Hard-Core Játékok Gyerekeknek

Mivel tombol bennünk a fiatalság, és továbbá sosem növünk fel, pénteken ellátogattunk Sao Paulo nem rég épült vidámparkjába, Hopi Hari-ba, hogy meghánytassuk magunkat kicsit! A favelák után most egy más fajta izgalomra vágytunk...

Hopi Hari-ba nem könnyű eljutni, mivel valami rejtélyes megfontolásból a várostól mintegy 80km-re sikerült a szakiknak felhúzniuk a komplexumot. Mivel lassan kezd kiderülni, hogy itt is nagyjából ugyanúgy mennek a dolgok, mint otthon, gyanítom, hogy valakiknek rendesen csurrant-cseppent azért, hogy pont arra a helyre épüljön, ahová épült. Ezért aztán nem annyi a buli, hogy az ember felszáll a trolira azt szevasz, hanem buszt kell bérelni satöbbi.

Megtestesült szadizmus

Mivel összejöttünk vagy húszan, béreltünk is egy kis-buszt, amivel egy kényelmes fél 9-es indulással elrobogtunk az önfeledt nevetés és a halálfélelem kies kis szigetére. Mi ugyan azt gondoltuk, hogy aznap csak a mi egyetemünknek van szünnapja, és majd jól senki sem lesz ott, mi meg kényünkre-kedvünkre uralhatjuk az egészet! Lófaszt. Az igaz, hogy más egyetemeken nem volt szünet, viszont az összes általános- és középsuliban meg rohadtul de volt, így hát az egész park tele volt sikítozó kölkökkel. Az egész helyen kb. mi voltunk a legidősebbek. A gyerekeket nem is bántam volna, azokat bírom, de a 14-15 éves balfasz, sorvadt kis tiniket már akkor gyűlöltem, mikor még én is az voltam! Van ebben a korosztályban valami olyan szinten irritatívan bárgyú és bántóan ostoba, hogy szerintem még Gandhi is flörtölne a gondolattal, hogy pofán vágjon egyet-kettőt. De, ha még el is tekintünk ettől az idegesítő minőségüktől, még akkor is ott van az, hogy annyian voltak a kis szarosok, hogy szó szerint órákat kellett sorban állni, egy egy attrakcióhoz!

Úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha a napunk egy progresszíven durvuló tendenciát mutat, az erős-közepestől a nukleáris pokol-szimulátorig. Kezdésnek gondoltuk bepróbáljuk a Montezuma fantázia néven futó, teljesen átlagosnak tűnő hullámvasutat. Miután cirka két órát álltunk sorba a tűző napon (közben a csapat fehérebb része, köztük nyilván én is, kezdett tűzoltóautó árnyalatot felvenni), végre sorra kerültünk, magabiztos mosollyal az arcunkon elindultunk lassan felfelé. Egy perccel később remegő tagokkal szálltunk ki a kocsiból, egy kicsit hardcore-abbra sikeredett, mint amire számítottunk. Nekem még a telefonom is kiesett a zsebemből, de csodával határos módon valahogy a szerelvényben maradt!

A következő etap szintén egy hullámvasút volt, ami azt tudta, hogy, bár tök egyenes ment, volt benne egy hurok, majd egy emelkedő aminek a tetején megállt, és elindult visszafelé! Erről az élményről még videót is csináltam, de mivel a kis gépecském kidolgozása nem pont erre lett kitalálva, azzal hogy erősen fogtam, az ujjaim sejtelmesen kitakarták a kép felét...

A kis taknyok eddigre már kezdték rendesen baszni az agyunkat, ugyanis bármikor büszkén kijöttünk valami überbrutál halál-gépből (amin azért közben derekasan összeszartuk magunkat), azt láttuk, hogy 13 éves kislányok kacarászva szállnak fel rá a másik oldalon, ezzel nem kicsit degradálva a teljesítményünket...

