Sin City

A világ tele van bűnös városokkal - London, Berlin, Bangkok, Budakeszi stb...  - de talán egyik sem annyira szodomai, mint Sao Paulo... 

Főleg azért nem, mert bár lehet, hogy Londonban több a drog és a morális mocsok, de ez leginkább a londonerek már-már patológiai szintű eszképizmusából adódik, Bangkokban pedig a mindent elárasztó prostitúció főleg a nyugati turistáknak szól. Sao Pauló ezzel szemben teljesen önmagától ilyen, nem a turisták kedvéért és nem is a saját szerencsétlen, túlszabályzott életük elfelejtéséért.

Először is nem árt tudni, hogy a braziloknak sokkal lazább a hozzáállása az ősi mesterséghez a miénknél, meg a testiséghez úgy általában. Errefelé teljesen normális dolog, hogy egy üzletember ebédidőben lezavar egy gyors kört kedvenc kurtizánjával, vagy hogy sikertelenül járt fiatalok buliból hazafelé menet még útba ejtenek egy szimpatikus kuplerájt. Ehhez még csak kerülőt sem kell tenniük, van bőven.

Ez a tábla tényleg kint van

A másik háttérinfó pedig, hogy a brazil szülők nem igazán csípik, ha csemetéik hazahurcibálják az aktuális partner(eke)t (főleg, hogy a csemeték még sokszor 30 évesen is a szüleikkel élnek), illetve maguk a szülők sem feltétlenül a hűség mintaképei - ezért aztán, ahol igény van, ott szolgáltatás is alapon, az összes brazil város tele van 'Love Motel'-ekkel, de még az autópályák széle is. Nagyon hangulatos lehet életed szerelmét diszkréten becsempészni egy villódzó rózsaszín neon felirattal díszített Love Motel garázsán keresztül, majd szenvedélyesen szerelmeskedni egy ágyban mely oly sok örömöt okozott már annak a pár tízezer paráznának, akik az idők során kokain bódulatban betévedtek vagy stohl-részegen bezuhantak az intézménybe. A világ két legszarabb melója is ezekhez a szerelmi fészkekhez fűződik: az egyik annak a transzvesztita prostinak lenni, aki még szerda reggel fél 8-kor is az ajtó előtt strihel, rejtély, hogy miben reménykedve - a másik pedig itt takarítani...   

Ami a keményebb drogokat illeti, Nyugat-Európához képest nincsenek annyira jelen (vagy csak én nem járok olyan bulikba), de a fűszag-felhő mindenhol ott lebeg. Bár baromira illegális itt is a fű - sőt, ha a rendőr rajta kap, a szart kiveri belőled - úgy tűnik, hogy ezt mindenki magasról leszarja. Emberek totál nyugodtan mászkálnak alkarnyi égő spanglikkal az utcán, hogy még egy szerényebb képességű rendőrkutya is Bécsből szagot fogna. 

De ahelyett, hogy itt általánosságokról fecsegek nézzünk meg két konkrét pokol-bugyrot!

Rua Augusta

A Rua Augusta - Sao Paulo legnotóriusabb utcája - kb. 4 kilométer hosszú és a két végpontja között lényegében a város egész szociokulturális skáláját egymaga lezavarja.

Az Avenida Brasil-tól indul, amit ha lenne pofám, a helyi Andrássy útnak is hívhatnék, épp csak itt egy hangyányit több a grófi kastély, ferrari szalon és plasztikai sebészet. Az Avenida Brazil-hoz képest a Champs Elysées egy Üllői út a bombázások után egy gyűrött fekete-fehér képen. Innen főleg bevásárló utcákon halad át, amik roskadásig vannak tele a legelitebb márkák boltjaival és puccos bárokkal - ez itt a gazdagok és szépek elefántcsonttornya, ahova nem ér el a mihaszna köznép bűze és mocska. Majd egyszer csak keresztezi az Avinida Paulista-t, a város gazdasági és pénzügyi szívét, teletűzdelve felhőkarcoló bankszékházakkal és idegesen dohányzó öltönyös formákkal.

