinensünket erőszakolja! Nem más ő, mint Michael Telo Ai Se Te Pego -ja. Ez úton is szeretnék felszólítani minden kedves polgárt, hogy aki meglátja, az ne legyen rest megdobni valami kellemetlennel... 

 

(A fotók Araquém Alcântara Sertão Sem Fim című albumából származnak)

GlobSpot

Breaking: Mától én is a GlobSpoter-ek lelkes csapatát tarkítom, ami többnyire fiatal, külföldön élő magyarokból áll, akik hozzám hasonlóan próbálják színesen bemutatni új otthonukat a modern-média változatos eszközeivel. Ha érdekelnek más kultúrák és városok friss és élettel teli tálalásban, mindenképp csekkold le!

GlobSpot   

Lesz egy-két cikk ami itt már olvasható volt, ne tessék meglepődni, fellázadni, katonai-puccsolni satöbbi...

√3. Világ

Egy év a harmadik világban - erre gondoltam, mikor megtudtam, hogy megkaptam a helyet Brazíliába. Imperialista, nyugati médián hizlalt lelki szemeim előtt - a harmadik világ szó említésére - romok közt kapirgáló éhező gyermekek jelentek meg, autóbombák, fegyveres konfliktusok, általános enyészet - pokol. Persze sejtettem én, hogy a szamba szülőhazája nem lesz egy kimondottan mogorva környezet, de még így is egy - bár jóindulatú és boldog - de súlyosan visszamaradt, latin lustaságban tobzódó országot képzeltem el, ahol bármelyik pillanatban fejbe lőhetik az embert. Ehhez képest megérkeztem egy 20 milliós tomboló metropolisba, ahol a világon a második legtöbb helikopter cikázik a levegőben és a hatodik legtöbb dollár-milliárdosnak az otthona (forbes). Akkor most hányadik világ is ez?  

Én vagyok a zöldekkel

Először kezdjük egy kis kéretlen okoskodással. Az egész a hideg-háborús években kezdődött, amikor a nyugati, kapitalista országokat első világnak-, a szocialista blokkot pedig második világnak nevezték el. Az ideológiailag többé-kevésbé független, sokszor az első két világ csatateréül szolgáló államok összessége a harmadik világ néven futott. A Szovjetunió szétesése óta ez a besorolás értelmét vesztette, és manapság az első világ alatt nagyjából a fejlett országokat- a harmadik alatt pedig a fejlődőeket értjük.
Az, hogy mi számít fejlettnek vagy fejlődőnek azt igen sok szempont befolyásolja és nincs is róla egy kőbe vésett konszenzus, bár a főbb szempontokkal a legtöbben egyetértenek melyek - az egy főre jutó jövedelem és GDP, iparosodottság, infrastruktúra, általános jólét, illetve a HDI (Humand Developement Index). Magyarország - és Közép-Kelet Európa többi része - vagy nincs-, vagy un. "átmeneti ország"-ként van besorolva. Brazília pedig NIC-ként, azaz Newly Developed Country-ként van elkönyvelve, ami lényegében annyit tesz, hogy bár még nem érték el a fejlett világ gazdasági szintjét, de már nem sorolhatók a világ fejletlen feléhez sem.

Tehát Magyarország és Brazília is a két világ közt lebeg valahol - a különbség az az, hogy ameddig mi - főleg a saját tehetetlenségünk miatt - stagnálunk, addig a brazilok gőzerővel fejlődnek és hagynak le szép sorban mindenkit. Brazília ma a világ 6. legnagyobb gazdasági ereje - önellátó földgázból és kőolajból, a világ legnagyobb édesvíz készletével rendelkezik, hatalmas deviza tartalékai vannak és Kína egyik fő importőre. A válságot persze Brazília is megérezte, de közel sem annyira, mint a fejlett világ. Így továbbra is rekord sebességgel tudott fejlődni, ami igaz mára kicsit lelassult, de még így is egy egészséges 3.5%-os GDP növekedést jósolnak neki, míg nekünk egy döglődő 0.3%-ot - ami egyébként Európán belül tök átlagos (Economist).