Ezután következtek az igazán beteg dolgok. Esküszöm az ilyen vidámpark fejlesztő mérnökök a fogorvosok után a legelborultabb szadista mocskok ezen a földön! Volt egy olyan gép, ami egyrészt függőlegesen járt körbe, mint egy óra, másrészt a végén volt egy tárcsa, amibe az emberek voltak betárazva. Ez a tárcsa még külön forgott, hogy végül a térben minden lehetséges módon legyél fejjel lefelé, közben a széked pont annyira volt laza, hogy kurvára ne érezd azt, hogy nem fogsz kihullani belőle a francba. Férfiasan bevallom, úgy sikítottam mint egy kislány, ha ráugrik egy pedofil. Mikor pár végtelennek tűnő szörnyűséges perc után megállt ez a borzalom, és már kezdtem örülni, hogy vége, egy női hang kedvesen bemondta, hogy 'nagyon jó, most a másik irányba!'

Haláltorony

Az én kedvencem az egy 72 méter magas torony volt, ami annyit tudott, hogy egy székben felhúzott a tetejére, aztán elengedett. A 72 méterről annyit érdemes megjegyezni, hogy az bizony kurva sok! Mikor még a sorban álltunk, nem értettem, hogy miért nem sikít senki? Aztán megtudtam. Azért nem sikítasz, mert nem tudsz. A szar megáll az emberben, és hiába nyitod ki a szádat, hogy üvölts, egy nyikk nem jön ki, csak a szemedben a felismerés borzalma, hogy most apafej, most megdöglesz...

De mivel nem döglöttünk meg, és ezen a tényen kellően felbátorodtunk, elhatároztuk, hogy beadjuk minden vidámparkok legelvadultabb találmányát, a "Sky Caster"-t! A Sky Caster az egy 55 méter magas ívből és két ugyanekkora póznából áll. Az ívhez két helyen oda van erősítve egy kötél, aminek a közepéről te fityegsz a földszinten, már amíg fel nem húznak a póznák közé. Lassan, nagyon lassan húznak fel, közben végig lefelé nézel, van időd átgondolni, hogy mekkora orbitális hülyeség volt a részedről, hogy ezt bevállaltad, mert az nem létezik, hogy innen élve kijutsz. Aztán, mikor a tetején vagy, elindul egy visszaszámláló, és mikor nullához ér, neked meg kell húzni egy kötelet, te meg lezuhansz a mélybe, majd egy hatalmas ívben elkezdesz hintázni az ív alatt!

Nagyon nem volt könnyű rávennünk magunkat, hogy felmerészkedjünk, de tudtuk, hogy soha nem tudnánk tükörbe nézni, ha megfutamodunk! Olyan nincs, hogy nincs! Végül félóra mantrázás után elindultunk a Sky Caster felé. Kábé úgy éreztem magam, mint egy űrhajós aki  lassított felvételben, sisakkal a hóna alatt a sikló felé sétál, valami heroikus zenére. A végtagjaim egészen könnyűek voltak a saccra fél liter adrenalintól, amit addigra a vérembe pumpáltam. A tenyereim úgy izzadtak, mint a Lagzi Lajcsi homloka egy fülledt augusztusi balatoni haknin.

Ehhez képest mikor odaértünk, a lehető legrosszabb várt bennünket: sorry srácok, ma már nincs több menet! Olyan lehet ez, mint annak szűzlánynak, aki bár retteg az elsőtől, de végül nagy nehezen ráveszi magát, és mikor vágytól fűtve ezt közli a pasijával, az bejelenti, hogy buzi...

Jelszavunk a multikulturalitás! (alig tudom leírni...)

A kicsit méltatlan befejés ellenére iszonyatosan jól éreztük magunkat, jó volt újra gyereknek lenni. Azt hiszem egészséges, ha az ember ellátogat egy ilyen helyre, ha elkezdené túl komolyan venni magát. Mikor szabadesés közben lepereg előtted az életed a mindennapok problémái egy pár másodpercre egészen jelentéktelennek tűnnek...

Csavard fel a szőnyeget!

A Brazília szó hallatán mindenkinek két szó ugrik be elsőre: a foci és a samba. Az előbbinek lassan ideje lenne egy tisztességes posztot szentelnem, mert itt mindenki focit lélegzik, jobban értenek hozzá, mint otthon bármelyik vidéki kocsmában! Most viszont sambázni fogunk...