A figyelmesebb járókelő már itt gyanút foghat, hogy a Paulista lényegében vízválasztóként szolgál a Rua Augusta "sötét és világos" oldala között, ugyanis a sarkon az idő nagy részében vagy egy rosszabbul sikerült nőimitátor playback-kel virtuóz módon full kakaón az értő közönség nagy örömére, vagy egy teljesen dementált hajléktalan táncol a saját walkmenjére egy betonemelvényen. Néha egy prédikátor/ördögűző is meg szokott jelenni, aki tébolyodott eksztázisban kalimpál egy bibliával és az ítéletnapjáról üvöltözik vérben forgó szemekkel boldog-boldogtalannak, miközben ide-oda ugrál, mint akinek habverőt dugtak a seggébe. Az ilyen jelenetek az augustán továbbsétálva minőségben és mennyiségben is csak fokozódni fognak.

Van itt aztán minden, mint a búcsúban! Annak ellenére, hogy nem egy hivatalos vöröslámpás-negyed, az utat két oldalról végig striptease bárok, kuplerájok, swinger klubbok és love motelek szegélyezik. A kocsik közt ácsorogva ügyfélfogadó lepattant ledér hölgyek armadái ciccegnek a járókelőkre, mögöttük elvonásos junkie-k reszketnek a kapualjakban. Néha egy bárból sejtelmesen kiszól valaki, hogy "cervejinha? bucetinha?" - azaz, söröcske? puncicska?". Itt vannak egyébként olyan kombók, hogy adott pénzért a fogyasztóvendég kap egy sört, egy szelet pizzát és egy 'egzotikus masszázst'.

Hasadra süt a nap!

Tekintve, hogy ez tényleg nem kimondottan csak bordély-zóna, rengeteg kocsma és szórakozóhely is van - ezáltal rengeteg elmihálylott fiatal is. Mikor először voltam itt, akkor hajnali 3-ra sikerült megérkeznünk egy taxival, és a látvány, ami fogadott még három év London edzettségével is mellbevágó volt. Ha készülne itt egy film az lenne a címe, hogy Félelem és Reszketés a Szárnyas Fejvadászban! A hely soha nem látott módon ötvözi a post-apokaliptikus anarchiát egy psychedelikus lidérnyomással - mindenfelé különböző freakek, gótok, transzik, hipsterek, bikerek, upperek, downerek lepik el a járdát - egyesek állva és sörözve, mások fetrengve és habzó szájjal... Ködös bódulatban egymás arcát nyaló párok: fiúk-lányok; lányok-lányok; fiúk-fiúk... és ezek még csak a párok. A szomszéd utca ennyire nem változatos, ott kizárólag bőrszerkós fickók smárolnak egymással. Egyébként ez nem igazán meglepő tekintve, hogy Sao Pauloban igen élénk és népes a meleg közösség, olyannyira, hogy éppen most zajlik itt a Gay Week, amire a koronát a vasárnapi Gay Pride teszi majd fel, ami a világon a legnagyobb ilyen jellegű felvonulás. Nem tudom, hogy megnézzem-e, állítólag elég para. Mármint emberek-az-utcán-töcskölnek-gyerekek-szeme-láttára para...

Egy ilyen helyen természetesen a bűnözés is mindig felüti az ocsmány fejét, bár nekem még soha nem volt semmilyen komolyabb problémám. Nem úgy, mint a portugál haveromnak, aki miközben egy kocsmában iszogatott, fegyveresek szállták meg a lokált és udvariasan adakozásra ösztökélték. Szerencsére a mobilja - ami még anno az enyém volt - annyira szar, hogy nem kellett a latroknak, így anyagi veszteség nélkül megúszta a jelenetet.

Ha az ember valahogy végigjut a Rua Augustán, akkor belefut a Praca Republicába, ami nappal a város egyik főtere - tele nevezetességekkel és szorgos emberekkel - de éjszaka lényegében egy demilitarizált övezetté avanzsál, ahol az árnyak közt sötét alakok élik bűnös életüket. Errefelé nagyon nem jó ötlet sötétedés után mászkálni, a helyiek sem teszik. Ezek után talán az sem meglepő, hogy az a pár szórakozóhely, ami a környéken van, inkább a zűrösebb típusból való...


Love Story


Az egyik ilyen Republica térségi hely a Love Story, ami a hangzatos neve ellenére koránt sem egy lányregény. Egy kolumbiai barátom vitt el oda egyszer, mert hogy egy spanjáé a klub - hát nem tudom, hogy milyen haverjai vannak a srácnak, de én biztos nem szeretnék velük találkozni! A Love Story ugyanis arról híres, hogy ide járnak a nap közben - és az éjszaka épeszű részében - dolgozó prostik szórakozni. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem egy kimondott operabál van odabent. A szolgálaton kívüli kurvák mellé persze a férfi állomány is igen illusztris - szerintem be se engednek olyat, aki még nem ölt embert...

