Az aranyúton #3 - Ouro Preto

Ouro Preto-ba menni egyszerre utazás térben és időben, ráadásul több térbe és több időbe - a kis koloniális hegyi városkában ugyanis egyaránt érzi magát az ember 16.sz-i Conquistador-nak Eldorádó nyomában, és földalatti ellenállónak egy alpesi francia városkában a német megszállás idején...

Mivel a világon az összes hegyi városka valamennyire hasonlít egymásra, és ezt még ráadásul európaiak is építették, tényleg olyan érzésünk lehet néha Ouro Preto-ban, mintha egy francia vagy olasz település utcáin mászkálnánk (persze,ha eltekintünk a horizontot övező dzsungeltől). A szűk, macskaköves sikátorokat szegélyező jellegzetes koloniális épületekről míves cégérek lógnak, melyek többsége egy hangulatos bisztróba vagy cukrászdába igyekszik beinvitálni a járókelőt. Ezek egyébként Brazília többi részén lényegében nem létező jelenségek, sem a bisztró vagy a cukrászda, sem pedig, az hogy egy vendéglátó ipari egység hangulatos legyen - általában megoldják annyival, hogy sallangmentesen bevágnak pár műanyag asztalt egy neonfényes térbe, azt csókolom.

A felületes szemlélő ezt a váratlan igényességet akár a turisták számlájára is írhatná, azonban turisták máshol is vannak szép számmal, igényesség meg sehol - illetve Ouro Preto elsősorban egyetemváros és csak másodsorban turistaparadicsom. Bár már nyilván sokat kopott fénykorához képest, még mindig látszik, hogy Ouro Preto hajdanán az újvilág aranykereskedelmének egyik fellegvára volt, például a hatalmas és fényűző kormányzói palotán, ami ma az Inconfidencia szabadságharcnak állít emléket múzeum formájában, és a mozgalom vezéralakjáról, Tiradentes-ről elnevezett főtéren feszít (mindig is a főtéren volt, csak az nem mindig volt elnevezve forradalmárokról). Vele szemben a Bányatudományi Egyetem bástyás falai magaslanak - hogy miért nem a kormányzó palotájának vannak bástyái azt nem tudom, de az egyetem kapujában még ágyúk is vannak. És én még azt hittem, hogy otthon nehéz bejutni az egyetemre...

Egyébként szerintem a világon az egy főre eső templomok száma Ouro Pretoban a legmagasabb - egyszer a buszpályaudvar melletti templom tövében állva megszámoltuk, hány másikat lehet onnan látni. Hatot. Egy helyben állva hat darab templomot lehetett látni, toronnyal, kereszttel, amit akarsz - bár ennek ellenére nem a templomokban, hanem ilyen kis imaház szerűségekben láttam miséket tartani. A templomokba viszont még vasárnap is csak pénzért lehetett volna bejutni, de ezzel a lehetőséggel nem éltünk.

Azért ez egy jó nagy levél...

Helyette bementünk viszont egy nagy házba, amiről nem tudtuk, hogy micsoda, csak hogy már éppen zár. Valami múzeum lehetett és a portás már nagyon nem akart beengedni minket, de kisírtuk valahogy, hogy csak egy pár métert had menjünk be, épp csak bekukkantani. Átmentünk az előcsarnokon, majd egy átriumon, majd ki az udvarra - illetve mi azt hittük, hogy az udvarra, de kiderült, hogy a ház igazából a fehér nyúl ürege volt, mi pedig átkerültünk csodaországba! Legalábbis nagyon annak tűnt, az a hatalmas, az egész várost keresztülszelő park, mely egy nagyobbacska pataknak a völgyében haladt, vízesésekkel és eszement növényekkel tarkítva. Ahogy beléptünk, mögöttünk bezártak egy vaskaput, amit aztán gondosan le is láncoltak. Tekintve, hogy másokat nem láttunk a környéken, gyanús volt, hogy bizony most bennrekedtünk, de azért elindultunk a patak mentén felfele valami majd csak lesz alapon. Később kiderült, hogy még elég sokan bent vannak, és összesen vagy négy bejárata van a parknak a város legkülönbözőbb pontjain, sőt még a világ legbizarrabb gyerekmatinéjába is belefutottunk, transzvesztitákkal és langyos matrózokkal...

