Negatív

Lassan az 5-ik itt töltött hónapot döngetem, és minden újabb nap egyre inkább megerősít abban a gyanúmban, hogy Brazília a világ talán legcsodálatosabb országa. Süt a nap, szól a zene, jó a kaja, szépek a lányok, mi kellhet még? Az emberek egészen hihetetlen módon jó fejek, kedvesek, segítőkészek, imádnak élni, az ártó szándék és a surmó agresszió pedig szinte teljesen hiányzik belőlük. Brazília tényleg maga a földi paradicsom, ahol tobzódnak a földi örömök. Azonban bármennyire hihetetlen, a harmadik világnak is vannak hibái. Itt most nem a nyilvánvaló súlyos szocióökonómiai problémákról, az esőerdő irtásáról és hasonló világrengető kérdésekről fogok írni, hanem a mindennapok idegesítő kis dolgairól, amikkel meg kell küzdenie az ide látogatónak. Mivel ez a sorozat első, mondhatni megnyitó része lesz, kezdjük is az első topikkal: a Higiéniával.

A higiéniával itt, a várttal ellentétben, nem az a baj, hogy nincsen. Sőt nagyon is van, a legtöbb brazil naponta legalább kétszer fürdik, és itt adják el a világon a második legtöbb szappant az Egyesült Államok után. A probléma abból adódik, hogy a bojler, kazán, kályha stb. erre felé sosem látott dolgok, mivel Brazília egy meleg ország, nincs szüksége meleg vízre, mert hát ugye, úgyis meleg van. A baj csak az, hogy ez hülyeség. Egyrészt azért, mert mosogatni például alapból szar, hideg vízzel viszont még a nap izzó belsejében is egy végtelenül undok, gusztustalan dolog, ahogy az ember kínjában kenegeti a habos zsírt a tányéron, mert az 15 fokon a világért sem akarna oldódni. Számomra teljes rejtély viszont, hogy ennek ellenére van meleg fogóka is a csaptelepen, épp csak bárhogy tekered, a végén már üvöltve, nem csinál semmit. Ennek a tengelynek a másik pólusa az örök retardált Anglia, ahol bár van meleg és hideg víz is, azt azonban abban a korban, amikor mesterségesen nyomtatunk működő emberi szöveteket, sem képesek egy darab elbaszott csapba belerakni, hanem két külön tömpe kis szarból folyatják ki a jéghideg és a tűzforró vizet, mindkettő messze túl az elviselhetőség legtágabb határain. 

Levezeti a feszültséget...

Másrészt pedig azért, mert itt sincs ám mindig meleg. Bizony. Főleg Sao Paulo-ban és délebbre simán tud elég szar idő lenni, ami mondjuk még mindig csak pulcsis időt jelent (10-15 fok), de olyankor azért jól jönne egy kis meleg víz a kurva hideg helyett. Ha mindenhol máshol fel sem merül a braziloknak a meleg víz használata, zuhanyozni azért ők is utálnak a hideg vízben. A bojlert azonban valószínűleg a sátán tüzes szerkezetének tartják, és 1876-ban a helyi inkvizíció örökre száműzte a földrészről az átkos masinát. Ehelyett árammal melegítik fel a vizet. Közvetlenül. Igen. A zuhanyrózsa itt egy dagadt, fehér, ufóra hasonlít, amibe belevezetik az áramot. Mindezt persze hamisítatlan harmadik világbeli precizitással, ami nagyjából annyit jelent, hogy 2-3 darab teljesen meztelen vezetéket a falból hetykén rákötnek az ufóra, és legalább egyet hagynak szolidan lifegni, szóval nem érdemes nagyon pancsolni. Bárki, aki kicsit is működő túlélési ösztönökkel rendelkezik, már itt elbúcsúzik gondolatban a szeretteitől, de legalább tudja, hogy annál veszélyesebb, mint szabadon himbálózó 220V-tól centikre zuhanyozni már úgysem lehet. Aztán tébolyult mosollyal az arcán veszi észre, hogy milyen kis naiv volt, ugyanis ha ez nem lenne elég, a kapcsoló, ami a hőmérsékletet állítja (azaz a pöcök, amivel "tél", "nyár" vagy "kikapcs"-ra lehet kapcsolni) az közvetlenül az ufón van rajta, és nyúlkálhat bele az áramba csurom vizes testtel. Én nagyon hamar leszoktam a zuhanyzás közbeni kapcsolgatásról, mivel a mienk effektíve szikrázik ha átállítod! Szerintem egy átlagos brazil háztartási zuhanyzó lazábban végez egy emberrel, mint bármelyik villamosszék. 

