AmaZóna

A vágyam, hogy eljussak az Amazonas-hoz, nagyjából a David Attenborough iránti gyermekkori man-crushommal egyidős (nem lehetek én az egyetlen, akit elbűvölt, ahogy vakító fehér lennaciban hempereg a dzsindzsában). Számomra mindig is az Amazonas testesítette meg leginkább a "Természet" szót - hatalmas, érintetlen, áthatolhatatlan és legalább olyan veszélyes, mint amennyire gyönyörű. A nevét egyébként a spanyol conquistadoroktól kapta - mikor az öreg Francisco de Orellana az egyik helyi törzzsel, a Tapuyákkal hadakozott, meglepve konstatálta, hogy férjeikkel vállvetve a helyi asszonyok is püffölik az ő hős katonáit. Orellana, művelt gyarmatosító lévén, a görög mitológia amazonjairól nevezte el az egész területet. Hálistennek én eggyel sem találkoztam...

Anavilhanas Archipelago

Bár az Amazónián összesen kilenc ország osztozkodik, a legnagyobb része Brazíliához tartozik. Meglátogatásának legegyszerűbb- és elterjettebb módja Manaus városán keresztül vezet. Manaus az esőerdő kellős közepén fekszik, ott ahol a Rio Negro összeömlik a Solimões folyóval, hogy együtt alkossák az Amazonast. Ez egyébként önmagában is elképesztő látvány, ugyanis a két folyó vize színben, hőmérsékletben, savasságban és sebességben annyira eltérő, hogy kilométereken át egyszerűen nem keverednek össze! Nagyjából úgy kell elképzelni, mint azt a pillanatot amikor a tejszínt beleöntjük a reggeli kávénkba, épp csak a világ legnagyobb vízbőségű folyójával. Mivel az esőerdőben lényegében nincsenek utak, ezért Manaust csak hajóval, de inkább repülővel lehet megközelíteni. Izoláltsága ellenére Manaus egy két milliós nagyváros, saját favellákkal meg minden. Méretét annak köszönheti, hogy a Brazil állam a külföldi multik bevonzása végett offshore területté nyilvánította, illetve, hogy a hadsereg is hatalmas bázisokat létesített itt, főleg a Kolumbiából átszivárgó gerillák kint tartására. Manaus egyébként úgy lesz az egyik vendéglátója a 2014-es foci VB-nek, hogy nincs is focicsapata...

Manaus felé repülni lélegzet elállító - ameddig a szemünk ellát csak fákat és folyókat, az archipelago sok száz kis szigetét csodálhatjuk - és megértjük, miért hívják az Amazonast a föld tüdejének. Ha leszálltunk, és magunkhoz tértünk a közel 100%-os páratartalom okozta sokktól, terepjáróval, hajóval vagy ezek kombinációjával keveredhetünk el a Jungel Lodge-unkba, azaz arra az általában kis bungalókból álló kis bázisra, ami a világ többi pontján hostelnek felelne meg. Az esőerdő nem egy olyan hely, hogy ott az egyszeri turista szabadon sétálgathat, főleg azért, mert nincs hova. A sűrű növényzetben ugyan vezet néhány kitaposott ösvény, de ezek pontos ismerete nélkül könnyen el lehet tévedni, amit mondanom sem kell, jobb elkerülni, hacsak nem mi vagyunk Bear Grylls és MacGyver szerelemgyermeke...

Parabola azért van...

Tehát bármennyire is tartózkodunk a Neckermannos befizetős túráktól, itt nincs más esélyünk, mint rábízni magunkat a helyiekből képzett guide-okra, akik egyébként általában totál jófejek és baromira vágják a dolgokat. Guide nélkül, az életveszélyen kívül, már csak azért sem érdemes nekivágni a sűrűnek, mert magunktól a büdös életben nem vennénk észre még egy elefántot sem (már ha lenne), ugyanis az állatoknak van egy olyan kellemetlen tulajdonságuk, hogy önző módon rejtőzködnek a kis piszkok. Képzett vezetőink azonban ősi bennszülött praktikákkal mégis túljárnak az eszükön, például - és ez most nem vicc - a tüzelő nőstény lajhár nászhangját rikoltva. Én végig meg voltam róla győződve, hogy csak szopatnak, amíg végül meg nem jelent egy kaján tekintetű lajhár a lombok között, bőszen keresve a flörtölő hölgyet. Az egyébként egyáltalán nem zavarta lajhárunkat, hogy éjszaka lévén, egy 200W-os reflektorral világítottunk a pupillájába, ezzel nagyjából a Merkúr felszíni körülményeit imitálva. Mondjuk nem mintha minket férfiakat kicsit is izgatna, ha egy földönkívüli halálsugár pásztázna minket, miközben valahonnan egy buja női hang hívogat minket fajfenntartani...