Egyetemváros lévén Ouro Preto-ban igen sok az egyetemista, ami természetesen vibráló kulturális és éjszakai életet von maga után - illetve vonna, ha mi szerencsétlenek nem pont akkor vagyunk képesek meglátogatni a várost mikor az egyetem strike miatt bezárja a kapuit, és majdnem mindenki hazamegy a  családjához, ezzel lényegében kiürítve a várost. Sajnos a maradék diákok, akik maradtak, azok is inkább az apró, Republica-knak hívott koleszeikbe voltak félénken bezárkózva és nagyrészt ott is buliztak, ezzel tökéletesen hermetikusan elzárva magukat tőlünk. Így hát első nap a hostel recepciósával mentünk át a szomszéd városkába, Marianába, valami kis fesztivál féleségre, ahol lényegében csak 15 évesek voltak, akiknek csak egy igen kis része tanúsított érdeklődést a színpadon játszott helyi slágerek iránt, a többiek inkább kis csoportokban rezignáltan piáltak - azaz pont olyanok voltak, mint az otthoni 15 évesek. A recepciós srác, és egyben alkalmi idegenvezetőnk, mellesleg irgalmatlanul homokos volt. Ezzel önmagában nem is lett volna semmi baj, csak pár Caipirinha után elkezdte nekem énekelni, hogy You make me Crazy!... Akkor inkább elszakadtunk tőle...

Valahol Európában...

Másnap találtunk egy hangulatos kis kocsmát, amiről később kiderült, hogy a város törzshelye. A falakat belül végig firkák és feliratok kuszasága borította, feltehetőleg a diákok zabolátlan kreativitásának lenyomatai - viszont a megszokott A Jocó buzi! és Hajrá Újpest feliratok helyett itt a jól nevelt huligánok többek között Nietzsche idézetekkel rongáltak. A hely egyébként két dologról volt nevezetes: az egyik, hogy itt lehetett kapni a legjobb salgadókat Brazíliában - volt amelyikben lágy minasi sajt volt, és volt olyan cochinha amelyikbe csirkecsontot tettek, hogy csirkecombot imitáljon. A másik ok pedig az volt, hogy az ember 3 realért (kb 350Ft) kapott egy bő deci fejfájós nádpálinkát. Ez utóbbinak a hatása már délután hatkor kezdett megmutatkozni néhány rendkívül ittas úriember és dáma személyében. Volt például egy két éltesebb korú nőből és egy férfiből álló trió, akik csak azért nem estek el, mert pont egymás felé dőltek, és nagyjából úgy közlekedtek, mintha számháborúznának. Egy másik csávó pedig olyan szinten volt betintázva, hogy én félóráig azt hittem, hogy a város köztiszteletben álló bolondja, amíg a kocsmáros ki nem vágta a helyről. Hősünk mondjuk nem volt az a feladós típus, így az ezután következő bejutási kísérletei leginkább egy Benny Hill showra emlékeztettek. Az alábbi videón a mester látható, ahogy átszellemülten karmesterkedik...

A magányos cowboy

Végül eljutottunk egy élőzenés pagode buliba (olyasmi, mint a szamba), ahol nyilván kerestük volna a híres minasi szépségeket, de valahogy nagyon nem találtuk őket. Már pont elkezdtünk nyavalyogni, mikor megjelent három egész csinos fekete lány, akikhez - mivel Brazíliában jócskán elpofátlanodtunk - már mentünk volna oda bőszen, mikor elkezdtek táncolni. Magabiztos képünkről leszáradt a vigyor és szédülni kezdtünk. Az, hogy lezseren odalépünk hozzájuk csörögni teljesen kizárttá vált. Ha egy országimázs filmet kéne Brazíliáról csinálnom, akkor felvennék 5 percet belőlük, azt kész - csak álltunk ott, mint két töketlen hülyegyerek és tátott szájjal bámultunk, bár ezzel nem voltunk egyedül. Egyszóval a legendát igazoltuk: a Minas Gerais-i lányok Brazília legszebbjei, és gyanítom, hogy nemzetközi szinten is dobogósok. Dél-Amerikában egyébként még két város van, amelyik pályázik a 'Legjobb Csaj Falva' címre: az Argentín Rosario és a Kolumbiai Medellin - ez utóbbi nem csak a jó nőkről híres... Ügyelni fogok rá, hogy életem során eljussak ezekre a helyekre, persze pusztán igazságnak szeretnék a végére járni...