Brazil levéltetü

Ha városban él az ember, akkor a higiénia témakörébe tartoznak a rovarok, rágcsálók és lényegében bármilyen élőlény, ami nem hallgat a nevére. Mi történetesen egy ordas nagy rádiótorony tőszomszédságában lakunk, aminek az emberi agyra gyakorolt fiziológiai kockázatáról inkább nem is akarok tudni, nagyjából annyira lehet egészséges, mintha egy mikrosütőbe dugnám a fejemet. Van azonban jó oldala is, mégpedig, hogy a rovarokat úgy ahogy távol tartja. Viszont azok amelyek még is maradnak, azok a borzasztó rádió-sugárzástól és a még borzasztóbb Justin Bieber számoktól, amik az éteren át bombázták őket, szörnyű mutáción mentek keresztül, és most hitelkártya nagyságú csótányaink vannak, a hangyák akkorák, mint a darazsak, a darazsak pedig pirosak és vörösen izzik a szemük (tényleg). Külön érdemes elképzelni, ahogy a villamosszékben zuhanyzom és habzó szájjal beront hozzám egy ilyen 5 cm-es hangya (az hangyában kurva nagy higgyétek el), én meg egy férfias sikollyal lényegében valóságra adaptálom Hitchcock Psycho-jának ikonikus jelenetét. Hálistennek Döme és családja a fél kilónál kisebb bestiákkal úgy ahogy elbír, viszont az ennél nagyobb kaliberű dögöket csak úgy tudjuk kicsinálni, ha belekergetjük őket egy szakadékba és hatalmas köveket görgetünk rájuk. Az ebédlőasztalunkat például egy különösen megtermett cucaracha-nak a hátából faragtuk ki, a szófánk pedig egy közepes hernyóból van. Valahogy be kéne őket idomítani, és akkor használhatnánk őket házőrzőnek vagy akár hátasállatnak.

A negatív rovat további részeiben várható: szar idő, tömegközlekedés és kisgyerekek...    

Szomszéd

Most vettem csak észre, hogy a szomszéd ház falán egy ilyen veszít.
Hiába, mint mindenki, a brazilok is magyarok!

Pina

A Brazilok is vágják mi a pálya...

De hogy mégis mit keres a 'Pina' a jókedvű fiatalok hátán, annak az a magyarázata, hogy hőseink éppen rendőröknek vannak öltözve - a kenőpénzt pedig portugálul Propina-nak, röviden pinának mondják...

Döme

Ő itt Döme.

G. Döme

Döme velünk lakik családjával, ami fogalmunk sincs, hogy hány tagú, de vannak egy páran. A barátságunk alapvetően azon alapszik, hogy én gyűlölöm a szúnyogokat, legyeket és egyébb hasonló szárnyas démonokat, Döme viszont nagyon szereti őket. Lehetőleg egy kis salátával.

Döme származását tekintve feltehetően Gekkó, bár zoológiai ismereteink némileg korlátozottak, ő maga pedig nem nyilatkozik. Viszont kiválóan mászik plafonon, magam sem csinálom jobban.

Döme alapvetően egy kicsit introvertált természetű, a figyelemhajhász exhibicionizmus nem jellemző rá, ehhez a képhez is hosszas rábeszélés és néhány sör után állt csak modellt. Saját bevallása szerint ez volt az első meztelen fotózása, de nem bánta meg és hozzájárult, hogy közzétegyem az interneten. Alapvetően elégedett a testével.

Joga Bonito

Nnna, eljött az ideje, hogy a régóta halogatott focis poszt megírása végre tettlegességig fajuljon! Erre nincs is jobb alkalom, mint a tegnapelőtt bekövetkezett nemzeti liga döntője, melyen egy Sao Paulói és egy Rió-i csapat között dőlt el, hogy ki lesz idén Brazília legjobbja (még, ha nem is egymás ellen játszottak). 