Sao Paulo Skyline

Ez nagyon szépen néz ki így leírva és számokkal kifejezve, de hogyan fest ez a gyakorlatban? Ma Brazília - azon belül is főleg Rió és Sao Paulo - teljesen hibrid közeget alkot. Sao Paulo látképét felhőkarcolók ezrei uralják, az égen helikopterek, az úton Camaro-k suhannak tucatszám. Szinte mindenki, akinek egy kis képesítése van, a bankszektorban- vagy egy mérnöki irodának dolgozik. Kilenctől-ötösök milliói rohamozzák meg termeszként az ultra-modern, pilóta nélküli metrót minden reggel és délután. Két hetente Fashion Week-et, Film Fesztivált vagy Gasztronómiai Napokat tartanak. A fejlettséggel jó esetben együtt járó kulturális, etnikai és szexuális tolerancia pedig londoni magasságokba  (egyesek szerint mélységekbe) szökött.

Világok találkozása

Brazília új arcképe azonban cirka 20 évnyi rohamos változásnak az eredménye: 40 millió embert sikerült felhozniuk a létminimum szint alól és létrehoztak egy erős középréteget. Ez a középréteg pedig elkezdett vásárolni, megjelent itt is a fogyasztói társadalom, annak minden pozitív és negatív hozományával. Kialakult a brazilokra korábban egyáltalán nem jellemző márka iránti igény. A helyiek nagy többsége egyébként ma sem nevezhető sznobnak - alulöltöznek, nem hordanak ékszert sem hatalmas órát, nem járnak drága autókkal. Nem jellemző az otthon megszokott D&G izompolós/lízing BMW-s rajoskodás. A brazil alapvetően egy szerény nép... egyelőre. Míg a most pozícióban levő generáció alázatos és nem páváskodik a pénzével, mert úgy nőtt fel, hogy félnie kellett, mikor lövik agyon a cipőjéért, az ő gyerekeik már jobban hasonlítanak a nyugati aranyifjakra - designer cuccokban járnak, méregdrága helyeken buliznak, felvágósak és sznobok, viszont még kevesen vannak és nem teremtettek trendet. Reméljük ez így is marad és nem fertőzi meg a többséget a feltörekvő országok - főleg Kelet-Európa - fiataljaira annyira jellemző kompenzáló, külsőséges, brand-bitch métely. Ennek a jelenségnek a hiánya ugyanis az egyik dolog amit a legjobban szeretek Brazíliában. Ugyanezek a fiatalok ugyanakkor - akárcsak mondjuk Amerikában - állatira vonzódnak a gettó (itt favela) kultúra iránt és nyomatják a 'Baile-Funk'-ot, ami semmivel sem kevésbé vicces, mint amikor egy szenátor fehér-seggű kölke niggának képzeli magát a malibui villájában.

A rengeteg milliomos és a hatalmas GDP ellenére Brazília mégsem fejlett ország, ugyanis a gyorsan fejlődő gazdaság és a fejlett - bár összefügg - nem ugyanaz. Például, ha a nominális GDP helyett az egy főre jutót nézzük, Brazília máris lezuhan a 6.-ról a 76. helyre (Kína a másodikról a 92.-re), mivel az a nagy termelés rengeteg emberre oszlik el. Brazília közelmúltja ráadásul rendkívül instabil volt, teletűzdelve pénzügyi válságokkal és katonai diktatúrákkal - a lényegében oligarchaként működő politikusaik pedig korrupcióban és aljasságban talán még nálunk is megállnák a helyüket. A jövedelem elképesztően aránytalanul osztódik el, és - bár sokat fejlődött az utóbbi időben - az infrastruktúra sem a legfényesebb. Még mindig 12% körüli az írástudatlanság (Magyarországon 0.5%), az ország 23%-ban nincs bevezetve közmű és a lakosság egynegyede, azaz 50 millió ember él létminimum alatt  - nagy részük nagyvárosok körüli nyomornegyedekben, azaz favelákban. Az se segít a nyomorgókon, hogy Brazíliában tilos az abortusz, és míg egy gazdag ember lánya megoldja külföldön, vagy okosba, addig a csórók tízesével pumpálják ki magukból a lurkókat.