A szomszéd kertje mindig zöldebb

Sajnos ezen a tündérmesébe illő helyen is ért egy-két negatív élmény minket. Egyrészt a híres minasi konyha valahogy nem bizonyult annyira nagy számnak. Az egyik helyen például kértünk egy minasi sajt-tálat, erre kihoztak 40 deka egy fajta sajtot felkockázva, minden kenyér nélkül, hogy ezt majd így jó lesz nekünk megenni. A főételek leírását nem bonyolítanám, szarok voltak. A másik, nagyobb baj, pedig, hogy sokszor beszóltak nekünk, hogy gringók vagyunk, nem akartak annyira velünk beszélgetni, sőt egyszer még meg is dobáltak sörös dobozokkal. Ezeket az ellenséges megnyilvánulásokat nem igazán tudtuk mire vélni, soha nem történt még velünk ilyesmi Brazíliában és minasban is a többség kedves volt velünk. Bár valóban sok itt a turista, máshol sokkal több, aztán még sincs ilyen.  

Ouro Preto, annak ellenére, hogy Európában még soha senki nem hallott róla és sajnos van, aki nem lát szívesen, valóban nagyszerű hely és, ha erre jár az ember nem bánja meg, ha tesz egy kis kitérőt. Egy igazi, kulturálisan három-dimenziós városka, ami Brazília történelmének egy nagyon fontos időszakában játszott nagyon fontos szerepet. Én még mindenképpen vissza fogok egyszer ide jönni, ha másra nem is, legalább a karneválra...

Az aranyúton #2 - Belo Horizonte

Tehát sok várakozás után végre nekivágtunk Minas Geraisnak! Eredetileg csak Ouro Pretoba akartunk menni, ahol egyébként sokáig a karnevált is szerettük volna tölteni, de Diogo a portugál építész haverunk kikönyörögte, hogy egy napot töltsünk az állam fővárosában, Belo Horizonte-ban is, mert, hogy az építészetileg mennyire érdekes - így hát először Belo Horizonte felé vettük az irányt...

Parque Municipal 

Ezzel csak két baj volt: az egyik, hogy Belo Horizonte építészetileg baromira nem érdekes, a másik pedig, hogy Diogo az indulás előtt egy nappal belázasodott, tehát úgy, ahogy volt el se jött! A buszjegyek és a szállás viszont már megvoltak, úgyhogy ha különösebb cél nélkül is, de elindultunk Belo Horizonte-ba - illetve, ahogy a helyiek hívják Beágá-ba (BH - portugálul keijtve). Bár sokat utaztam már éjszakai busszal, mégis csak mostanra tudatosult bennem a szörnyű igazság, hogy akárcsak minden repülőn van egy torkaszakadtából visító csecsemő (de tényleg mindegyiken, szerintem még a vadász-bombázókon is), ugyanúgy minden buszon van egy velőtrázóan horkoló, többszörösen orrsövényferdüléses seggfej, aki az egész buszt ébren tartja, míg ő maga édesen alszik. A horkolás, mint visszatérő motívum egyébként az egész utazást hűségesen végigkísérte nem kis örömünkre, de ennyire ne szaladjunk előre...

Szóval a 9 órás éjszakai buszúton nem sikerült túl sokat aludni, viszont ezért bőségesen kárpótolt az a kilátás, ami hajnalban tárult a szemünk elé, és amit máskülönben lazán átaludtunk volna - mindenfelé trópusi flórával dúsan benőtt hegyek magaslottak, de valamiért a növényzetnek valami szürreálisan friss, világos zöld árnyalata volt a Brazíliában megszokott smaragd helyett, hajnal lévén pedig a völgyekben még tejfehér tavakként bent ült a köd, éteri hatást kölcsönözve ezzel a tájnak. Arcunkat az üvegnek nyomva néztük ezt a nem e világi látványt, amíg be nem futottunk BH perifériájába, ami ha lehet még a megszokottnál is ocsmányabb volt - autóbontók és raktárak festői orgiája.

Itt varrógépet lehet kapni. Mást nem.

