Fortalezáról azt érdemes tudni, hogy mi nem tudtunk róla semmit. Annak ellenére sem találtunk róla semmi érdekeset, hogy gondosan áttanulmányoztuk a Lonley Planet vonatkozó passzusát. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy mielőbb megpróbálunk elvergődni a Fortalezához relatív közel eső tengerparti paradicsomba, Jericoacoaraba.
Mint kiderült, ennek a legegyszerűbb módja az, ha az ember rögtön a repülőtérről elviteti magát egy 4x4-es terepjáróval. Némi rutin alkudozás után szereztünk is magunknak egy alkalmas sofőrt, és elindultunk a cirka 5 órás útra egy félkegyelmű angol turista és a minden sztereotípiának készségesen eleget tevő sótlan japán feleségének a társaságában. Volt akkora szerencsém, hogy én üljek a nipponi dáma mellett, aki egy pillanatra se hagyta lankadni a köztünk folyó érdekfeszítő beszélgetést. A kommunikációt valamelyest hátráltatta, hogy az idő nagy részében azt sem tudtam, hogy angolul vagy japánul próbál-e hozzám beszélni, és ha véletlenül megértettem, akkor sem tudott érdekelni, hogy mit mond. Néha elcsíptem 'V' beszélgetését a sofőrünkkel (aki egyébként csodával határos módon hibátlanul beszélt angolul), ami nagyjából abból állt, hogy a mester Sao Paulo-t szidta, mint a retket.
Az első négy órában teljesen civilizált betonozott úton mentünk, így nem igazán értettük, mi indokolja a terepjárót, amíg hirtelen egy huszáros mozdulattal le nem tértünk egy földútra, ami minden méterrel egyre off-roadosabbá vált, mígnem egy sivatagban nem találtuk magunkat. Igen. Sivatagban. Dűnékkel meg minden, nem csak holmi kókadt pusztaságban. Életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen sivatag létezik Brazíliában, ráadásul tele vadszamarakkal, akik a mustangoknak lehetnek a kevésbé megénekelt rokonaik. Sofőrünkben valahol ott szunnyadhatott egy fel nem fedezett rally-versenyző, mert láthatóan nagyon élvezte a dűnéken meggondolatlan sebességgel való száguldozást. Társalkodónőmben viszont nem éreztem a szamurájok legendás bátorságát, aki csak azért nem ájult el, mert azt se mert.
Itt fent az észak-keleti térségben (Nordeste), mivel elég közel van az egyenlítőhöz, nagyon hamar, már 6 körül lemegy a nap. Errefelé nincs is téli és nyári időszámítás, mert egész évben nagyon kicsi az ingadozás a nap járását illetően. Így hát már vak sötét volt mire megpillantottuk Jericoacoara (röviden Jeri) fényoázisát, ahogy Mad Max-es kontraszttal előugrott a fekete sivatag közepén. Maga Jeri egyébként nem akkora nagy dobás, látszik, hogy minden a hátizsákos turistákról szól, bár a hangulat ennek ellenére egész kellemes. Brazíliában még az ilyen turistásabb helyeket sem szoktam igazán műanyagnak érezni, mert még ezeket is teljesen átitatja a hígítattlan brazilság. A helyiek soha nem próbálják megjátszani magukat az idegenek kedvéért, mindig magukat adják, még akkor is amikor pofátlanul próbálnak rádsózni mindenféle szirszart. A hostelünk, ahol egyébként összefutottunk két német haverunkkal az egyetemről, a lehető legfapadosabb volt, de legalább olcsó. A szobánk nagyjából úgy nézett ki (főleg a németeké), mint egy szomáliai bordélykunyhó, de a lényeg úgyis csak az volt, hogy alvásra nagyjából alkalmas legyen.
Jeri vonzereje a környező természeti csodákban rejlik, amiket befizetett napi túrákkal lehet meglátogatni. A túrák, mint itt általában a közlekedés, boogie-kal van megoldva, ami külön nagyot dob az élményen. Mi egy reggel 9-kor induló egész napos menetre neveztünk be egy korunkbeli sao paulói házaspárral (errefelé korán házasodnak), aminek külön örültem, mert a paulista portugált még mindig jobban értem, mint a többit. Már reggel olyan erős volt a nap, hogy még a félig feka brazil srác is rögtön elkezdte magát benaptejezni, rólunk, sápadtarcúakról, nem is beszélve. Első körben végig robogtunk a part menti sivatagon, míg el nem értük a 'Pedra Furrada'-t, ami egy ordas nagy kő a tengerparton egy méretes lyukkal a közepén, amit a szél és a víz vájhattak ki belőle. A környéken volt még egy-két 20 méteres szikla hanyagul eldobálva, de hogy honnan kerülhettek oda, az örök rejtély marad számomra.
