Monday, 18 June 2012

Az aranyúton #2 - Belo Horizonte

Tehát sok várakozás után végre nekivágtunk Minas Geraisnak! Eredetileg csak Ouro Pretoba akartunk menni, ahol egyébként sokáig a karnevált is szerettük volna tölteni, de Diogo a portugál építész haverunk kikönyörögte, hogy egy napot töltsünk az állam fővárosában, Belo Horizonte-ban is, mert, hogy az építészetileg mennyire érdekes - így hát először Belo Horizonte felé vettük az irányt...

Parque Municipal 
Ezzel csak két baj volt: az egyik, hogy Belo Horizonte építészetileg baromira nem érdekes, a másik pedig, hogy Diogo az indulás előtt egy nappal belázasodott, tehát úgy, ahogy volt el se jött! A buszjegyek és a szállás viszont már megvoltak, úgyhogy ha különösebb cél nélkül is, de elindultunk Belo Horizonte-ba - illetve, ahogy a helyiek hívják Beágá-ba (BH - portugálul keijtve). Bár sokat utaztam már éjszakai busszal, mégis csak mostanra tudatosult bennem a szörnyű igazság, hogy akárcsak minden repülőn van egy torkaszakadtából visító csecsemő (de tényleg mindegyiken, szerintem még a vadász-bombázókon is), ugyanúgy minden buszon van egy velőtrázóan horkoló, többszörösen orrsövényferdüléses seggfej, aki az egész buszt ébren tartja, míg ő maga édesen alszik. A horkolás, mint visszatérő motívum egyébként az egész utazást hűségesen végigkísérte nem kis örömünkre, de ennyire ne szaladjunk előre...

Szóval a 9 órás éjszakai buszúton nem sikerült túl sokat aludni, viszont ezért bőségesen kárpótolt az a kilátás, ami hajnalban tárult a szemünk elé, és amit máskülönben lazán átaludtunk volna - mindenfelé trópusi flórával dúsan benőtt hegyek magaslottak, de valamiért a növényzetnek valami szürreálisan friss, világos zöld árnyalata volt a Brazíliában megszokott smaragd helyett, hajnal lévén pedig a völgyekben még tejfehér tavakként bent ült a köd, éteri hatást kölcsönözve ezzel a tájnak. Arcunkat az üvegnek nyomva néztük ezt a nem e világi látványt, amíg be nem futottunk BH perifériájába, ami ha lehet még a megszokottnál is ocsmányabb volt - autóbontók és raktárak festői orgiája.

Itt varrógépet lehet kapni. Mást nem.
A szállásunkhoz, ami az internetes hirdetés szerint "Mechanikus Narancs" stilóban volt dizájnolva (nem volt), reggel 9kor érkeztünk meg, ahol az általam eddig látott legparasztabb recepciós fogadott. Az általában a hostelekben fellelhető kedves és lelkes huszonéves fiatalok helyett itt egy 60 éves kedélybeteg, korhatag spiné várt minket, aki tekintve, hogy reggel 9kor érkeztünk baszott odaadni nekünk a szobát, mondva, hogy beköltözés déltől - pedig simán üres volt a szoba már akkor, mi pedig addigra erősen ténferegtünk a kialvatlanságtól. Jó kezdés - gondoltuk - majd útközeben keresünk egy voodoo papnőt, hogy rohassza el a francba a szipirtyót.

Szóval kénytelen-kelletlen beindultunk a városba elütni az időt délig, míg megkapjuk a szobát. Öröm volt az ürömben, hogy viszont szikrázóan napos idő volt, pedig Minas-ra elvileg nem ez a jellemző az évnek ebben a szakában. Sétálás közben boldogan konstatáltuk, hogy már reggel 9kor gyönyörű lányok tömegei mászkálnak az utcán - úgy tűnik a legenda tényleg igaz! Valamivel jobb hangulatban 20 perc után eljutottunk egy teljesen valószerűtlen terecskére, ami félig parkocska is volt. Ez a terecske Zugló és Donieck között bárhol megállta volna a helyét - bár a park maga szépen rendben volt tartva, körös-körül baromi ronda panel tömbök magaslottak, ilyen Miskolc-külső felfogásban. Ami hab volt a tortán, hogy hangszórókból full hangerőn zene ment, illetve szerintem a Csehszlovák himnusz. Olyan érzésünk volt, hogy bármelyik pillanatban előbukkanhat a Kisvakond, hogy valami tanulságosat csináljon a kis barátaival...