A világ nagyjából egyet ért abban, hogy Brazília, Kuba mellett, a zene és a tánc földi helytartója, és nem ok nélkül. Mielőtt kijöttem, minden brazil ismerősöm figyelmeztetett, hogy nehogy azt gondoljam, hogy itt majd a csapból is samba fog folyni, ez csak egy turista csalogató image, igazából senkit nem érdekel a samba, max Rióban, de ott is csak a karnevál miatt. Na ehhez képest itt a fáról is fürtökben lóg a samba, vagy valamilyen kicsit modernizált változata, és mindenhol élő zene van!

Scenarium - Rio talán leghíresebb samba-klubja

Az mondjuk igaz, hogy a zene nagyon változik attól függően, hogy merre járunk az országban, de a samba elemeket szinte mindenhol fel lehet fedezni ilyen vagy olyan formában. Sao Pauloban főleg az úgy nevezett Samba-Rock-ot nyomatják orrvérzésig, ami egy kicsit emészthetőbb, lassabb és kevésbé pattogós verziója az eredetinek, de egy gringónak még erre is előbb szakad le a lába, minthogy normálisan ki tudja lépni az ütemet. Mivel én egy ilyen táncos kedvű legény volnék, szoktam is néha próbálkozni, de egyelőre nem értem el számottevő sikereket. Eleinte próbáltam a csávók lábát sasolni, hátha el tudom lesni, mit kéne lépni, de esküszöm mindegyik tök mást csinál! Sőt, szerintem más ütemre is lépnek. Pedig, ha megrohadok, akkor is meg fogok valahogy tanulni szambázni amíg hazajövök! (mondjuk, ha mégse sikerülne, akkor is azt fogom mondani, hogy tudok, az imitálás már most is jól megy!)

Az, hogy kamikaze-style csak úgy lazán lekérjek egy csajt az teljesen komolytalan ötlet, amikor tőlem balra egy forma éppen 2 méterre dob fel vízszintesen egy csajt, hogy az vagy 20-at pörög a levegőben, jobbra pedig egy kövér, ronda, középkorú kínai tag két fekete bombázóval nyomja egyszerre, de úgy, hogy azokról a bugyi csúszik le, ezzel egy egész világot döntve össze bennem. Tánciskolába nem igazán akarok menni, mert már voltam eleget otthon ilyenekben és nem igazán jön be az egész, nagyon mesterkélt. Próbálkoztam azzal, hogy megkértem csajokat a bulikban, hogy tanítsanak meg az alapokra, de mosolyogva közölték, hogy ez teljesen lehetetlen, csak úgy tudnak táncolni, ha a pasi vezeti őket, ők maguktól nem tudnak mutatni semmit. Minden kezdet nehéz...
De velem ki nem basznak! Hálistennek pár lány mondta, hogy van egy samba hely, ahol a party elején egy tanár segít a rászorulókon és sok csaj van akivel lehet bénázni, ott senki sem tud annyira, hogy ciki legyen. Először elszambázgatok a zöld pályán és talán a végére beadom a feketét... pályát is, csajt is.

Carnival - A bulikban sajnos nem
ez a sztenderd dress-code

Európával szemben itt a tánc az nem a kefélés előszobája, legalábbis szamba bulikon nem. Itt az emberek azért táncolnak, hogy táncoljanak, és általában egy-két számonként partnert váltanak. Ha az ember arra pályázik, hogy majd jól leszambázza egy csaj bugyiját, szerintem jobb, ha csajt már úgy hozza, és nem a helyen próbálja felszedni. Bármennyire is sikamlósan és túlfűtötten táncolnak a párok, nem igazán szoktam látni, hogy ott helyben alakulnának ki románcok, szemben egy normál partival, ahol mindenki smárol mintha nem lenne holnap...

A samba egyébként csak az igazán para, a többi brazil tánc, mint mondjuk a helyi country-nak nevezett "sertanejo", amiért amennyire az emberek egyik fele rajong, annyira gyűlöli a másik, vagy a "forró" (fohó) már egyáltalán nem olyan ördöngősek, és a csajok is szívesebben tanítgatnak rá. A forró az angol "for all" kifejezésből származik, mert ez volt az első tánc aminek a estjein a fehérek és a feketék egyaránt részt vehettek Brazília észak-keleti partjainál. Tekintve, hogy Brazília nem csak méretben, de kulturális változatosságában is akkora, mint Európa, bármerre megy az ember, mindig más zenékbe és táncokba fog ütközni az ember a megszokottak mellett.