Az út előtt sok fórumon olvastam, hogy annak ellenére, hogy az összes ismert állatfaj egytizede a Amazonasban él, a sűrű növényzet miatt nem igazán lehet sok élőlényt látni - aki ilyesmire gerjed az inkább menjen a Pantanal mocsaras vidékére, ott könnyebben észrevenni őket. Ezek után nem is számítottam mindent elsöprő állatrengetegre. Ehhez képest a tarantulán kívül szinte minden állatot sikerült látnom, amit egy ilyen helyen illik: a már említett lajhárt, majmokat, kajmánt, pitont, rengeteg madarat, mindenféle papagájt és a személyes kedvencemet, egy tukánt.

Vannak itt édesvízi delfinek is, akik abban különböznek a többi delfintől, hogy rózsaszínűek és rondák. Annyira rondák szegények, hogy a helyiek gonosznak és veszélyesnek tartják őket, gyilkolják őket, ahol érik. Mi smúzoltunk velük egy menhelyen, ahova odaszoktak teljesen vad delfinek, de eleinte tartózkodtunk tőlük, mert a baromi hosszú csőrük (vagy mijük van szerencsétleneknek) tele van éles fogakkal. Kiderült azonban, hogy azokkal csak egymás torkát harapják, velünk teljesen jófejek voltak, amennyiben dobtunk nekik halat és simogattuk a hasukat.

Öcsém piranhára vadászik...

Persze, ha itt jár az ember, nem hagyhatja ki a vizek kevésbé pajkos lakójával, a piranhával való találkozást sem. Ez általában pecázás formájában szokott bekövetkezni, ami úgy néz ki, hogy egy hosszú bambuszról egy horogra feltűzve kis darab marha szívet lógatunk a vízbe. A Rio Negro vize egyébként annyira savas, hogy a nyers hús 10 perc alatt megfő benne - olyankor cserélni kell. Mikor érezzük, hogy a szívet elkezdik rágcsálni a vérszomjas kis dögök, akkorát rántunk a boton, hogy lehetőleg a horog beleálljon valamelyiknek a fejébe. Apámnak sikerült ezt a manővert úgy elvégeznie, hogy a repülő piranhával úgy szájba kapott egy német turistát, hogy lerepült a szemüvege (a németnek, nem a piranhának...). Németünknek amúgy nem ez volt élete nagy napja, mert estefelé még egy skorpió is megcsípte...

Ami a csípéseket illeti - az igaz, hogy mivel a savas vízeben a szúnyogok annyira nem élnek meg, de a folyótól egy kicsit arrébb már sűrű felhőkben nyüzsögnek. Rajtuk kívül pedig még egy olyan 10.000 rovarfaj szívja az ember vérét, hogy hazaérve a legkülönbözőbb csípéseket találja meg a testén, bár a legtöbb kevésbé kellemetlen, mint egy jó hazai, permeten mutálódott dögszúnyog radioaktív halál-csípése, ami még egy hét alatt sem múlik el...

A vezetőktől a dzsungel-séták során megtudhattuk, hogy itt lényegében minden növény segíti az emésztést, gyógyítja a rákot és frissíti a leheletet. Ezek közül is kitűnt a telefon fa, aminek a hatalmas támasztó gyökereit megcsapkodva egy husánggal, puskalövés erejű kongást tudunk kelteni, ami kilométerekre elhallatszik. Így lehet üzenni kannibál barátainknak, vagy el lehet kergetni a rossz szándékú jaguárokat. Ha a dzsungelben ér minket az éjszaka, akkor is érdemes egy ilyennek a tövében aludni, mert a támasztó gyökerektől nem tud álmunkban ráérősen ránk tekeredni egy arra járó anakonda.

Azért értek minket olyan események is, amikre nem igazán számítottunk - például az egyik kis indián faluban a helyi 8-10 éves forma gyerekek olyan break-showt nyomtak le nekünk, hogy a fülünk kettéállt, vagy, hogy a manausi szállodában a recepcióst szolid egyszerűséggel csak úgy hívták, hogy George Washington (és ez még csak a keresztneve volt).

Tudom én, klissés erről beszélni, de sajnos nagyon is valóságos probléma, hogy az emberiség gőzerővel kúrja szét a bolygó egyik utolsó érintetlen szegletét, ami nélkül nem mellesleg mind belefulladunk a saját és gépeink kipufogásába. Ugyanúgy, ahogy egyéni szinten leszarja az ember, hogy napi két doboz mezitlábas szimfónia lassan, de biztosan gyilkolja őt, az emberiség is gond nélkül vágja ki a saját tüdejét. És akár egy rendes tüdő, ez se nő vissza - ugyanis meglepő módon itt a talaj nagyon rossz minőségű, és csak egy vékonyka humuszréteg van az egyébként homokos terepen.

Remélem az unokáimnak nem úgy kell majd elmesélnem az itteni kalandjaimat, hogy "Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Amazonas..."