Talán senkinek sem mondok újat azzal, hogy a Brazilok szeretik a focit. Pedig ez nem igaz. Az ember szereti a csokit, a napsütést, szereti a csajokat/pasikat (jobb esetben) stb., de nem szeret például levegőt venni. A braziloknak a foci annyira alapvető, mint nekünk  légzés (ami egyébként nekik is alapvető). Gyerekek az utcán mezítláb úgy dekáznak, hogy attól a Gera Zoli sírva futna haza és terápiára járna egy pár évig. Nekik a foci a vallás, és a csapat az isten. Az életükben a család után ez a második legfontosabb dolog, ha meccs van az utcák kihaltak, mindenki vagy otthon nézi, vagy a stadionban. Üzleti tárgyalások első 15 perce azzal megy el, hogy komoly üzletemberek megbeszélik az előző napi meccset. Férfiak több évszázados álma válik itt valóra mivel hihetetlen, de itt még a nők is teljes beleéléssel követik a focit, még akkor is, ha nincs is pasi a közelben! A braziloknak együtt dobog a szíve a focival és, bizony a szurkolást se veszik félvállról. Egy idő után megtanulja az ember, hogy melyik szomszédja kinek szurkol, és akkor már nem is kell nézni a meccset ahhoz, hogy tudja  mennyi az eredmény, elég beazonosítani, hogy merről jön az állatias GÓÓÓÓÓL csataüvöltés és petárda durrogás. Szurkolásban egyébként tapasztalataim szerint nem az igazi csapatok szurkolói a leglelkesebbek, hanem az egyetemi csapatoké. Volt alkalmam elmenni egy ilyen meccsre, ahol mindenki a csapat színébe volt öltözve, üvöltve énekelte a csapatindulókat, lengette a transzparenseket és járta a koreográfiát. Az a bagatell apróság, hogy ez egy fedett pályás mérkőzés volt egyáltalán nem zavarta őket abban, hogy lelkesen tűzijátékokat lőjenek fel, ezzel hamar megtöltve színes füsttel a légteret.


Sao Pauloban négy nagy csapat van, akik tradicionálisan gyűlölik egymást: az FC Sao Paulo, amiről egyrészt azt kell tudni, hogy én nekik szurkolok, másrészt, hogy itt játszik az aktív nyugdíjas Rivaldo, és a világ leggólerősebb kapusa, nevezett Rogério Ceni is, aki mostanában lőtte az 100-ik gólját. Ennyit igazán el lehet várni egy kapustól azt hiszem. A SPFC szurkolók jellemzően inkább a tehetősebbek közül kerülnek ki (bár nem kizárólag) és a többiek Bambinak hívják őket, ezzel utalva arra, hogy úgy vélekednek, a Sao Paulo drukkerek feltehetően a saját nemüket preferálják (a lelátón ezt némileg tömörebben fejezik ki). A másik nagy csapat a Corinthians, akik végül megnyerték az idei bajnokságot. Ennek nagyon örültem, mert hálistennek az egész kerületem Corinthianókból áll, akik végig bulizták az egész napot. Ezt persze csak az ablakom alatt petárdázva és vuvuzellázva lehet megtenni. A hetedik óra felé már kezdett kicsit fájni tőle fejem és a fülemből is szivárgott egy kis vér...  A Corinthians-nak inkább a csóróbbak szurkolnak, és az az általános egyetértés, hogy nekik nincsen foguk.

Látványosak a meccsek...

A harmadik a Palmeiras, akik a Corinthians ősi ellensége, hihetetlenül utálják egymást. Ezért persze richtig ellenük játszották a liga utolsó meccsét, amin állt vagy bukott a Corinthians győzelme, így biztonsági okokból inkább egy, a városon kívül eső stadionba helyezték a meccset, hátha az úri közönségnek gyújtogatni szottyan kedve. A Palmeiras kabalafigurája eredetileg valami madár volt, de a Corinthians szurkolók kitartóan disznóknak hívták őket, ezért azt mondták, hogy oké, és most egy malac a jelképük. A negyedik pedig a Santos, ami szigorúan véve nem Sao Pauloi csapat, hanem... santosi. De mivel Santos nagyon közel van, és elég jó csapat is (itt játszik az öreg Neymar), a Paulista-k nagylelkűen maguk közé fogadták.

A brazil foci egyébként nem igazán úgy néz ki, mint a mi megszokott európai labdarúgásunk. Európában gondosan megtervezett stratégiák alapján precízen végre hajtott támadásokat és védelmet lehet látni, néha húsz percig képesek elbíbelődni a labdával a hátsó traktusban mire végre történik valami. Ehhez képest a brazil foci inkább egy gladiátor játékra hasonlít, ahol mindenki folyamatosan fut, néha csinál egy bravúros mozdulatot, vagy brutálisan lerúgja a másikat, de a labda soha nem áll meg. Az embernek az az érzése, mintha nagyon ügyes gyerekek játszanának (a legtöbb játékos a favelákból kerül ki, és nem kimondottan Kasparov-i stratégák), ezért aztán a brazil klubcsapatok általában nem a legjobbak. Azok a játékosok szoktak igazán jók lenni, akik eligazolnak Európába és ott megtanulnak csapatban, taktikusan játszani.

Az FC Sao Paulo - Corinthians meccsen

A brazil futball legnagyobb eredménye azonban az, hogy csodával határos módon velem, aki világéletemben magasról szartam a focira, sikerült megszeretettnie a meccs nézést! Úgy tűnik az ő hihetetlen lelkesedésükből legalább egy kicsi rám is átragadt, szóval ne lepődjetek meg, ha majd mikor hazamegyek, akkor jó brazil szokás szerint egy elegáns focimezben fogok feszíteni az egyetemen...