A következő állomás a biztató nevű 'Lagoa do Paraiso' (A paradicsom lagúnája) volt, amihez egy kicsi vitorlás tutajjal lehetett eljutni. A tutajozásban vitathatatlanul maga a tutajos volt a legszenzációsabb, akinek olyan poszt-apokaliptikus kinézete volt, hogy bármelyik cyberpunk rémálomba casting nélkül elmehetne Charon adaptált alakjának. Csakhogy ez a révész nem az alvilágba vezetett, hanem tényleg a földi mennyországba! Ilyen tökéletesen gyönyörű helyen én még életemben nem voltam, egyszerűen minden amire ránéz, vagy hozzáér az ember, az kényeztet! A nap süt, de nem éget; a szellő fúj, de nem túl erősen; a víz meleg, de nem babapisi! A víz egyébként külön elképesztő volt: kristály tiszta és édes. Ilyen vizet máshol szerintem csak svájci tengerszemekben lehet találni, viszont azok a 8 fok körüli hőmérsékletükkel pancsolásra nem kimondottan ideálisak. Olyan volt, mintha Evian-ban lubickoltunk volna, én még ittam is belőle. Ezen a ponton éreztük mi is, hogy undorítóan jó dolgunk van, és gondolatban előrevetítettük a minusz 10-ben, vizsgaidőszakban otthon rekedt barátaink gyűlölködő jókívánságait, de csak jót röhögtünk rajta, és kifeküdtünk kicsit a vizet épphogy érzékin érintő függőágyak egyikébe.
Visszafelé a homokfutónk elakadt kicsit, és egy dűnéről oldalazva lassan elindult befele valami kósza bokrok közé, de hálistennek testi erőnk átlagon felüli, ezért ki tudtuk valahogy szabadítani a járgányt, és vígan folytattuk utunkat, hogy a naplementét még elérjük a közvetlenül Jeri mellett elterülő hatalmas homokdűnén. A kilátás lélegzet elállító volt, de ha festve lett volna, elhányom magamat. A narancssárga és a rózsaszín összes létező árnyalata borította be az óceán feletti eget, ahogy azt az apály által nedvesen hagyott homok tükörként ragyogta vissza, miközben faszagyerekek snowboard-dal suhangattak le a dűne oldalán.
Végül a tervezett három éjszaka helyett csak kettőt töltöttünk itt (bár én még szívesen maradtam volna), mivel a többiek már inkább átmentek volna Natalba, ami egy nagyobb város keletre a part mentén, de ehhez először vissza kellett robognunk Fortalezába az éjszaka közepén a sivatagon át, amit nem igazán bántunk. Éjszaka a sivatagban nyomatni egy buszra alig hasonlító leszuperált teherautóval mindig vicces...
Mikor otthon tél van, akkor Brazíliában nyár. Nyáron pedig, mint minden valamire való országban, itt is nyári szünet van! Ezt az időt a legtöbben utazással ütik el, mi pedig igazán nem akartunk különcnek tűnni, ígyhát mi is felkerekedtünk. A "V"-vel alkotott megszokott kis párosunkat, egy otthonról kilátogatott országos kománk "T" egészítette ki népmesei hármassá. Terv az nem volt nagyon, csak egy repölőjegy december 20-án Rióból fel Fortalezába és egy másik január 5-én Salvadorból vissza Sao Pauloba. Közte freestyle.
Hiába, művész vagyok...
Mivel nekem még fel kellett hajtanom egy kecót a következő félevre, "V" és "T" nélkülem indultak el, hogy egy hét alatt feldúlják a Sao Paulo és Rió közt fekvő gyanútlan tengerparti városkákat, én pedig csak ott csatlakoztam hozzájuk. A hostelünk újfent borzasztó volt, gyanítom, hogy Rióban lehetetlen normális hostelt találni. Ha valaki véletlenül tud egyet, ne habozzon beküldeni a szerkesztőségbe! Például csak itt találkoztam három emeletes ágyakkal, ami csak akkor jelent problémát, ha mint én, mindig a harmadik emeletre kapod az ágyat. Bár egyszer sem sikerült álmomban letornásznom magamat a három méteres mélységbe, mindig azzal a gondolattal szenderedtem el, hogy jócskán benne van a pakliban, hogy megtapasztalom a gravitáció csúnyábbik oldalát.
