Az aranyúton #3 - Ouro Preto

Ouro Preto-ba menni egyszerre utazás térben és időben, ráadásul több térbe és több időbe - a kis koloniális hegyi városkában ugyanis egyaránt érzi magát az ember 16.sz-i Conquistador-nak Eldorádó nyomában, és földalatti ellenállónak egy alpesi francia városkában a német megszállás idején...

Mivel a világon az összes hegyi városka valamennyire hasonlít egymásra, és ezt még ráadásul európaiak is építették, tényleg olyan érzésünk lehet néha Ouro Preto-ban, mintha egy francia vagy olasz település utcáin mászkálnánk (persze,ha eltekintünk a horizontot övező dzsungeltől). A szűk, macskaköves sikátorokat szegélyező jellegzetes koloniális épületekről míves cégérek lógnak, melyek többsége egy hangulatos bisztróba vagy cukrászdába igyekszik beinvitálni a járókelőt. Ezek egyébként Brazília többi részén lényegében nem létező jelenségek, sem a bisztró vagy a cukrászda, sem pedig, az hogy egy vendéglátó ipari egység hangulatos legyen - általában megoldják annyival, hogy sallangmentesen bevágnak pár műanyag asztalt egy neonfényes térbe, azt csókolom.

A felületes szemlélő ezt a váratlan igényességet akár a turisták számlájára is írhatná, azonban turisták máshol is vannak szép számmal, igényesség meg sehol - illetve Ouro Preto elsősorban egyetemváros és csak másodsorban turistaparadicsom. Bár már nyilván sokat kopott fénykorához képest, még mindig látszik, hogy Ouro Preto hajdanán az újvilág aranykereskedelmének egyik fellegvára volt, például a hatalmas és fényűző kormányzói palotán, ami ma az Inconfidencia szabadságharcnak állít emléket múzeum formájában, és a mozgalom vezéralakjáról, Tiradentes-ről elnevezett főtéren feszít (mindig is a főtéren volt, csak az nem mindig volt elnevezve forradalmárokról). Vele szemben a Bányatudományi Egyetem bástyás falai magaslanak - hogy miért nem a kormányzó palotájának vannak bástyái azt nem tudom, de az egyetem kapujában még ágyúk is vannak. És én még azt hittem, hogy otthon nehéz bejutni az egyetemre...

Egyébként szerintem a világon az egy főre eső templomok száma Ouro Pretoban a legmagasabb - egyszer a buszpályaudvar melletti templom tövében állva megszámoltuk, hány másikat lehet onnan látni. Hatot. Egy helyben állva hat darab templomot lehetett látni, toronnyal, kereszttel, amit akarsz - bár ennek ellenére nem a templomokban, hanem ilyen kis imaház szerűségekben láttam miséket tartani. A templomokba viszont még vasárnap is csak pénzért lehetett volna bejutni, de ezzel a lehetőséggel nem éltünk.

Azért ez egy jó nagy levél...

Helyette bementünk viszont egy nagy házba, amiről nem tudtuk, hogy micsoda, csak hogy már éppen zár. Valami múzeum lehetett és a portás már nagyon nem akart beengedni minket, de kisírtuk valahogy, hogy csak egy pár métert had menjünk be, épp csak bekukkantani. Átmentünk az előcsarnokon, majd egy átriumon, majd ki az udvarra - illetve mi azt hittük, hogy az udvarra, de kiderült, hogy a ház igazából a fehér nyúl ürege volt, mi pedig átkerültünk csodaországba! Legalábbis nagyon annak tűnt, az a hatalmas, az egész várost keresztülszelő park, mely egy nagyobbacska pataknak a völgyében haladt, vízesésekkel és eszement növényekkel tarkítva. Ahogy beléptünk, mögöttünk bezártak egy vaskaput, amit aztán gondosan le is láncoltak. Tekintve, hogy másokat nem láttunk a környéken, gyanús volt, hogy bizony most bennrekedtünk, de azért elindultunk a patak mentén felfele valami majd csak lesz alapon. Később kiderült, hogy még elég sokan bent vannak, és összesen vagy négy bejárata van a parknak a város legkülönbözőbb pontjain, sőt még a világ legbizarrabb gyerekmatinéjába is belefutottunk, transzvesztitákkal és langyos matrózokkal...

Egyetemváros lévén Ouro Preto-ban igen sok az egyetemista, ami természetesen vibráló kulturális és éjszakai életet von maga után - illetve vonna, ha mi szerencsétlenek nem pont akkor vagyunk képesek meglátogatni a várost mikor az egyetem strike miatt bezárja a kapuit, és majdnem mindenki hazamegy a  családjához, ezzel lényegében kiürítve a várost. Sajnos a maradék diákok, akik maradtak, azok is inkább az apró, Republica-knak hívott koleszeikbe voltak félénken bezárkózva és nagyrészt ott is buliztak, ezzel tökéletesen hermetikusan elzárva magukat tőlünk. Így hát első nap a hostel recepciósával mentünk át a szomszéd városkába, Marianába, valami kis fesztivál féleségre, ahol lényegében csak 15 évesek voltak, akiknek csak egy igen kis része tanúsított érdeklődést a színpadon játszott helyi slágerek iránt, a többiek inkább kis csoportokban rezignáltan piáltak - azaz pont olyanok voltak, mint az otthoni 15 évesek. A recepciós srác, és egyben alkalmi idegenvezetőnk, mellesleg irgalmatlanul homokos volt. Ezzel önmagában nem is lett volna semmi baj, csak pár Caipirinha után elkezdte nekem énekelni, hogy You make me Crazy!... Akkor inkább elszakadtunk tőle...