A kulturált társastáncok mellett persze vannak a főleg a favelákban kedvelt, némileg állatiasabb táncok, mint például a már korábban említett Baile Funk, amit néha semmi nem választ el a nettó töcsköléstől, vagy ennek a minősített esete a Surra de Bunda (seggel verés), amit szerintem a legegyszerűbb, ha inkább egy videóval illusztrálok. Ennél meredekebb táncok szerintem már csak Jamaikában vannak (daggering)!

Látva, hogy milyen eszeveszettül jól táncolnak a brazileirák (brazil csajok), komoly csalódás volt őket látni egy normál buliban, ahol pont ugyan olyanok, mint bárki más, talán valamivel jobban mozognak, de semmivel sem kreatívabbak. Sőt egyesek még rosszabbak is, mert  képesek és tulajdonképen bármire megpróbálnak szambázni, és ettől a tervüktől a jóisten sem tudja eltéríteni őket.

És ami a legfontosabb: szar zenére a brazilok sem tudnak táncolni!

Futuro Melhor

Ahogy azt már előzőleg beharangoztam, múlt hétvégén elmentünk "V"-vel egy favelába önkénteskedni az "Um Teto para meu País" (egy tető az országomnak) nevű szervezet keretében. Előre szólok, hogy nem hiszem, hogy teljesen vissza fogom tudni adni az ottani élményeimet, és sanszos, hogy sokszor közhelyesen, nyálasan vagy színpadiasan fogok fogalmazni, de ez egy ilyen téma, egy ilyen hétvége, egy ilyen sarka a világnak...

Az Um Teto para meu País egy latin-amerikai nemzetközi non-profit szervezet, ami a nyomor ellen kűzd évek óta, azzal, hogy házakat épít, oktatást nyújt és fejleszti a közösségeket a rászoruló térségekben, mindezt főleg önkéntesek segítségével. Csak Brazíliában évente 1000 házat húznak fel Sao Paulo állam faveláiban. Általában havi egy ilyen building-session van, amin jellemzően 500-1000 önkéntes szokott megjelenni, hogy a nyomor közepén, szélsőséges elemekkel megküzdve adhassanak át 60-70 házat a kiválasztott családoknak.

Mi az októberi alkalomra jelentkeztünk, nem igazán tudva, hogy mire számítsunk. Az indulás péntek este volt, ahova mi egy szál kalapáccsal és egy hálózsákkal felfegyverkezve érkeztünk meg. Akkor még nem sejtettük, hogy ennél bizony jobban is felkészülhettünk volna, sok-sok szenvedéstől óvtuk volna meg magunkat. Az egyetem nemzetközi diákjai közül összesen 6-an mentünk el: 2 francia, egy német, egy kolumbiai és mi ketten "v"-vel. Másokat nem ismertünk, pedig még 700-an voltak ott rajtunk kívül, a legtöbben egyetemista korúak. Mint kiderült, a jelentkezésen kívül, még konfirmálni kellett volna azt, hogy igen, tényleg elmegyünk, ami nálam természetesen kimaradt. Ez okozott némi bonyodalmat, mivel a 700 ember már mind gondosan be volt sorolva különböző színekkel gondosan megjelölt csoportokba és alcsoportokba, és azt nem lehetett, hogy csak úgy hanyagul beállok valahova, ahova uraságomnak kedve tartja. Végül a rózsaszín csoportba osztottak be, azon belül is egy Cambridge-en frissen végzett angol mérnök csaj alá, aki ezt mint szakmai gyakorlatot csinálja. A Londonban töltött éveim alatt egy egészen, már-már spirituálisan mély és szenvedélyesen izzó fekete gyűlölet költözött a szívembe az angol nők iránt, de hálistennek ő ritka kivételnek bizonyult, sőt egész jófej volt, ha eltekintünk attól a rusnya kis apróságtól, hogy végig Justin Brieber dalokat énekelt munka közben. Brrrr... A kolumbiai srácot kivéve mindenki másik csoportba került, mint én, és mivel mindegyik csoport másik favelába ment, a többieket nem is láttam a továbbiakban. Minden csoport kis színes karszalagot kapott, hogy megkülönböztessék magukat, és ha nem lett volna elég, hogy pont az én csapatom színe volt a rózsaszín, a mi Napóleon-i képességekkel megáldott vezetőnk úgy gondolta, hogy jobb lesz biztosra menni, és mindenkinek az arcát mókásan kifestette pink UV-festékkel. Így hát mi úgy érkeztünk meg éjfél körül a rettegett favelába, mintha a Love Parade és a Gay Pride kéz a kézben ért volna éppen oda... Az alaphangulatot, kicsit klisésen, egy égő autó adta meg, amit odafelé a buszról láttunk. A magabiztos mosolyokba némi zavar vegyült...