Mivel Rióról már írtam korábban, most csak új tapasztalatokról számolok be, mint például a Corcovado, azaz a hatalmas Jézus szobor, ami egy böszme nagy hegy tetejéről sasolja a várost. Én alapvetően az anti-turista turistákhoz tartozom, tehát nem szoktam kényes ügyet csinálni abból, hogy egy adott helyen az összes képeslap-látványosságot kipipáljam félóra alatt, úgy gondolom nem ettől ismer meg valaki egy várost. Londonban például már két éve éltem, mikor rávettem magamat, hogy megnézzem a Buckingham-palotát, azt is csak azért, hogy lássam, megéri-e beházasodni. A Corcovado-t viszont tényleg megéri lecsekkolni, akkor is ha az ember hitetlen, pogány vagy égetni való eretnek. Egyrészt maga a szobor is elég pofásan néz ki, másrészt viszont a kilátás az egészen lenyűgöző, belátni egész Rió-t, ami talán a világ legszebb fekvésű városa! Érdemes nem borult időben menni, mert Rióban valamiért nagyon alacsonyan szállnak a felhők, és könnyen egynek a közepén találhatja magát az ember, ami erősen rontja a látási viszonyokat. A szobor tövében egyébként találkoztunk egy magyar csávóval (az első magyar félév alatt, fuck yeah), akiről először azt hittük, hogy idegenvezető (tekintve, hogy boldog-boldogtalan őt kérdezte mindenféle baromságról), de később kiderült, hogy az Amsterdam Sauer ékszárháznak valami kirendelt előőrse, ami láthatóan nagyjából annyiban teljesedett ki, hogy mindenkinek, aki turistás kérdésekkel fordult hozzá a kezébe nyomott egy prospektust. Sok minden mellett elmondta, hogy milyen piszok egyszerű Brazíliában munkát találni, amit némileg megkérdőjelezett az a tény, hogy mielőtt ékszerkufár lett, egy évig volt munkanélküli.
'V' + 'T' + Ipanema (klikk a nagyobb képért)
Ha már a felhőknél tartunk, megemlíteném azt az esőt is ami a nyakunkba szakadt valamelyik nap. Nem is magával az esővel volt a baj, mert hamar bemenekültünk egy könyvesboltba (mikre nem vesz rá a kényszer...), hanem, hogy Brazíliában nem fektetnek nagy hangsúlyt az esővíz elvezetésére, ezáltal rövid időn belül térdig állt a víz, aminek a tetején vígan habzott a város egész mocska. A járdák szó szerint szigetekké váltak az utcák lagúnái között.
Már másodszor vagyok Rióban, és másodszorra tapasztalom azt, hogy esőben vagy hétköznap este nem igazán lehet mit csinálni az egyébként féktelenségéről elhíresült városban. Egy hétfő este például kínunkban félórát taxiztunk ki valami külvárosi szórakozóhelyre vadidegenekkel (igazából a vadidegenek mondták, hogy van egyáltalán ez a party), csak azért, hogy ott aztán ne engedjenek be minket rövidgatyában, és vert seregként sattyogjunk el Ipanemára hátha belefutunk valamibe. Ipanemán halotti csönd fogadott minket, egy-két kósza zsarut leszámítva sehol nem volt egy árva lélek. Már pont kimondtuk volna a halálos ítéletet az este felett, amikor egy arra száguldó fekete autóból derékig kihajolva kezdett el hozzánk üvöltözni Bernardo, az előző esti buli szervezője, hogy a mulatság két saroknyira van, és hogy ott tali. Kellett egy kis idő mire felfogtuk mi történt, de aztán serényen elindultunk a jelzett irányba. A mulatság végül csak egy gringókkal teli kocsmának bizonyult, de jobb volt, mint a semmi.
Talán nem is volt baj, hogy nem toltuk neki nagyon, mert másnap eljött a huszadika, és el kellett érnünk a gépet Fortalezába, ahol bolondos kis kalandjaink tovább folytatódtak...