A szállásunkhoz, ami az internetes hirdetés szerint "Mechanikus Narancs" stilóban volt dizájnolva (nem volt), reggel 9kor érkeztünk meg, ahol az általam eddig látott legparasztabb recepciós fogadott. Az általában a hostelekben fellelhető kedves és lelkes huszonéves fiatalok helyett itt egy 60 éves kedélybeteg, korhatag spiné várt minket, aki tekintve, hogy reggel 9kor érkeztünk baszott odaadni nekünk a szobát, mondva, hogy beköltözés déltől - pedig simán üres volt a szoba már akkor, mi pedig addigra erősen ténferegtünk a kialvatlanságtól. Jó kezdés - gondoltuk - majd útközeben keresünk egy voodoo papnőt, hogy rohassza el a francba a szipirtyót.

Szóval kénytelen-kelletlen beindultunk a városba elütni az időt délig, míg megkapjuk a szobát. Öröm volt az ürömben, hogy viszont szikrázóan napos idő volt, pedig Minas-ra elvileg nem ez a jellemző az évnek ebben a szakában. Sétálás közben boldogan konstatáltuk, hogy már reggel 9kor gyönyörű lányok tömegei mászkálnak az utcán - úgy tűnik a legenda tényleg igaz! Valamivel jobb hangulatban 20 perc után eljutottunk egy teljesen valószerűtlen terecskére, ami félig parkocska is volt. Ez a terecske Zugló és Donieck között bárhol megállta volna a helyét - bár a park maga szépen rendben volt tartva, körös-körül baromi ronda panel tömbök magaslottak, ilyen Miskolc-külső felfogásban. Ami hab volt a tortán, hogy hangszórókból full hangerőn zene ment, illetve szerintem a Csehszlovák himnusz. Olyan érzésünk volt, hogy bármelyik pillanatban előbukkanhat a Kisvakond, hogy valami tanulságosat csináljon a kis barátaival...

KöKI

Kis heverészés után továbbindultunk és láttuk, hogy az egész város egy trópusi Kelet-Európa bájával van megáldva, ami helyenként érintőleg mediterránba vált. Meg voltunk zavarodva. Építkezni - szemmel láthatóan - csak betonpanelekből, és azt is csak totál szocreálosan lehet, bár tény, hogy ez Brazíliában visszatérő jelenség. Ennek ellenére valahogy BH mégis jó hangulatot áraszt, és a helyiek is kedélyesek. Bementünk egy helyi vásárcsarnokba is, ahol lényegében csak azt nem kapni, ami nem létezik, bár szerintem okosba azt is elintézik. A csarnok egyik sarkában kalitkákban vergődik a világ összes madara  - csirkétől az ara-papagájig - amiket szeretném azt hinni, hogy nem a dzsungelben fogdostak össze, de a 'fényképezni tilos' tábla nem hagy sok kétséget a kérdést illetően... Ennek ellenére megpróbáltam elkattintani egy képet, de egy nagydarab, mogorva, nebaszakodjvelem fejű úriember ciccegve jelezte, hogy ez a részemről huzamosabb lábadozást vonhat maga után.

A  központ felé haladva ismét belefutottunk egy parkba, illetve a Parque Muncipal-ba, ami magyarul szó szerint annyit tesz, hogy 'városliget', bár azért ez egy kicsit máshogy nézett ki, mint a mi Városligetünk. Kb. úgy kell elképzelni, mintha a Pálmaházat kitelepítenék a ligetbe, és még az állatok egy részét is meghagynák - főleg a majmokat és az ordasnagy, tenyérnyi vérpókokat. Közben szanaszét bebábozódva csövesek hevernek chillesen - nem lepődnék meg, ha a pókok bábozták volna őket be... Arról, hogy a banán-pálmák ellenére mégis a ligetben érezzük magunkat, a ringlispíl és a vattacukorárus gondoskodnak.

Woof, Madafaka!

Közben az is kiderült, hogy útjelzőtáblailag BH nagyjából Mexikó szintjéhez konvergál, ami ebben a műfajban az abszolút nullának számít. Mexikó útjelzőtábla kultúrájáról itt és most nem nyilatkoznék bővebben, mivel ennek akár egy külön, önálló blogot is lehetne szentelni, de megnyugtató, hogy Brazíliának is van egy-két trükk a tarsolyában. Belo Horizonte központjában egy totál elhanyagolható kis utcában sétáltunk, mikor láttuk, hogy hatalmas betűkkel ki van írva "Rio de Janeiro balra".  Ez kb. olyan, mintha a Fény utcában ki lenne írva, hogy Prága egyenesen. De az, hogy egy ilyen rettentően hasznos táblára nem sajnálják az anyagot, az egy dolog - de hogy 50 méterrel később ugyanabban az utcában egy másik táblára az legyen kiírva, hogy "Rio de Janeiro jobbra", az már teljesen érthetetlen! (hacsak nem lopakodott át időközben a másik oldalra) Ez egyébként tökéletes harmóniában áll a helyiek navigációs képességeivel is, mivel, ha megkérdezel két embert, hogy merre van valami, teljesen kizárt, hogy mindketten ugyanabba az irányba mutassanak...