Valahol Európában...

Másnap találtunk egy hangulatos kis kocsmát, amiről később kiderült, hogy a város törzshelye. A falakat belül végig firkák és feliratok kuszasága borította, feltehetőleg a diákok zabolátlan kreativitásának lenyomatai - viszont a megszokott A Jocó buzi! és Hajrá Újpest feliratok helyett itt a jól nevelt huligánok többek között Nietzsche idézetekkel rongáltak. A hely egyébként két dologról volt nevezetes: az egyik, hogy itt lehetett kapni a legjobb salgadókat Brazíliában - volt amelyikben lágy minasi sajt volt, és volt olyan cochinha amelyikbe csirkecsontot tettek, hogy csirkecombot imitáljon. A másik ok pedig az volt, hogy az ember 3 realért (kb 350Ft) kapott egy bő deci fejfájós nádpálinkát. Ez utóbbinak a hatása már délután hatkor kezdett megmutatkozni néhány rendkívül ittas úriember és dáma személyében. Volt például egy két éltesebb korú nőből és egy férfiből álló trió, akik csak azért nem estek el, mert pont egymás felé dőltek, és nagyjából úgy közlekedtek, mintha számháborúznának. Egy másik csávó pedig olyan szinten volt betintázva, hogy én félóráig azt hittem, hogy a város köztiszteletben álló bolondja, amíg a kocsmáros ki nem vágta a helyről. Hősünk mondjuk nem volt az a feladós típus, így az ezután következő bejutási kísérletei leginkább egy Benny Hill showra emlékeztettek. Az alábbi videón a mester látható, ahogy átszellemülten karmesterkedik...

A magányos cowboy

Végül eljutottunk egy élőzenés pagode buliba (olyasmi, mint a szamba), ahol nyilván kerestük volna a híres minasi szépségeket, de valahogy nagyon nem találtuk őket. Már pont elkezdtünk nyavalyogni, mikor megjelent három egész csinos fekete lány, akikhez - mivel Brazíliában jócskán elpofátlanodtunk - már mentünk volna oda bőszen, mikor elkezdtek táncolni. Magabiztos képünkről leszáradt a vigyor és szédülni kezdtünk. Az, hogy lezseren odalépünk hozzájuk csörögni teljesen kizárttá vált. Ha egy országimázs filmet kéne Brazíliáról csinálnom, akkor felvennék 5 percet belőlük, azt kész - csak álltunk ott, mint két töketlen hülyegyerek és tátott szájjal bámultunk, bár ezzel nem voltunk egyedül. Egyszóval a legendát igazoltuk: a Minas Gerais-i lányok Brazília legszebbjei, és gyanítom, hogy nemzetközi szinten is dobogósok. Dél-Amerikában egyébként még két város van, amelyik pályázik a 'Legjobb Csaj Falva' címre: az Argentín Rosario és a Kolumbiai Medellin - ez utóbbi nem csak a jó nőkről híres... Ügyelni fogok rá, hogy életem során eljussak ezekre a helyekre, persze pusztán igazságnak szeretnék a végére járni...

A szomszéd kertje mindig zöldebb

Sajnos ezen a tündérmesébe illő helyen is ért egy-két negatív élmény minket. Egyrészt a híres minasi konyha valahogy nem bizonyult annyira nagy számnak. Az egyik helyen például kértünk egy minasi sajt-tálat, erre kihoztak 40 deka egy fajta sajtot felkockázva, minden kenyér nélkül, hogy ezt majd így jó lesz nekünk megenni. A főételek leírását nem bonyolítanám, szarok voltak. A másik, nagyobb baj, pedig, hogy sokszor beszóltak nekünk, hogy gringók vagyunk, nem akartak annyira velünk beszélgetni, sőt egyszer még meg is dobáltak sörös dobozokkal. Ezeket az ellenséges megnyilvánulásokat nem igazán tudtuk mire vélni, soha nem történt még velünk ilyesmi Brazíliában és minasban is a többség kedves volt velünk. Bár valóban sok itt a turista, máshol sokkal több, aztán még sincs ilyen.  

Ouro Preto, annak ellenére, hogy Európában még soha senki nem hallott róla és sajnos van, aki nem lát szívesen, valóban nagyszerű hely és, ha erre jár az ember nem bánja meg, ha tesz egy kis kitérőt. Egy igazi, kulturálisan három-dimenziós városka, ami Brazília történelmének egy nagyon fontos időszakában játszott nagyon fontos szerepet. Én még mindenképpen vissza fogok egyszer ide jönni, ha másra nem is, legalább a karneválra...