A favelánkat megint csak igen találóan Futuro Melhor-nak (szebb jövő) nevezték el anno az alapítóatyák. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez valami morbid helyi sport lehet, hogy minél megtévesztőbb nevekre keresztelik ezeket a nyomortelepeket (Isten Városa, Paradicsom Város stb...). A szállásunk a lokál iskola volt, ahol a csupasz csempén aludtunk, amit egy darab hálózsákkal lehetett elviselhetővé finomítani. Igaz, az első munkanap után, már nagyon is kényelmesnek tűnt a rögtönzött fekhelyünk, mivel már zuhanás közben elaludtunk. Az alvás mondjuk nem igazán lett túlzásba víve, főleg az első éjszaka nem, amikor hajnali 3-ig ment a briefing, hogy mit is fogunk csinálni és általában milyen a Brazil helyzet nyomor téren. Ébresztő fél 6-kor. Az alvásra szánt bőséges két és fél órában egy, a távolban tomboló baile-funk party andalító zajai és sikolyai tartottak ébren. A briefingen kiderült, hogy Latin-Amerikában 200 millióan élnek létminimum alatt, ebből 30 millióan Braziliában (Haitinak a 71%-a él nyomorban), ennek is a fele (16,5M) él napi 3 Reál-ból (kb 300Ft) vagy még annyiból se, és az ország 22%-ában nincs bevezetve semmilyen közmű. És ez relatív jónak számít, tekintve, hogy 20 évvel ezelőtt még 70 millióan éltek a vonal alatt. Továbbá az is elhangzott, hogy tilos innunk-szívnunk-dugnunk stb., illetve, hogy a kiosztott egyenpólót egy pillanatra se szabad levennünk, mert a favelalakók arról tudják, hogy kik vagyunk és nem lőnek le. A póló valóban életmentőnek bizonyult, mivel a kolumbiai spanom mesélte, hogy egyszer elsétáltak két söröző helyi mellett és az egyik oda szólt a másiknak valamit amire az a válasz jött, hogy "Hülye vagy, ne csináld! Ezek azért vannak itt, hogy segítsenek!" Erre az első: "Nekem ez az egyetlen segítség, amire szükségem van." és elő vett egy stukkert, amit aztán végül mégis inkább elrakott...

Hajnalban persze a születés fájdalmával ébredtem, majd egy nagyon vékonyka reggeli után (ami egy darab vajas zsömléből állt, meg valami kakaónak csúfolt főzetből, amilyet csak koncentrációs táborokban meg óvodákban látni), csatasorba álltunk, és mindenféle szerszámmal a vállunkon beindultunk a sűrűbe. Először egy betonúton haladtunk lefele, mivel kiderült, hogy egy hegyen voltunk, ahonnan el lehetett látni a városig. Hihetetlen kép volt, ahogy több tíz kilométeren át terültek el a favelák rozoga viskói, majd egyszer csak, minden átmenet nélkül felhőkarcolók erdeje a horizonton. Pár száz méter után egy huszáros kanyarral letértünk a betonútról, be az igazi mély-favelába. Ilyet még nem láttam. Ki-be düledező kunyhók labirintusában találtuk magunkat, amik szinte kizárólag fafurnérból és hullámpalából lettek úgy ahogy összetákolva. Nagy ritkán volt egy-két hanyagul összedobott téglaház, de egyik sem volt egy Nádasdy-kastély. Mivel a legtöbb kéglibe be lehetett látni, látszott, hogy sokszor 8-10-en osztoznak egy jó esetben 25nm-es házon, aminek az enteriőrjét nem kimondottan a Feng-shui irányelvei határozták meg. Az utcán, ha ezeket lehet egyáltalán utcáknak hívni, mivel inkább csak a házak közötti terek voltak, ellepte a szemét, ugyanis csodák csodája, nem jár erre a kukásautó. Viszont hálistennek, bár fogalmam sincs hogyan, nem terjengtek kellemetlen szagok, és Luz-zal ellentétben, nem volt minden gondosan bevonva emberi szarral. Sőt, a várthoz képest az emberek nagyon is tiszták és gondozottak voltak, nem azok a mocsári véglények, mint akikre az ember számítana egy ilyen festői környéken.