Mire sikerült elfoglalni a szobánkat a szálláson - ahol kiderült, hogy rajtunk kívül még hárman aludtak - és pihentünk is egy kicsit, már kezdett beesteledni, így hát beindultunk a szórakozónegyed felé, ami itt főleg a Praca Savassi-t és annak vonzáskörzetét jelenti. Igaz már sötét volt mire odaértünk, de még így is látszott, hogy a városnak ez a része merőben különbözik az eddig látottaktól - sokkal kulturáltabb, sőt  egészen Nyugat-Európai hangulata volt. Több helyen kis színpadokról élő zene szólt, körülöttük kávézók teraszai (igen, itt kávézók is vannak - Brazíliában talán egyedülálló módon), ahol csütörtök este ellenére rengeteg ember üldögélt, mindenféle korosztályból. Ezért is volt furcsa, hogy viszont egy étterem sem volt nyitva a mekin kívül, hálistennek azonban találtunk egy nyüzsgő és baromi gusztusos kis autentikus utcai ételpiacot, ahol némi nyomorgás árán sikerült hozzájutnunk egy-egy adagnyi sokféle helyi kajából összekomponált tálhoz, ami a várakozásokkal ellentétben igen szarnak bizonyult.

Sajnos kiderült, hogy nem csak az éttermek, de a szórakozó helyek sem voltak csütörtök este nyitva, így Belo Horizontei éjszakát nem sikerült annyira behatóan megismerni, mint szerettük volna. Egy kicsit még smúzoltunk a helyiekkel, majd mivel másnap korán akartunk tovább indulni Ouro Preto-ba, úgy döntöttünk inkább visszamegyünk a hostelbe és derekasan kialudjuk magunkat. Persze, nem számoltunk az egyik szobatársunkkal, aki olyan eszeveszettül hangosan horkolt, hogy nem is értem, ő maga, hogy nem kelt fel rá. Ezt kezelendő néha fejbe lett dobva egy kólás üveggel. Felkelni arra sem kelt fel, de legalább elcsitult öt percre. Végül mégis sikerült valahogy álomba szenderednünk, és másnap reggel már a pályaudvaron vártuk a buszt Ouro Preto-ba - utazásunk valódi céljához...  

Sin City

A világ tele van bűnös városokkal - London, Berlin, Bangkok, Budakeszi stb...  - de talán egyik sem annyira szodomai, mint Sao Paulo... 

Főleg azért nem, mert bár lehet, hogy Londonban több a drog és a morális mocsok, de ez leginkább a londonerek már-már patológiai szintű eszképizmusából adódik, Bangkokban pedig a mindent elárasztó prostitúció főleg a nyugati turistáknak szól. Sao Pauló ezzel szemben teljesen önmagától ilyen, nem a turisták kedvéért és nem is a saját szerencsétlen, túlszabályzott életük elfelejtéséért.

Először is nem árt tudni, hogy a braziloknak sokkal lazább a hozzáállása az ősi mesterséghez a miénknél, meg a testiséghez úgy általában. Errefelé teljesen normális dolog, hogy egy üzletember ebédidőben lezavar egy gyors kört kedvenc kurtizánjával, vagy hogy sikertelenül járt fiatalok buliból hazafelé menet még útba ejtenek egy szimpatikus kuplerájt. Ehhez még csak kerülőt sem kell tenniük, van bőven.

Ez a tábla tényleg kint van

A másik háttérinfó pedig, hogy a brazil szülők nem igazán csípik, ha csemetéik hazahurcibálják az aktuális partner(eke)t (főleg, hogy a csemeték még sokszor 30 évesen is a szüleikkel élnek), illetve maguk a szülők sem feltétlenül a hűség mintaképei - ezért aztán, ahol igény van, ott szolgáltatás is alapon, az összes brazil város tele van 'Love Motel'-ekkel, de még az autópályák széle is. Nagyon hangulatos lehet életed szerelmét diszkréten becsempészni egy villódzó rózsaszín neon felirattal díszített Love Motel garázsán keresztül, majd szenvedélyesen szerelmeskedni egy ágyban mely oly sok örömöt okozott már annak a pár tízezer paráznának, akik az idők során kokain bódulatban betévedtek vagy stohl-részegen bezuhantak az intézménybe. A világ két legszarabb melója is ezekhez a szerelmi fészkekhez fűződik: az egyik annak a transzvesztita prostinak lenni, aki még szerda reggel fél 8-kor is az ajtó előtt strihel, rejtély, hogy miben reménykedve - a másik pedig itt takarítani...   