Hop-hop, csak nem túl jó volt a buli?

A legnagyobb poén egyébként - és ezen tényleg nem tudom magamat túltenni - hogy diákigazolvánnyal be lehet menni féláron! Hogy őszinte legyek, ennek ellenére sem találkoztam bent túl sok PhD hallgatóval, vagy csak ravaszul hüvelykujjnyi fuxban, hátracsapott baseball-satyiban és tradicionális nyakra felfuttatott nonfig tetkóval álcázták magukat miközben az akadémikusokra oly jellemző szétpattintott felsőtestüket az atlétájukat pajkosan feltűrve mutogatták a stroboszkóp bársonyos fényében.

A Love Story továbbá - főleg a törzs-klientúra életviteléből és munkaóráiból adódóan - egy bevett afterparty hely is, mivel miután hajnali 5-6 körül bezárnak a klubbok, a még virgoncoknak nincs sok más alternatívájuk - főleg hétköznapokon. A Love Story viszont folyamatosan üzemel, én még soha nem hallottam olyanról, hogy valaki szemtanúja lett volna ott egy zárórának - reggel 9-kor az emberek még inkább befele mennek, mint kifele. Szerintem mire vége van a bulinak, az aki még mindig bent van, az valószínűleg már órák óta halott...

Szóval, ha valaki Sao Paulóba merészkedik az jobb, ha felköti minden gatyáját, mert itt kapni fog a pofájára, hogy a füle kettéáll. A Rocky Horror Picture Show ehhez képest parlamenti közvetítés...

Roadtrip #3 - Fortaleza

December 23, reggel 6:00 - Érkezés a Fortalezai rodoviariára (buszpályaudvarra) - Ok, akkor most hogy legyen? Az fix volt, hogy 24-én este már Natalban szerettük volna veretni valami karácsonyi mókára, de arról, hogy addig hogyan/hol/mikor/stb megoszlottak a vélemények. Végül 'V' és a németek úgy döntöttek, hogy nekik egy fél nap városnézés kielégíti Fortalezával kapcsolatos vágyaikat, és egy éjszakai busszal elhúznak, míg 'T' és jómagam csak másnap gondoltunk továbbállni - adjunk egy esélyt a helynek alapon.

A délelőttünk azzal telt, hogy megpróbáltunk felhajtani valami olcsó szállást, amit leginkább a helyiek buzgó segítőkészsége nehezített meg. Azt, hogy merrefelé érdemes keresgélnünk, relatív hamar sikerült felderítenünk, viszont azt, hogy hogyan kell odajutni, járókelőktől kérdeztük meg, ami így retrospektíven, nagy hiba volt: ugyanis Brazília dolgos népe nem ismeri a 'nem' vagy 'nem tudom' kifejezéseket - így hát, ha megkérdezed tőle, hogy hogyan kell ide vagy oda menni, akkor is felrak egy buszra, hogy "ezzel az ötödik megállóig haverom", ha közelítő fogalma sincs róla, hogy hol van az a hely, ahova te menni akarsz, de valószínűleg arról se, hogy hova a viharba megy az a tetves busz! Ebből kifolyólag mi cirka 3 órát buszoztunk teljes menetfelszerelésben körbe-körbe a városban, mire beláttuk, hogy kell fognunk egy taxit.

Végül megérkeztünk egy utcába, ami valóban roskadásig volt tele hostelekkel. Be is mentünk az elsőbe, ahol az előtérben egy férfi ült, akit az idő vasfoga már jócskán megcsócsált, és aki, bár a szemei nyitva voltak, nem úgy festett, mint aki egészen, vagy egyáltalán magánál van - volt egy lezser lobotómiás beütése (amit meglett kora önmagában még nem indokolt volna). Közelebbről megfigyelve (nem tudom, miért kellett megfigyelnem közelebbről) látszott, hogy a fejéből szolidan csörgedezik a vér... Nem tudom milyen új-hullámos marketing fogás egy ilyet kitenni lényegében a kirakatba, de minket nem olyan fából faragtak, hogy egy jött-ment zombi csak úgy eltántorítson minket. A recepciós sajnos egy kicsit magas árat ajánlott, de hozzá tette, a többi hostelt nem ajánlja, mert azok veszélyesek - mindezt ugye az agyából vérző fószer mellett. Az elfogulatlan jó tanács ellenére mi vállaltuk a veszélyt, és sikerült 50 méterrel arrébb fél áron szereznünk egy privát szobát, ami egy lerongylott hátizsákosnak a legmagasabb elképzelhető luxust jelenti, bátrabbak még a papucs nélküli zuhanyzást is megkísérelhetik.