Azonban nem csak a favelákban mutatkozik meg mindez. Akár Sao Pauloban - a világ tizedik legdrágább és gazdaságilag egyik legerősebb városában - sétálgatva is azt tapasztaljuk, hogy egy méter normális járda nincsen, a vezetékek gordiuszi-csomókba gabalyodva lifegnek (néha egy-egy lezseren lelóg egy pocsolyába), a lefolyók vagy el vannak dugulva, vagy egyáltalán nincsenek, emiatt ha esik, olyan mintha Atlantis pusztulását látnánk. A hajléktalanok hanyag eleganciával simán keresztülfekszenek az út közepén, igaz nem mindig mutatva az élet meggyőző jeleit, a várost keresztülszelő folyó, a Pinheiros, pedig lényegében irdatlan mennyiségű tisztítatlan szennyvíz - annak minden egészségügyi és nazális élményével...

Itt a bűnözés is más. Persze, bűnözés mindenhol van, otthon is - de míg Magyarországon, ha meg akarnak könnyíteni az ingóságaidtól, lehet megrugdosnak kicsit, talán meg is vágnak, de nem lőnek keresztül, vagy gyújtanak fel. Igaz a rendőr se fog pisztolyt a halántékodhoz, ha sötétedés után futsz az utcán, mint ahogy az a koreai komámmal történt mikor elmentünk karaokézni a japán negyedbe.

Brazíliát tehát nem könnyű egyértelműen ide, vagy oda sorolni - Sao Pauloban nem egy olyan utca van aminek az egyik oldalán high-tech, üvegfalú banképületek hirdetik a civilizáció csodáját, míg a másik leginkább Haitire emlékeztet közvetlenül a földrengés után, de még a halottak elcibálása előtt. Egy biztos: a braziloknak minden esélyük megvan, hogy bejussanak az első világbeli országok elit klubjába - és mikor megteszik, remélem azzal az önzetlenséggel, alázattal és életigenléssel fogják megtenni, ami a harmadik világbeli brazilokat annyira szerethetővé és nagyszerűvé tette, hogy senkinek ne kelljen többé nyomorognia ebben a földi paradicsomban...

Zenebutik - Buraka Som Sistema

Brazília - sok egyéb mellett - a tánc, a zene és a ritmusok fülledtségében tobzódik.  Ez a vadonatúj rovat azért született, hogy bemutassa a brazil kultúrkör zenei változatosságát a teljesség optimista igényével (legalább az igény legyen meg).  

Úgyhogy kezdjük is egy rendhagyó bejegyzéssel - mivel a legelső bemutatásra kerülő formáció nem is brazil, hanem portugál, akik az angolai eredetű kuduro-t keverik az elektronikus tánczenével (jesszusom, de utálom ezt a szót). Angola szintén portugál gyarmat volt, ahonnan rengeteg rabszolgát deportáltak Brazíliába, így a három ország történelme és kultúrája szorosan összefügg.

A kuduro - cu duro - egyébként portugálul annyit jelent, hogy kemény segg, és igen népszerű Dél-Amerikában is. A 80-as évek végén alakult ki Luandában, mikor a helyi tradicionális dob ütemeket modern nyugati - főleg house, hip-hop és ragga - elemekkel kezdték el összekeverni, így lényegében egy globális zenei stílust megalkotva.

.

Kino - Carandiru

A Carandiru (2003) és az alapjául szolgáló regény, egy São Paulói börtönorvos valóságon alapuló története. Az ő szemén keresztül betekintést nyerünk a bentlakók életébe, megismerjük mindegyiknek a maga kis történetét, majd végig nézzük a lázadásukat, melyre az utókor csak úgy emlékszik vissza, hogy a "Carandirui Mészárlás".

A regény írója, Dráuzio Varella 1989 és 2001 között volt a Carandiru, Latin Amerika legnagyobb börtönének bejáró orvosa - feladata főleg a 80-as évek végén tomboló AIDS járvány megfékezése volt. Munkája során rengeteg időt töltött el a rabokkal, meghallgatta életük történetét, lassanként megszerette őket, akik cserébe befogadták, tisztelték őt. Majd eljött az 1992-es nagy börtönlázadás, melynek leverése embertelen vérfürdőbe torkollott. A Tropa de Choque - nem mellesleg az az egység, amelyik pár hónapja az egyetememet is megszállta a szemem láttára - lényegében minden tárgyalás nélkül berontott a komplexumba. A "harcok" során - melyben a házilag készített késekkel felfegyverzett bentlakók a pajzsos-gépfegyveres különleges egységgel álltak szemben - összesen 111 rabot lőttek le. A rendőri erők semmilyen veszteséget nem szenvedtek. A rendőrök válogatás nélkül tüzet nyitottak mindenkire - a fegyverteleneket, önmagukat megadókat vagy a cellájukba menekülőket sem kíméltek. A regény - és ezáltal a film - a rabok elbeszélései alapján íródott, a teljes igazságot sosem tudjuk meg, de a számok nem sok kétséget hagynak...