A terület, ahová építkeznünk kellett, testvérek között sem volt több 50nm-nél, és két házat kellett valahogy begyógyítanunk oda. Valami állhatott ott valaha, mert a föld betonnal és csempével volt beburkolva, nem kis örömünkre, mivel így az első pár órában mást sem csináltunk, mint a betont törtük hegyes vasrudakkal 30 fokban, reggel 9kor. Egy házra durván 8-9 ember jutott, plusz még voltak a 'logisztikusok' akik az anyagokat és az elemeket cipelték az iskolától (ami rögtönzött raktárrá avanzsált idő közben) az építkezésekhez. A leendő házakról senkinek sem voltak romantikus elképzelései, már az elején elmondták, hogy ezek úgy nevezett (és itt most azokat, akik a 90-es években már elmúltak 14 évesek, de még nem voltak 40-ek, megkérném, hogy ne röhögjenek) "Emergency House"-oknak hívják, és nem bírnak ki 8 évnél többet. Tulajdonképen jórészt előre legyártott elemekből összekalapált fakonténerek voltak ablakkal, ajtóval és tetővel, de még így is fényévekkel jobban hasonlítottak egy házhoz, mint a környező tákolmányok.

Nem is az építés része volt a nehéz, hanem az alapozás, ami abból állt, hogy miután nagyjából vízszintbe hoztuk a terepet (és letörtük róla a betont), 15 darab 2 méteres olajos cölöpöt kellett másfél méter mélyre beásni a földbe, amire később maga a ház került. Ásni önmagában sem egy majális, de mikor olyan finomságok nehezítik meg, mint a tűz forró Brazil nap, minden árnyék nélkül, aztán egy pár órás trópusi égszakadás, akkor kifejezetten kellemetlen tud lenni. Az se segített sokat, hogy még másfél méter mélyen is olyan dolgokat kellett kiszednünk, mint egy archaikus telefonkagyló, több tucat fosszilizálódott edzőcipő, vagy ami a legrosszabb: agyaggal molekuláris szinten fuzionált szőnyeg. Az ám a trükkös jószág, ahhoz hogy kiszedd, egy kráter méretű gödröt kell ásnod, átküzdened magad rajta lehetetlen, minden fajta szerszámmal szemben abszolút immunitást élvez a rohadék. A trópusi eső pedig, túl azon, hogy egy szál sáros trikóban veszt valamelyest a szépségéből, 5 perc alatt visszatölti sárral a gödröt, amit fél óra alatt valahogy vért szarva kikapartál.

Amíg keményen sütött minket a nap, addig a helyi asszonyok és gyerekek folyamatosan jéghideg üdítőket és, és igen, egyszer még fagyit is hoztak! Ha valaki pár hónapja azt mondja nekem, hogy egy favelában fogok hanyag eleganciával fagylaltozni, bizony nagyon hülyének nézem!

Gustosa, az arám és a kukucskáló nagyfater

Még spanolásra is jutott egy kis idő, olyannyira, hogy a nő, akinek az egyik házat építettük, el kezdett fűzni, hogy vegyem el a 13 éves lányát. Ez az ötlet láthatóan a lánynak is tetszett, aki, mivel szerintem én voltam az első fehér, kék szemű srác akit valaha látott, eléggé rám indult. A 21 éves nővére viszont úgy gondolta, hogy már csak a korából kiindulva is, ő jobban passzolna hozzám, és ennek hangot is adott. Ebből lett egy kis veszekedés.