Lassan az 5-ik itt töltött hónapot döngetem, és minden újabb nap egyre inkább megerősít abban a gyanúmban, hogy Brazília a világ talán legcsodálatosabb országa. Süt a nap, szól a zene, jó a kaja, szépek a lányok, mi kellhet még? Az emberek egészen hihetetlen módon jó fejek, kedvesek, segítőkészek, imádnak élni, az ártó szándék és a surmó agresszió pedig szinte teljesen hiányzik belőlük. Brazília tényleg maga a földi paradicsom, ahol tobzódnak a földi örömök. Azonban bármennyire hihetetlen, a harmadik világnak is vannak hibái. Itt most nem a nyilvánvaló súlyos szocióökonómiai problémákról, az esőerdő irtásáról és hasonló világrengető kérdésekről fogok írni, hanem a mindennapok idegesítő kis dolgairól, amikkel meg kell küzdenie az ide látogatónak. Mivel ez a sorozat első, mondhatni megnyitó része lesz, kezdjük is az első topikkal: a Higiéniával.
A higiéniával itt, a várttal ellentétben, nem az a baj, hogy nincsen. Sőt nagyon is van, a legtöbb brazil naponta legalább kétszer fürdik, és itt adják el a világon a második legtöbb szappant az Egyesült Államok után. A probléma abból adódik, hogy a bojler, kazán, kályha stb. erre felé sosem látott dolgok, mivel Brazília egy meleg ország, nincs szüksége meleg vízre, mert hát ugye, úgyis meleg van. A baj csak az, hogy ez hülyeség. Egyrészt azért, mert mosogatni például alapból szar, hideg vízzel viszont még a nap izzó belsejében is egy végtelenül undok, gusztustalan dolog, ahogy az ember kínjában kenegeti a habos zsírt a tányéron, mert az 15 fokon a világért sem akarna oldódni. Számomra teljes rejtély viszont, hogy ennek ellenére van meleg fogóka is a csaptelepen, épp csak bárhogy tekered, a végén már üvöltve, nem csinál semmit. Ennek a tengelynek a másik pólusa az örök retardált Anglia, ahol bár van meleg és hideg víz is, azt azonban abban a korban, amikor mesterségesen nyomtatunk működő emberi szöveteket, sem képesek egy darab elbaszott csapba belerakni, hanem két külön tömpe kis szarból folyatják ki a jéghideg és a tűzforró vizet, mindkettő messze túl az elviselhetőség legtágabb határain.
Levezeti a feszültséget...
Másrészt pedig azért, mert itt sincs ám mindig meleg. Bizony. Főleg Sao Paulo-ban és délebbre simán tud elég szar idő lenni, ami mondjuk még mindig csak pulcsis időt jelent (10-15 fok), de olyankor azért jól jönne egy kis meleg víz a kurva hideg helyett. Ha mindenhol máshol fel sem merül a braziloknak a meleg víz használata, zuhanyozni azért ők is utálnak a hideg vízben. A bojlert azonban valószínűleg a sátán tüzes szerkezetének tartják, és 1876-ban a helyi inkvizíció örökre száműzte a földrészről az átkos masinát. Ehelyett árammal melegítik fel a vizet. Közvetlenül. Igen. A zuhanyrózsa itt egy dagadt, fehér, ufóra hasonlít, amibe belevezetik az áramot. Mindezt persze hamisítatlan harmadik világbeli precizitással, ami nagyjából annyit jelent, hogy 2-3 darab teljesen meztelen vezetéket a falból hetykén rákötnek az ufóra, és legalább egyet hagynak szolidan lifegni, szóval nem érdemes nagyon pancsolni. Bárki, aki kicsit is működő túlélési ösztönökkel rendelkezik, már itt elbúcsúzik gondolatban a szeretteitől, de legalább tudja, hogy annál veszélyesebb, mint szabadon himbálózó 220V-tól centikre zuhanyozni már úgysem lehet. Aztán tébolyult mosollyal az arcán veszi észre, hogy milyen kis naiv volt, ugyanis ha ez nem lenne elég, a kapcsoló, ami a hőmérsékletet állítja (azaz a pöcök, amivel "tél", "nyár" vagy "kikapcs"-ra lehet kapcsolni) az közvetlenül az ufón van rajta, és nyúlkálhat bele az áramba csurom vizes testtel. Én nagyon hamar leszoktam a zuhanyzás közbeni kapcsolgatásról, mivel a mienk effektíve szikrázik ha átállítod! Szerintem egy átlagos brazil háztartási zuhanyzó lazábban végez egy emberrel, mint bármelyik villamosszék.