A mészárlásnak végül hatalmas média visszhangja volt - Ubiratan Guimarães-t, az akciót levezénylő ezredest először 632 év börtönre ítélték, majd 2006-ban "parancs teljesítés"-re hivatkozva mégis felmentették. Az események felháborították és egységbe kovácsolták a São Paulói alvilágot - Guimarães és José Ismael Pedrosa, a börtön akkori igazgatója, nem kerülhették el a sorsukat: mindketten gyilkosság áldozatai lettek.

2002 őszén a Carandiru végleg bezárta kapuit és lebontásra került.

Szótár Rovat #6

afogar o ganso


szleng: nyers fordításban annyit tesz, megfojtani a ludat

jentése: dugni


.

Gasztro Post - Alapozás

Most döbbentem csak rá, hogy eddig érthetetlen módon az élet másik legfontosabb aspektusáról, a kajáról nem is esett szó! Hiánypótló bejegyzés-sorozat következik. Kezdjük az alapoknál...


Mint minden nagy nemzetnek a Braziloknak is megvan a saját konyhájuk. Végül is. Fogjuk rá...

A Brazil konyha ugyanis, ahhoz képest, hogy egy Európa méretű országról van szó, semmi maradandót nem alkotott. Nem az a baj, hogy rossz a kaja, sőt. Épp csak nem sikerült összehozniuk szinte semmi, csak rájuk jellemző ételt, mint mondjuk pia téren a Caipirinha-t. Az itteni kaják nagy része valamilyen bevándorló - olasz, japán, afrikai stb... - fogásnak a brazilosított változata. A sao paulóiak például meg vannak róla győződve, hogy nekik sikerült olasz elődjeik pizzáját a lehető legmagasabb kulináris szintre fejleszteni. Ez nagyjából annyit takar, hogy elképesztő mennyiségű teljesen ízetlen olvasztott sajtot dermesztenek a tetejére, ettől lényegében minden pizzának majdnem ugyanolyan íze van. Sajt kategóriában szintén nagyot megy a helyi Cheddar, ami bár narancssárgás színében emlékeztet a jól ismert eredetire, viszont azzal ellentétben tubusból nyomják ki, és azonnal torlaszolja a koszorúeret.

Ahhoz, hogy jobban megismerhessük a brazilok étkezési szokásait, először nézzük meg az itteni kaják hierarchiáját:




A Salgado


A Salgadók lényegében a Snack-nek felelnek meg és a brazil gastro-piramis legalját képzik, nagyjából a magyar pogácsa magasságában, illetve más latin-amerikai országban az Empanadakéval. Általában töltve vannak valamilyen gyanús eredetű húspempővel, sőt a legtöbb úgy ahogy van nagyon gyanús - bár én még sosem lettem rosszul tőlük. Mindenhol fellelhetőek, de leginkább a lepattant országút menti talponállókra és a részegen beesős, hajnali 5-kor is nyitva levő neonfényes csodákra jellemzőek.  Ebből a kategóriából két salgado emelkedik ki népszerüségével - az egyik a Pão de Queijo, ami egy az egybe pogácsa, csak a sajt nem rászórva van, hanem a tésztájába sütve. A másik a Coxinha, ami egy nagy csepp alakú croquette-göb, a közepén csirke-masszával és néha Catupiry-sajttal.

A salgadók egyébként, ha jól találja el az ember, lehetnek egész finomak, de sajnos inkább az az általános, hogy egy 5 napja a vitrinben kushadó, lustán fáradt olajban ázó borzalmat kapunk. Az nem annyira finom. A salgadókra szintén jellemző, hogy cirka 25,000 kalóriát tudnak 4 falatba belesűríteni - nagyjából olyan érzés, mint dúsított uránt enni. A salgadókat jellemzően pimentával, azaz csípős szósszal  szoktuk feldobni és fertőtleníteni kicsit.