A többiek persze beszartak a röhögéstől, hogy én itt rögtön be is házasodom, és minden alkalmat kihasználtak, hogy ezzel cikizzenek. Erre csak olaj volt a tűzre, mikor megkérdeztem az egyik önkéntest, hogy nem tudja-e, hogy hol lehet itt pisilni? Mondta, hogy nem tudja, de mindjárt megkérdezi a fent említett anyukát (akinek egyébként összesen 8 gyereke volt, akik nem mind hasonlítottak nagyon egymásra). Már éreztem, hogy hibáztam. Anyuka rám néz, elvigyorodik: 'Majd a lányom megmutatja!' Ezután füttyök közepette, a csaj (akit a helyiek csak Gustosa-nak, 'fincsi'-nek hívtak) kézen fogva, mint egy zsákmányt, bevonszol a kunyhó labirintus közepén lévő házához. Útközben helyiek bátorítólag veregetik a vállamat. A kecóban aztán (szerintem csak attól elkaptam vagy 7 féle nemi betegséget, hogy átléptem a küszöböt), mivel éreztem, hogy nekem itt nagyon nem kéne akciózni, különben tényleg el kell vennem feleségül (vagy lelőnek, mint egy kutyát), mondtam a lánynak, hogy ha lehet, én most tényleg inkább csak pisilnék.
Mikor szűk 10 perc múlva visszaérünk az építkezéshez, mindenki tapsol, a fater pedig odajön hozzám és röhögve megkérdezi: "Mi van, te vagy a Schumacher?"
Engem egyébként nagyon kedveltek ott, mivel már azért nagyon hálásak voltak, hogy bárki odamegy nekik segíteni, de hogy egy gringó Európából, akinek totál semmi köze nincs az egészhez, kidolgozza értük a belét, azt alig tudták felfogni. Folyamatosan ölelgettek, meg amennyire a nyelvi gátak engedték, próbáltak velem beszélgetni, megtudni az én kultúrámról minél többet. Többen mondták, hogy mindig is akartak látni egy gringót élőben...

Ebédre 'feijoada'-t kaptunk, ami egy nagyon tipikus brazil kaja, lényegében a helyi sóletnek felel meg, és jobb helyeken is könnyen tartalmazhatja a disznónak egy-két meredekebb alkatrészét (fülek, ajkak), mi pedig nem egy jobb helyen voltunk. Tekintve viszont, hogy nem akartam, hogy helyiek egy finnyás kis fehér pöcsnek nézzenek, mosolyogva bepusziltam az egészet, miközben megpróbáltam nem elfantáziálni azon, hogy egy állat száját veszem-e a számba...
Ezek után már előre rettegtem a második napi ebédtől, de mint kiderült teljesen ok nélkül, ugyanis valami eszeveszetten finom volt! Valami pörkölt féle cucc volt a menü mindenféle körettel és csípős szósszal, mellé mangó lé. Nem gondoltam volna, hogy az egyik legjobb kaját Brazíliában pont egy favelában fogom enni. Ahogy körülnéztem az arcokon láttam, hogy ez nem csak engem ért meglepetés szerűen. Igazából a brazilok nagyjából ugyanúgy tekintenek a favelákra, mint mi magyarok mondjuk egy Észak-Magyarországi cigánytelepre, egyszóval nem számítanak rá, hogy bármi pozitív dologra lelhetnének ott. A favelában ért hihetetlen kellemes csalódásom után, kíváncsi lennék, vajon a nógrádi cigányok is tartogathatnak-e hasonló meglepetéseket...

Nagypapa és a gyereksereg egyik fele

Hogy igazából mennyire para a favela azt nem tudom. Biztos vagyok benne, hogy ez faveláról favelára nagyon különböző, de az égő autó meg a pisztolyos sztori arra enged következtetni, hogy bármennyire kedves volt velem mindenki, azért tudnak itt csúnya dolgok történni. Az emberek közül egyébként csak a 15 és 25 év közötti fiatal srácokat éreztem veszélyesnek, akik kis, tömött csoportokban álltak minden második sarkon és összehúzott szemmel méregettek mindenkit. Az ennél öregebb férfiak dolgos és jóravaló formáknak tűntek első pillantásra (aztán persze lehet, hogy baromira de nem voltak azok). A tinédzser és fiatal fiúk egyébként mindig problémásak, ahol a hormonok és az unalom szegénységgel és fegyverekkel párosulnak. Nem kell ehhez Brazíliáig menni, Londont most gyújtották fel pont ugyan ilyen kapucnis pöcsök, pedig ott azért messze nem ilyen szintű a szegénység és fegyvereik sem igazán voltak. Elég volt az ezekben a fiatalokban izzó általános feszültség és harag, amit ők egymásra nézve önigazolás képen csak tovább erősítettek. És egy szikra...

