Mint ahogy azt már korábban többször említettem, nem vagyok a turistalátványosságok kipipálásának nagy híve. Ez alól természetesen kivételt képeznek a természeti csodák, amiket sajnos általában a hangulatgyilkos szuvenír-shoppok és az azokat világrahívó több ezer fél-retardált turista tömege az élvezhetetlenség határára sodornak. Azonban a természeti csodák közt is akadnak titánok - olyan kivételesen lélegzetelállító megnyilvánulásai az alkotó (és romboló) erőknek, melyek hipnotikus varázsát egy hadseregnyi bolgár turista sem tudná elhalványítani. Ilyen titán az Iguaçu vízesés is.
Az Iguaçu a Brazil-Argentín-Paraguayi hármashatárnál zúdul a mélységbe, nem sokkal az után, ahol az azonos nevű folyóba beleömlik a Paraná, amiről a vonatkozó brazil állam a nevét is kapta. Brazil oldalról Foz de Iguaçu 40 ezres kis városa, illetve az országút menti hotelek fogadják a turistákat, Argentín oldalon pedig Puerto Iguazu. A paraguayi oldalon nem tudom milyen város van, de boldog-boldogtalan lebeszélt minket arról, hogy odamenjünk, mivel állításuk szerint nincs ott semmi, de főleg törvény nincsen. Az egyedüli dolog amiből sok van az a kosz. Elméletileg az egyetlen dolog ami mégis odacsábít néhány kóbor turistát, az a vásárlás. Lényegében minden kapható Ipad-től veséig, ráadásul szemtelenül olcsón, de az eredetüket vagy az eredetiségüket nem érdemes firtatni. Mivel nekünk véletlenül semmi nem kellett a fekete-piacról, Paraguay most kimaradt a műsorból…
Argentínába viszont már csak a híres argentín steak miatt is muszáj volt átugrani egy vacsi erejéig, amit egy üveg malbec-kel támogattunk meg. Furcsa volt, hogy rendelésnél meg se kérdezték, hogy hogyan kérjük a húst, gyanítom nem adták meg nekünk a lehetőséget, hogy tönkrevágassuk az állatot azzal, hogy well-done-ra süttetjük. A steak amit végül kaptunk cirka 10 cm vastag volt, véresen ahogy azt illik, és olyan omlós volt, hogy szinte kenyérre lehetett volna kenni. Szerintem nincs az a feketeöves vezér-vega akit egy ilyen steak ne térítene ki a hitéből! A határőrnő aki az útleveleinket kezelte, egyébként a Liptai Klaudiának lehetett a nyilvánosság előtt eltitkolt ikertestvére. Szeplős vörös csajokkal nem túl gyakori találkozni Brazíliában, még az Argentín határnál sem.
A vízesésen kívül egyébként nincs túl sok látnivaló a környéken, csak egy kis állatkert, meg az Itaipu vizierőmű, ami egyébként Paraguay áramfogyasztásának 95%-át Brazíliának pedig 35%-át elégíti ki.
Magát a zuhatagot három féle képpen lehet megtámadni: gyalog, hajóval vagy helikopterrel. A helikopteres verzió igencsak húzós pénzileg, és állítólag nem is akkora élmény, úgyhogy azt kiejtve az első kettőnek az ötvözését alkalmaztuk. Először a folyó mentén a vízesés felé vezető őserdei ösvényen haladtunk végig, ami nem volt olyan vadregényes, mint hajdanán lehetett, mivel végig le volt betonozva. Ezt valamennyire ellensúlyozta a vadvilág delegációja ami egészen közel merészkedett a turistákhoz, mint például egy hatalmas gyík és egy csomó mosómedve szerű quati. A quatik amúgy tündi-bündi szörmók kis állatok, ha nem lennének szociálisan rugalmatlan rothweillerjeim, haza is csempésznék belőlük kettőt. Amiből nem vinnék haza kettőt azok az ordas nagy pókok, amik állítólag nem mérgezőek, de szerintem ettől még amíg négy lábukkal lefogják, addig a többivel megerőszakolják az arra járót.
A cukorborsó quatikra reagáló gügyögő turisták tömegétől, amúgy égett a pofám, hogy embernek születtem. Bár amúgy sem értem én teljesen ezt a túrista effektust: 100 ember miért néz ki úgy, mintha mindannyian vidéki házmesterek lennének, csak azért mert egy turista buszról szálltak le? Miért ugrik meg köztük 20-szorosára a zokni-szandálok és a hasi-tasik egy főre jutó aránya? Miért van olyan tekintetük, mint egy lobotómiásnak? Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztattak miközben próbáltam egyet sem tarkón csapni az előttem szerencsétlenkedő - főleg argentín – turisták közül. Nagy nehezen el kellett fogadnom azt a tényt, hogy bármennyire szeretném is, az Iguaçu nem lehet csak az enyém. Még nem…
 |
| Garganta do Diabo - Ördög Torok |
Aztán megérkeztünk a nagy műhöz! A folyó fölé benyúló nagy fapallókon lehetett valamennyire közel menni a robajló vízeséshez, ami körbe-körbe mindenhol zúdult bele az aljában képződő felhőbe. Az embert ilyenkor egy furcsa kis Thanatos nevű hang mintha arra próbálná rávenni, hogy sétáljon bele a morajló káoszba, mint amikor a szakadék szélén állva azt mondja, hogy lépj a semmibe. De a legtöbben csak állunk megbabonázva, és tátottszájjal nézzük ahogy ez a hihetetlen víztömeg csak zúdul, ahogy talán már évmilliók óta zúdul és, ha az ember el nem bassza, még egyszer ennyi ideig zúdulni is fog. Ami nagyon furcsa volt az az, hogy a folyó még közvetlenül a zuhatag előtt is teljesen nyugodt volt, mint mondjuk a Duna valamelyik holtága, némi morajláson kívül semmi nem jelezte, hogy mi közeledik. Nagyon nem lennék annak a helyében, aki csak túl későn kap észbe...
Bár előre gyűlölöm magam a hasonlatért, de engem kicsit az avatar-ra emlékeztetett, ahogy a természet szélsőseges ereje párosul az ősi szépségével, sűrű smaragd lombok közül felhangzó majom hangok, víz felett kőröző madárrajok: az Élet Temploma...