A Lanche


A salgadóknál eggyel magasabb, már-már kajának nevezhető szint, a lanche-k. Ezeket leginkább a róluk elnevezett Lanchonete-kben lehet kapni, amik a brazil utcai gyorskajálás frontvonalának számítanak. A lanche kategóriába főleg hamburgerek és különböző melegszendvicsek tartoznak, egytől-egyig csurig töltve ízetlen olvasztott sajttal. Az olvasztott sajt valamiért nagy fétise a braziloknak.

A lanche-k mellé jellemzően valamilyen gyümölcslevet szokás inni, csak hogy valami vitamint is csempésszünk az amúgy csak sajtból és húsból álló szenyánk mellé. A gyümölcslevekről majd illene írnom valamikor részletesebben is, mert - főleg Rióban - fontos részét képzik a brazil "konyhának", és nem mellesleg állati finomak.

A hamburgerek talán nem is, de a brazil hot-dogok akár egy külön blogot is megérdemelnének: az egy dolog, hogy a hot-dogot lefordítják portugálra és Cachorro Quente-nek hívják, de a puszta összetétele többeket kitérítene a hitéből. Az általunk ismert kifli-virsli-mustár triumvirátus helyett ők még bele szuszakolnak sült krumplit, krumpli pürét, kukoricát, sajtkrémet, majonézt, paradicsom-salátát, valamilyen rejtélyes mártást és biztos ami tuti, még egy virslit. Mindezt a mester egy vakolókanállal alkotja meg 10mp alatt. Északon kicsit még bolondítanak rajta...

Pratos


A prato magyarul tálat jelent, és ez az a szint, ahol már ténylegesen főzésről is beszélhetünk. Nagy változatosság mondjuk itt sincsen - a legtöbb tál rizsből, babból, sült krumpliból és valamilyen húsból áll. A brazilok naponta kétszer esznek babot és rizst - ebédre és vacsorára. Egy európai ember számára teljesen felfoghatatlan, hogy a francba nem unják még, én már a bab puszta látványától is sírva fakadok. Persze itt is lehet trükközni csípős bevetésével, de nem lehet sokáig odázni az elkerülhetetlen herótot.
A brazilok viszont vígan elvannak a rizs-bab kombójukkal, lényegében bármihez, akár eperfagyihoz is képesek fogyasztani.

Így néz ki brazil kaják 85%-a

Petiscos


Ezek leginkább a spanyol Tapas-okra emlékeztetnek, és itt már valamivel több variáció van. A petiscók főleg jól menő kocsma-éttermekben szoktak előfordulni, ahol sör mellé lehet őket csipegetni - méreg drágán. A sült krumplitól a rántott rákocskákon át, a kolbász-tálig bármi lehet petisco. Ami számomra nagyon fura az az, hogy mindegyik kb. egy árban van: a hasáb burgonya annyiba kerül, mint a tintahal karikák! De ami még furább, az emberek ennek ellenére veszik a hülye hasábot is ahelyett, hogy jobbnál jobb húsokkal vagy friss tengeri-szörnyekkel tömjék a fejüket...

Nemtom, ez csak úgy megtetszett...

Na ezek lennének dióhéjban az alapok. A folytatásban: kajálda-rendszertan, gyümölcslé mikróelemzés, különlegességek. Stay tuned!

Videotéka: Karnevál

A karnevál hangulatát és őrületét nehéz szavakkal hűen visszaadni, ezért most kaptok egy szép nagy csokor videót, hogy kicsit teljesebb legyen a kép. Bár első sorban a bulizással foglalkoztam és nem az események dokumentálásával, azért egy két gyöngyszemet így is sikerült elkapni és öcsém kezében is villant néha a kamera...


Az elsőn a bloco-nak nevezett felvonulás látható messziről, ami olyasmi, mint a Budapest Parádé csak autentikusabb és kevesebb a paraszt.

Ugyanilyen bloco csak közelről és éjszaka:

A favágók csapata, avagy a kék ruhás hölgy kivégzése. A Voce nao vai pegar ninguem nagyjából azt jelenti, hogy "Nem fogsz senkivel kavarni!"

Kreatív barátaim rögtönzött társadalmi célú flash-mobbal hívják fel a figyelemet az AIDS veszélyeire, némi áthallással Jézus feltámadására:

Vadidegen emberek "repülőset" játszanak egymással. Rengeteg ilyen kis játék volt, mint például a "Paralizáló Duda" vagy a "Zombizás":

Egy másik ilyen játékocska, a "Bucetinha" szintén a sziporkázó barátaim bomlott elméjéből pattant ki. Annyit érdemes tudni, hogy portugálul a bucetinha annyit tesz, hogy - puncicska...