KöKI
Kis heverészés után továbbindultunk és láttuk, hogy az egész város egy trópusi Kelet-Európa bájával van megáldva, ami helyenként érintőleg mediterránba vált. Meg voltunk zavarodva. Építkezni - szemmel láthatóan - csak betonpanelekből, és azt is csak totál szocreálosan lehet, bár tény, hogy ez Brazíliában visszatérő jelenség. Ennek ellenére valahogy BH mégis jó hangulatot áraszt, és a helyiek is kedélyesek. Bementünk egy helyi vásárcsarnokba is, ahol lényegében csak azt nem kapni, ami nem létezik, bár szerintem okosba azt is elintézik. A csarnok egyik sarkában kalitkákban vergődik a világ összes madara  - csirkétől az ara-papagájig - amiket szeretném azt hinni, hogy nem a dzsungelben fogdostak össze, de a 'fényképezni tilos' tábla nem hagy sok kétséget a kérdést illetően... Ennek ellenére megpróbáltam elkattintani egy képet, de egy nagydarab, mogorva, nebaszakodjvelem fejű úriember ciccegve jelezte, hogy ez a részemről huzamosabb lábadozást vonhat maga után.

A  központ felé haladva ismét belefutottunk egy parkba, illetve a Parque Muncipal-ba, ami magyarul szó szerint annyit tesz, hogy 'városliget', bár azért ez egy kicsit máshogy nézett ki, mint a mi Városligetünk. Kb. úgy kell elképzelni, mintha a Pálmaházat kitelepítenék a ligetbe, és még az állatok egy részét is meghagynák - főleg a majmokat és az ordasnagy, tenyérnyi vérpókokat. Közben szanaszét bebábozódva csövesek hevernek chillesen - nem lepődnék meg, ha a pókok bábozták volna őket be... Arról, hogy a banán-pálmák ellenére mégis a ligetben érezzük magunkat, a ringlispíl és a vattacukorárus gondoskodnak.

Woof, Madafaka!
Közben az is kiderült, hogy útjelzőtáblailag BH nagyjából Mexikó szintjéhez konvergál, ami ebben a műfajban az abszolút nullának számít. Mexikó útjelzőtábla kultúrájáról itt és most nem nyilatkoznék bővebben, mivel ennek akár egy külön, önálló blogot is lehetne szentelni, de megnyugtató, hogy Brazíliának is van egy-két trükk a tarsolyában. Belo Horizonte központjában egy totál elhanyagolható kis utcában sétáltunk, mikor láttuk, hogy hatalmas betűkkel ki van írva "Rio de Janeiro balra".  Ez kb. olyan, mintha a Fény utcában ki lenne írva, hogy Prága egyenesen. De az, hogy egy ilyen rettentően hasznos táblára nem sajnálják az anyagot, az egy dolog - de hogy 50 méterrel később ugyanabban az utcában egy másik táblára az legyen kiírva, hogy "Rio de Janeiro jobbra", az már teljesen érthetetlen! (hacsak nem lopakodott át időközben a másik oldalra) Ez egyébként tökéletes harmóniában áll a helyiek navigációs képességeivel is, mivel, ha megkérdezel két embert, hogy merre van valami, teljesen kizárt, hogy mindketten ugyanabba az irányba mutassanak...

Mire sikerült elfoglalni a szobánkat a szálláson - ahol kiderült, hogy rajtunk kívül még hárman aludtak - és pihentünk is egy kicsit, már kezdett beesteledni, így hát beindultunk a szórakozónegyed felé, ami itt főleg a Praca Savassi-t és annak vonzáskörzetét jelenti. Igaz már sötét volt mire odaértünk, de még így is látszott, hogy a városnak ez a része merőben különbözik az eddig látottaktól - sokkal kulturáltabb, sőt  egészen Nyugat-Európai hangulata volt. Több helyen kis színpadokról élő zene szólt, körülöttük kávézók teraszai (igen, itt kávézók is vannak - Brazíliában talán egyedülálló módon), ahol csütörtök este ellenére rengeteg ember üldögélt, mindenféle korosztályból. Ezért is volt furcsa, hogy viszont egy étterem sem volt nyitva a mekin kívül, hálistennek azonban találtunk egy nyüzsgő és baromi gusztusos kis autentikus utcai ételpiacot, ahol némi nyomorgás árán sikerült hozzájutnunk egy-egy adagnyi sokféle helyi kajából összekomponált tálhoz, ami a várakozásokkal ellentétben igen szarnak bizonyult.




Sajnos kiderült, hogy nem csak az éttermek, de a szórakozó helyek sem voltak csütörtök este nyitva, így Belo Horizontei éjszakát nem sikerült annyira behatóan megismerni, mint szerettük volna. Egy kicsit még smúzoltunk a helyiekkel, majd mivel másnap korán akartunk tovább indulni Ouro Preto-ba, úgy döntöttünk inkább visszamegyünk a hostelbe és derekasan kialudjuk magunkat. Persze, nem számoltunk az egyik szobatársunkkal, aki olyan eszeveszettül hangosan horkolt, hogy nem is értem, ő maga, hogy nem kelt fel rá. Ezt kezelendő néha fejbe lett dobva egy kólás üveggel. Felkelni arra sem kelt fel, de legalább elcsitult öt percre. Végül mégis sikerült valahogy álomba szenderednünk, és másnap reggel már a pályaudvaron vártuk a buszt Ouro Preto-ba - utazásunk valódi céljához...  

No comments:

Post a Comment