Ami a keményebb drogokat illeti, Nyugat-Európához képest nincsenek annyira jelen (vagy csak én nem járok olyan bulikba), de a fűszag-felhő mindenhol ott lebeg. Bár baromira illegális itt is a fű - sőt, ha a rendőr rajta kap, a szart kiveri belőled - úgy tűnik, hogy ezt mindenki magasról leszarja. Emberek totál nyugodtan mászkálnak alkarnyi égő spanglikkal az utcán, hogy még egy szerényebb képességű rendőrkutya is Bécsből szagot fogna. 

De ahelyett, hogy itt általánosságokról fecsegek nézzünk meg két konkrét pokol-bugyrot!

Rua Augusta

A Rua Augusta - Sao Paulo legnotóriusabb utcája - kb. 4 kilométer hosszú és a két végpontja között lényegében a város egész szociokulturális skáláját egymaga lezavarja.

Az Avenida Brasil-tól indul, amit ha lenne pofám, a helyi Andrássy útnak is hívhatnék, épp csak itt egy hangyányit több a grófi kastély, ferrari szalon és plasztikai sebészet. Az Avenida Brazil-hoz képest a Champs Elysées egy Üllői út a bombázások után egy gyűrött fekete-fehér képen. Innen főleg bevásárló utcákon halad át, amik roskadásig vannak tele a legelitebb márkák boltjaival és puccos bárokkal - ez itt a gazdagok és szépek elefántcsonttornya, ahova nem ér el a mihaszna köznép bűze és mocska. Majd egyszer csak keresztezi az Avinida Paulista-t, a város gazdasági és pénzügyi szívét, teletűzdelve felhőkarcoló bankszékházakkal és idegesen dohányzó öltönyös formákkal.

A figyelmesebb járókelő már itt gyanút foghat, hogy a Paulista lényegében vízválasztóként szolgál a Rua Augusta "sötét és világos" oldala között, ugyanis a sarkon az idő nagy részében vagy egy rosszabbul sikerült nőimitátor playback-kel virtuóz módon full kakaón az értő közönség nagy örömére, vagy egy teljesen dementált hajléktalan táncol a saját walkmenjére egy betonemelvényen. Néha egy prédikátor/ördögűző is meg szokott jelenni, aki tébolyodott eksztázisban kalimpál egy bibliával és az ítéletnapjáról üvöltözik vérben forgó szemekkel boldog-boldogtalannak, miközben ide-oda ugrál, mint akinek habverőt dugtak a seggébe. Az ilyen jelenetek az augustán továbbsétálva minőségben és mennyiségben is csak fokozódni fognak.

Van itt aztán minden, mint a búcsúban! Annak ellenére, hogy nem egy hivatalos vöröslámpás-negyed, az utat két oldalról végig striptease bárok, kuplerájok, swinger klubbok és love motelek szegélyezik. A kocsik közt ácsorogva ügyfélfogadó lepattant ledér hölgyek armadái ciccegnek a járókelőkre, mögöttük elvonásos junkie-k reszketnek a kapualjakban. Néha egy bárból sejtelmesen kiszól valaki, hogy "cervejinha? bucetinha?" - azaz, söröcske? puncicska?". Itt vannak egyébként olyan kombók, hogy adott pénzért a fogyasztóvendég kap egy sört, egy szelet pizzát és egy 'egzotikus masszázst'.

Hasadra süt a nap!