Bianca

Számomra a legnagyobb élményt abszolút a gyerekek nyújtották. Nem mondom, hogy élek-halok a gyerekekért, de azért nagyon csípem őket, tekintve, hogy régebben táboroztattam lurkókat, meg van két imádni való kisöcsém (meg van egy nagy is, de az már nem olyan cuki). Viszont ezektől a kölköktől tényleg el kellett ájulni. Ilyen jófej, gyönyörű, közvetlen és okos kis teremtéseket nagyon ritkán látni. Az ártatlan kis arcukat látva a nyomor, a bűn és az erőszak közepén, az embernek összeszorul a torka. Minden alkalmat kihasználtak, hogy játszanak velünk, vagy a nyakunkba másszanak. Minden morzsányi szeretetet és törődést azonnal magukba szívtak. Én személyesen egy Bianca nevű 4 éves forma kislányba szerettem bele, akiért 16 év múlva még zicher, hogy visszamegyek! Bianca azzal jött oda hozzám, hogy "hé, te úgy beszélsz, mint a filmekben!" Aztán, hogy jégből van a föld és pingvin-járva kell, hogy közlekedjünk. Egyszer, mikor elkezdett hozzám beszélni, egy szót sem értettem (mondjuk máskor se sokat), kiderült, hogy az ő titkos kis virágnyelvére próbált megtanítani. Mármint szó szerint virágnyelv, mert mindenre virágok nevét használta és csak az anyja értette. Volt, hogy kikapta kezemből a fényképező gépet, hogy majd ő fényképez, és csak az exponáló gombot kellett neki megmutatni, azt hogy a hátulján lévő touchscreen-nel hogyan kell visszanézni a képeket, azt kente-vágta!

Mindenki sír, énekel és táncol, ahogy átadjuk a házat

Az építési procedúra hosszas és részletekbe menő leírásától most megkímélnék mindenkit, talán csak annyit, hogy nagy büszkeségemre, zuhogó esőben és vak sötétben a bádogtetőn, én vertem be az utolsó szöget a házba, majd a fáradtságtól némi őrülettel a tekintetemben beleüvöltöttem a favela éjszakájába, hogy az épület kész az átadásra! Az átadás egy némileg fapados ceremóniával kezdődött, mikor behívtuk a leendő lakókat a házba és egyenként elmondtuk a jókívánságainkat, majd egy kicsit egy helyben toporogtunk, mert bár a levegő nehéz volt a kimondatlan érzelmektől, amit a teljes kimerültség csak még jobban fokozott, nem igazán tudta senki, hogy most mit kéne csinálni, majd az anyuka egy nagyon megható hálabeszédet mondott el, aminek a felénél elsírta magát. Ez aztán megnyitotta a gátat, mindenki zokogott és ölelgette egymást. Nem szégyellem bevallani, hogy én is, pedig nem vagyok kimondottan sírós típus. Nem tudnám megmondani, hogy az öröm könnyei voltak-e ezek, hogy ennyi boldogságot tudtunk nekik adni két napi kemény munkánkkal, vagy a szomorúságé, hogy, hát milyen életük lehet, hogy ennyire örülnek egy 18nm-es primitív fadoboznak, amibe vagy 8-an fognak beköltözni. Hogy láttam a szemükben, hogy igazából nem egy házat adtunk nekik, hanem a reményt, hogy talán a gyerekeik már kikerülnek innen...

Panoráma a kész ház ablakából

Eddigi Brazíliai tartózkodásomnak kétség kívül ez volt a legintenzívebb és legértékesebb pár napja, és bár eredetileg főleg amiatt jelentkeztem, hogy közelről is megnézhessek egy favelát, valami olyan értéket találtam ott (vagy talán magamban), ami miatt elhatároztam, hogy ahányszor tudok, visszamegyek segíteni. Már jelentkeztem a Novemberi építésre, mikor 200 házat fogunk felépíteni 3 nap alatt és sikerült pár barátomat is rá vennem, hogy jöjjenek. Remélem ez az alkalom is annyi kincset rejt majd, mint az előző...