Egy csapat Fekete Törpike:

Carlosnak beteljesül legféltettebb gyermekkori álma, amikor megtanítjuk magyarul káromkodni:

Valami ilyesmiről szól a karnevál:

Ezt pedig nem tudom mi...

Bitch Please: Karnevál!

Minden brazil szívében ott ketyeg egy időzített bomba. Tikk-takk, tikk-takk ketyeg az óra csöndben egész évben, amíg egyszer csak február végén az összes szívbomba belobban és az ország öt tűzforró napon át felperzseli magát, hogy aztán főnixként még egy évre újraéledjen. Ez a karnevál...

Bár december 31-én a brazilok is megünneplik az újévet, csak a karnevál befejeztével kezdődik el valójában náluk az év - Szilveszter és karnevál között lényegében megáll az élet, csupán a rutinszerű életfunkciók működnek a társadalomban. Mindenki visszafolytja a lélegzetét, sűrűsödik a vihar előtti csend: közeledik a nagy nap. A karnevál abszolút - még a focit is megelőzve - a legfontosabb és meghatározóbb dolog a brazilok életében. Egész évben erre az öt napra készülnek, és mikor végre eljön, teljesen megőrülnek!

Én már hónapokkal előtte próbáltam kitalálni, hogy hova is kéne menni karneválozni, ugyanis nagyon nem mindegy. Rio de Janeiro mellett még rengeteg nagy és híres karnevál van (Salvador, Recife, Ouro Preto), sőt a riói egy kicsit talán le is van nézve sok helyi által, mivel az a legturistásabb. Végül egy kis, Sao Paulo állambeli városkára, Sao Luis do Paraitingára esett a választásunk. Sao Luis do Paraitinga egy festmény szépségű koloniális település a hegyek között, olyan ragyogó színekkel, hogy ilyet szabad szemmel talán még nem is láttam! Van egy kis folyócskája neki, ami bár most csendesnek és szelídnek tűnt, két éve úgy kiöntött, hogy templomostul elvitte a fél várost...

A szervezés részét Carlos komám vezényelte le, aminek az lett az eredménye, hogy harminc valahányan - szegről-végről ismerősök - béreltünk ki egy házat. A dugó miatt jó pár órásra elhúzódott autóutat öcsémmel, egy rendkívül irritatív mérnökkel és a sofőrünkkel, egy ránézésre heroinfüggő szőke csajjal tettük meg. Szőkénk minden sztereotípiát igyekezett megerősíteni, így én végig totál halálfélelemben utaztam a hátsóülésen, amin az a tény sem segített sokat, hogy valamiért pont az én biztonsági övem hiányzott a tetves verdából. Mire végre valahára nagy megkönnyebbülésemre megérkeztünk a város szélén lévő benzinkúthoz, én már vagy 40 váltakozó erősségű sztorit elmeséltem az öcsémnek arról, hogy mekkora állat ez a Carlos. Ekkor elrohant mellettünk a tömegben egy hatalmas katicának öltözött forma egy trombitát fújva teli tüdőből. Öcsém kérdésére, hogy ez meg mi, csak annyit mondtam: Tudod, ő Carlos...

Carlos aka "Chapolin" és a haverok

Ezzel a mondattal lényegében el is kezdődött az 5 napig megállás nélkül pörgő nehézsúlyú őrület, mert Carlos kitépett minket a kocsiból, belenyomott egy-egy sört a kezünkbe, és táncolók közé taszigált minket - a cucokkal majd később szarozunk - mondta. Gyorsan bemutatott a többieknek, akik közt egy-két ismerős arc is felbukkant, majd elindultunk ugrálva-táncolva a városka főtere felé.