Tekintve, hogy ez tényleg nem kimondottan csak bordély-zóna, rengeteg kocsma és szórakozóhely is van - ezáltal rengeteg elmihálylott fiatal is. Mikor először voltam itt, akkor hajnali 3-ra sikerült megérkeznünk egy taxival, és a látvány, ami fogadott még három év London edzettségével is mellbevágó volt. Ha készülne itt egy film az lenne a címe, hogy Félelem és Reszketés a Szárnyas Fejvadászban! A hely soha nem látott módon ötvözi a post-apokaliptikus anarchiát egy psychedelikus lidérnyomással - mindenfelé különböző freakek, gótok, transzik, hipsterek, bikerek, upperek, downerek lepik el a járdát - egyesek állva és sörözve, mások fetrengve és habzó szájjal... Ködös bódulatban egymás arcát nyaló párok: fiúk-lányok; lányok-lányok; fiúk-fiúk... és ezek még csak a párok. A szomszéd utca ennyire nem változatos, ott kizárólag bőrszerkós fickók smárolnak egymással. Egyébként ez nem igazán meglepő tekintve, hogy Sao Pauloban igen élénk és népes a meleg közösség, olyannyira, hogy éppen most zajlik itt a Gay Week, amire a koronát a vasárnapi Gay Pride teszi majd fel, ami a világon a legnagyobb ilyen jellegű felvonulás. Nem tudom, hogy megnézzem-e, állítólag elég para. Mármint emberek-az-utcán-töcskölnek-gyerekek-szeme-láttára para...

Egy ilyen helyen természetesen a bűnözés is mindig felüti az ocsmány fejét, bár nekem még soha nem volt semmilyen komolyabb problémám. Nem úgy, mint a portugál haveromnak, aki miközben egy kocsmában iszogatott, fegyveresek szállták meg a lokált és udvariasan adakozásra ösztökélték. Szerencsére a mobilja - ami még anno az enyém volt - annyira szar, hogy nem kellett a latroknak, így anyagi veszteség nélkül megúszta a jelenetet.

Ha az ember valahogy végigjut a Rua Augustán, akkor belefut a Praca Republicába, ami nappal a város egyik főtere - tele nevezetességekkel és szorgos emberekkel - de éjszaka lényegében egy demilitarizált övezetté avanzsál, ahol az árnyak közt sötét alakok élik bűnös életüket. Errefelé nagyon nem jó ötlet sötétedés után mászkálni, a helyiek sem teszik. Ezek után talán az sem meglepő, hogy az a pár szórakozóhely, ami a környéken van, inkább a zűrösebb típusból való...


Love Story


Az egyik ilyen Republica térségi hely a Love Story, ami a hangzatos neve ellenére koránt sem egy lányregény. Egy kolumbiai barátom vitt el oda egyszer, mert hogy egy spanjáé a klub - hát nem tudom, hogy milyen haverjai vannak a srácnak, de én biztos nem szeretnék velük találkozni! A Love Story ugyanis arról híres, hogy ide járnak a nap közben - és az éjszaka épeszű részében - dolgozó prostik szórakozni. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem egy kimondott operabál van odabent. A szolgálaton kívüli kurvák mellé persze a férfi állomány is igen illusztris - szerintem be se engednek olyat, aki még nem ölt embert...

Hop-hop, csak nem túl jó volt a buli?

A legnagyobb poén egyébként - és ezen tényleg nem tudom magamat túltenni - hogy diákigazolvánnyal be lehet menni féláron! Hogy őszinte legyek, ennek ellenére sem találkoztam bent túl sok PhD hallgatóval, vagy csak ravaszul hüvelykujjnyi fuxban, hátracsapott baseball-satyiban és tradicionális nyakra felfuttatott nonfig tetkóval álcázták magukat miközben az akadémikusokra oly jellemző szétpattintott felsőtestüket az atlétájukat pajkosan feltűrve mutogatták a stroboszkóp bársonyos fényében.

A Love Story továbbá - főleg a törzs-klientúra életviteléből és munkaóráiból adódóan - egy bevett afterparty hely is, mivel miután hajnali 5-6 körül bezárnak a klubbok, a még virgoncoknak nincs sok más alternatívájuk - főleg hétköznapokon. A Love Story viszont folyamatosan üzemel, én még soha nem hallottam olyanról, hogy valaki szemtanúja lett volna ott egy zárórának - reggel 9-kor az emberek még inkább befele mennek, mint kifele. Szerintem mire vége van a bulinak, az aki még mindig bent van, az valószínűleg már órák óta halott...

Szóval, ha valaki Sao Paulóba merészkedik az jobb, ha felköti minden gatyáját, mert itt kapni fog a pofájára, hogy a füle kettéáll. A Rocky Horror Picture Show ehhez képest parlamenti közvetítés...