Brazil levéltetü
Ha városban él az ember, akkor a higiénia témakörébe tartoznak a rovarok, rágcsálók és lényegében bármilyen élőlény, ami nem hallgat a nevére. Mi történetesen egy ordas nagy rádiótorony tőszomszédságában lakunk, aminek az emberi agyra gyakorolt fiziológiai kockázatáról inkább nem is akarok tudni, nagyjából annyira lehet egészséges, mintha egy mikrosütőbe dugnám a fejemet. Van azonban jó oldala is, mégpedig, hogy a rovarokat úgy ahogy távol tartja. Viszont azok amelyek még is maradnak, azok a borzasztó rádió-sugárzástól és a még borzasztóbb Justin Bieber számoktól, amik az éteren át bombázták őket, szörnyű mutáción mentek keresztül, és most hitelkártya nagyságú csótányaink vannak, a hangyák akkorák, mint a darazsak, a darazsak pedig pirosak és vörösen izzik a szemük (tényleg). Külön érdemes elképzelni, ahogy a villamosszékben zuhanyzom és habzó szájjal beront hozzám egy ilyen 5 cm-es hangya (az hangyában kurva nagy higgyétek el), én meg egy férfias sikollyal lényegében valóságra adaptálom Hitchcock Psycho-jának ikonikus jelenetét. Hálistennek Döme és családja a fél kilónál kisebb bestiákkal úgy ahogy elbír, viszont az ennél nagyobb kaliberű dögöket csak úgy tudjuk kicsinálni, ha belekergetjük őket egy szakadékba és hatalmas köveket görgetünk rájuk. Az ebédlőasztalunkat például egy különösen megtermett cucaracha-nak a hátából faragtuk ki, a szófánk pedig egy közepes hernyóból van. Valahogy be kéne őket idomítani, és akkor használhatnánk őket házőrzőnek vagy akár hátasállatnak.
A negatív rovat további részeiben várható: szar idő, tömegközlekedés és kisgyerekek...
De hogy mégis mit keres a 'Pina' a jókedvű fiatalok hátán, annak az a magyarázata, hogy hőseink éppen rendőröknek vannak öltözve - a kenőpénzt pedig portugálul Propina-nak, röviden pinának mondják...
Döme velünk lakik családjával, ami fogalmunk sincs, hogy hány tagú, de vannak egy páran. A barátságunk alapvetően azon alapszik, hogy én gyűlölöm a szúnyogokat, legyeket és egyébb hasonló szárnyas démonokat, Döme viszont nagyon szereti őket. Lehetőleg egy kis salátával.
Döme származását tekintve feltehetően Gekkó, bár zoológiai ismereteink némileg korlátozottak, ő maga pedig nem nyilatkozik. Viszont kiválóan mászik plafonon, magam sem csinálom jobban.
Döme alapvetően egy kicsit introvertált természetű, a figyelemhajhász exhibicionizmus nem jellemző rá, ehhez a képhez is hosszas rábeszélés és néhány sör után állt csak modellt. Saját bevallása szerint ez volt az első meztelen fotózása, de nem bánta meg és hozzájárult, hogy közzétegyem az interneten. Alapvetően elégedett a testével.
Nnna, eljött az ideje, hogy a régóta halogatott focis poszt megírása végre tettlegességig fajuljon! Erre nincs is jobb alkalom, mint a tegnapelőtt bekövetkezett nemzeti liga döntője, melyen egy Sao Paulói és egy Rió-i csapat között dőlt el, hogy ki lesz idén Brazília legjobbja (még, ha nem is egymás ellen játszottak).
Talán senkinek sem mondok újat azzal, hogy a Brazilok szeretik a focit. Pedig ez nem igaz. Az ember szereti a csokit, a napsütést, szereti a csajokat/pasikat (jobb esetben) stb., de nem szeret például levegőt venni. A braziloknak a foci annyira alapvető, mint nekünk légzés (ami egyébként nekik is alapvető). Gyerekek az utcán mezítláb úgy dekáznak, hogy attól a Gera Zoli sírva futna haza és terápiára járna egy pár évig. Nekik a foci a vallás, és a csapat az isten. Az életükben a család után ez a második legfontosabb dolog, ha meccs van az utcák kihaltak, mindenki vagy otthon nézi, vagy a stadionban. Üzleti tárgyalások első 15 perce azzal megy el, hogy komoly üzletemberek megbeszélik az előző napi meccset. Férfiak több évszázados álma válik itt valóra mivel hihetetlen, de itt még a nők is teljes beleéléssel követik a focit, még akkor is, ha nincs is pasi a közelben! A braziloknak együtt dobog a szíve a focival és, bizony a szurkolást se veszik félvállról. Egy idő után megtanulja az ember, hogy melyik szomszédja kinek szurkol, és akkor már nem is kell nézni a meccset ahhoz, hogy tudja mennyi az eredmény, elég beazonosítani, hogy merről jön az állatias GÓÓÓÓÓL csataüvöltés és petárda durrogás. Szurkolásban egyébként tapasztalataim szerint nem az igazi csapatok szurkolói a leglelkesebbek, hanem az egyetemi csapatoké. Volt alkalmam elmenni egy ilyen meccsre, ahol mindenki a csapat színébe volt öltözve, üvöltve énekelte a csapatindulókat, lengette a transzparenseket és járta a koreográfiát. Az a bagatell apróság, hogy ez egy fedett pályás mérkőzés volt egyáltalán nem zavarta őket abban, hogy lelkesen tűzijátékokat lőjenek fel, ezzel hamar megtöltve színes füsttel a légteret.