Első blikkre két dolog tűnt fel: Az egyik, hogy szinte mindenki fiatal volt - nem sok 30 év felettit láttam - mint mondjuk egy zenei fesztiválon, pedig a karnevál abszolút nincs korhoz kötve. Úgy tűnik az idősebbek már nem mennek át másik városba karneválozni, de legalábbis nem ebbe a városba. A másik pedig, hogy minden és mindenki egy jellegzetes virágos mintába volt bevonva, ami mint kiderült az itteni karneválnak a tradicionális motívuma. Aki nem virágos bohócruhába volt öltözve, az mind jelmezben volt. Carlos a mi csapatunkat ellátta favágó-hacukával és hozzá tartozó fejszékkel, amikkel később nőket "döntöttek le a lábukról". Volt, aki naponta 30-at.

És majd rólad szólnak a hírek...

Csipet-csapatunk amúgy elég hardcore-nak bizonyult, aminek a részletezéstől neveltetésem és az érzékenyebb olvasók lelkivilágának kímélése végett most inkább tartózkodnék. Legyen elég annyi, hogy az országos híradó egy 5 perces portré anyagot készített rólunk. Engem halál másnaposan még meg is interjúvoltak egy másik alkalommal (én voltam másnapos, nem ők) miközben szerény reggelimet próbáltam délután 5-kor elkölteni - az, hogy amúgy se nagyon, de abban az állapotban meg egyáltalán nem beszéltem portugálul, egy csöppet sem zavarta őket. Bátorítóan mosolyogtak, amíg én azzal küszködtem, hogy bele ne hányjak a kamerába...

Aludni azt nem lehetett. Eleve a házban nem volt semmi, néhány felfújható matracot leszámítva, amiken volt, hogy volt hely, volt hogy nem. Mivel inkább a második opció volt a jellemző, én többször volt, hogy a csupasz csempén próbáltam elszenderedni. Ez önmagában sem volt könnyű feladat, amit az apokalipszis pusztító erejével tomboló haverjaim csatazaja csak tovább nehezített. Volt, aki konkrétan tiszta erőből fejelte a falat, hátha attól kijózanodik. Nem józanodott ki. A brazilok az első három nap lényegében egyáltalán nem aludtak.

A "karnevál" szó egyébként a szakik szerint etimológiailag a latin Carne - hús - szóból jön mivel ezek az utolsó napok amikor a nagyböjt előtt még lehet húst enni. Szerintem pedig onnan jön, hogy a karnevál a karnális örömök zabolázatlan ünneplése, a test dicsőítése, akár egy ókori bacchanália. Ilyenkor mindent lehet - mindenfele egymásba fonódott alakok tivornyáznak az alkohol, a zene és egymás mámorában. Aki azt gondolta, hogy a karnevál az valami ártatlan kis zenés-táncos felvonulás, ahol a közönség egyenes háttal ülve végig nézi, ahogy az egy szál orchideába öltözött táncosok elmasíroznak előtte, az bizony téved. Ha valaki komoly kapcsolatban van, az általában el se megy karneválozni, hacsak nem swinger az illető...

Az, hogy milyen zenét játszanak az városról-városra változik: Rióban főleg szamba megy, Salvadorban axé, Recifében frevo, míg Sao Luizban úgynevezett marchinha. A marchinhával főleg az a baj, hogy szar. Nem nagyon szar - az első két nap őrületében fel sem tűnik - de miután négy napig folyamatosan azt hallod, már kezd baromira elviselhetetlenné válni. A dolgot tovább súlyosbítja, hogy valamilyen titokzatos okból végig ugyanazt a négy istentelen számot játsszák újra, és újra, és újra míg a végén már vérzett az orrom és habzott a szám, ha meghallottam. A körmeneteken ráadásul végig ugyanaz a két versszakból álló nóta ment órákon át, mint egy pszichedelikus cirkuszi rémálomban - sose gondoltam volna, hogy a brazil karneválnak pont a zene az egyetlen gyenge pontja.

Az idegrendszeremet maradandóan megnyúzó marchinhát nem számítva, tényleg ez volt életem legelképesztőbb és messze a legőrültebb bulija, ami ráadásul 5 napig tartott! Egy otthoni Sziget-fesztivál még csak el se kezd a közelébe érni annak, ami itt folyik. A braziloknak egyszerűen annyi energiájuk van, mint egy hidrogén-bombának, annyira imádnak élni, mint mi magyarok panaszkodni és annyira kedvesek, mint én, ha kell tőled valami - ezzel a kombinációval lényegében lehetetlen nem hihetetlen jól érezni magad velük, nekem szerintem még direkt se menne.

Az életem innentől arról szól, hogy valahogy übereljem ezt a pár napot...