Sao Pauloban négy nagy csapat van, akik tradicionálisan gyűlölik egymást: az FC Sao Paulo, amiről egyrészt azt kell tudni, hogy én nekik szurkolok, másrészt, hogy itt játszik az aktív nyugdíjas Rivaldo, és a világ leggólerősebb kapusa, nevezett Rogério Ceni is, aki mostanában lőtte az 100-ik gólját. Ennyit igazán el lehet várni egy kapustól azt hiszem. A SPFC szurkolók jellemzően inkább a tehetősebbek közül kerülnek ki (bár nem kizárólag) és a többiek Bambinak hívják őket, ezzel utalva arra, hogy úgy vélekednek, a Sao Paulo drukkerek feltehetően a saját nemüket preferálják (a lelátón ezt némileg tömörebben fejezik ki). A másik nagy csapat a Corinthians, akik végül megnyerték az idei bajnokságot. Ennek nagyon örültem, mert hálistennek az egész kerületem Corinthianókból áll, akik végig bulizták az egész napot. Ezt persze csak az ablakom alatt petárdázva és vuvuzellázva lehet megtenni. A hetedik óra felé már kezdett kicsit fájni tőle fejem és a fülemből is szivárgott egy kis vér... A Corinthians-nak inkább a csóróbbak szurkolnak, és az az általános egyetértés, hogy nekik nincsen foguk.
Látványosak a meccsek...
A harmadik a Palmeiras, akik a Corinthians ősi ellensége, hihetetlenül utálják egymást. Ezért persze richtig ellenük játszották a liga utolsó meccsét, amin állt vagy bukott a Corinthians győzelme, így biztonsági okokból inkább egy, a városon kívül eső stadionba helyezték a meccset, hátha az úri közönségnek gyújtogatni szottyan kedve. A Palmeiras kabalafigurája eredetileg valami madár volt, de a Corinthians szurkolók kitartóan disznóknak hívták őket, ezért azt mondták, hogy oké, és most egy malac a jelképük. A negyedik pedig a Santos, ami szigorúan véve nem Sao Pauloi csapat, hanem... santosi. De mivel Santos nagyon közel van, és elég jó csapat is (itt játszik az öreg Neymar), a Paulista-k nagylelkűen maguk közé fogadták.
A brazil foci egyébként nem igazán úgy néz ki, mint a mi megszokott európai labdarúgásunk. Európában gondosan megtervezett stratégiák alapján precízen végre hajtott támadásokat és védelmet lehet látni, néha húsz percig képesek elbíbelődni a labdával a hátsó traktusban mire végre történik valami. Ehhez képest a brazil foci inkább egy gladiátor játékra hasonlít, ahol mindenki folyamatosan fut, néha csinál egy bravúros mozdulatot, vagy brutálisan lerúgja a másikat, de a labda soha nem áll meg. Az embernek az az érzése, mintha nagyon ügyes gyerekek játszanának (a legtöbb játékos a favelákból kerül ki, és nem kimondottan Kasparov-i stratégák), ezért aztán a brazil klubcsapatok általában nem a legjobbak. Azok a játékosok szoktak igazán jók lenni, akik eligazolnak Európába és ott megtanulnak csapatban, taktikusan játszani.
Az FC Sao Paulo - Corinthians meccsen
A brazil futball legnagyobb eredménye azonban az, hogy csodával határos módon velem, aki világéletemben magasról szartam a focira, sikerült megszeretettnie a meccs nézést! Úgy tűnik az ő hihetetlen lelkesedésükből legalább egy kicsi rám is átragadt, szóval ne lepődjetek meg, ha majd mikor hazamegyek, akkor jó brazil szokás szerint egy elegáns focimezben fogok feszíteni az egyetemen...