Viszont ennyi jó csajt egy helyen, mint Fortalezában, nem sok városban láttam - ráadásul, mivel ezek a szépségek fehér srácot szinte csak filmen láttak... Szóval, ha erre jártok, érdemes beugrani. A hangulat egyébként is nagyon király: egyszerre autentikus és modern, a tengerpart este is tele van fiatalokkal, rengeteg a szórakozó hely (bár a legtöbb szar) és elméletileg Brazília egyik legbiztonságosabb városa - ennek ellenére volt, hogy ahogy sétáltunk odarohant hozzánk egy random forma, hogy arra inkább ne menjünk tovább, mert ott lelőnek, mint egy kutyát...

Mivel pont egy péntek estére esett az itt tartózkodásunk, ahhoz kérdés sem fért, hogy az éj leszálltával megtámadjuk a gyanútlan várost. A baj csak az volt, hogy a sok ide-oda buszozgatásban és keresgélésben derekasan megfáradtunk, ezért vettünk a patikában némi porított guaranát, ami a helyi herbál energizáló cucc - olyasmi, mint a kávé csak ütősebb. A nagy hátránya az, hogy lényegében semmiben sem oldódik, szobahőmérsékleten legalábbis biztosan nem. Mi narancslében próbáltuk meg elkeverni valahogy, de az így nyert miazma ízre és kinézetre egyaránt leginkább egy marék porba ejtett fosra emlékeztetett. Szegény narancslének az se segített, hogy az ajánlott egy evőkanál guarana helyett, mi nyilván abúzív módon vagy ötöt beleerőszakoltunk, majd a biztonság kedvéért még szórtunk rá egy keveset - a "ha legális csak nem lehet túladagolni" logikát követve. Túl nem is adagoltuk, de szerintem félóráig egyikünk sem pislogott...

Ami ezután következett, azt fedje balladai homály. Elég annyi, hogy olyan reggel 7 körül sikerült visszaevickélnünk a szobánkba, és azt is csak azért, mert 9-kor indult a buszunk. Beállítottam az ébresztőt 8-ra és ledőltünk hunyni egyet, majd fél perc múlva arra ébredek, hogy 'T' sikít, hogy "Basszameg, basszameg elkésünk! Háromnegyed kilenc van, basszameg!" - És tényleg annyi volt, a retardált telefonomnak pont akkor kellett lefagynia, és nem ébresztett! Iszonyúan kapkodva valahogy pár perc alatt bepakoltunk, de ahogy rohantam le a lépcsőn 100kg cuccal a hátamon, amekkora koordinálatlan nyomorék vagyok, sikerült rosszul lépnem, és minimum minden szalagot elszakítanom a bokámban!

Ekkor a hostel személyzete és szállóvendégei első kézből ismerhették meg a magyar nyelv összes, az utóbbi száz évben le- és le nem jegyzett bővítményekkel szegett káromkodását. A recepciósok segítőkészen orvost akartak hívni, de nem volt idő - azonnal pattantunk be a taxiba (én még mindig folyamatosan szitkokkal töltve meg a teret), és húztunk a rodoviáriára! 9:10 kor bár bent szökdécselek, keressük a peront, de sajnos már késő... Brazília fennállása óta először fordult elő, hogy egy busz pontosan elinduljon, és az is csak azért, hogy velünk kibasszon. Ebben egészen biztos vagyok...

Öröm volt az ürömben, hogy legalább a jegyünket különösebb huzavona nélkül kicserélték egy pár órával későbbire - így, ha lesántulva is, de estére már Natalban voltunk, amiről elöljáróban csak annyit, hogy nagyon megutáltuk a végére. Hogy miért, az a folytatásból kiderül (de főleg egy kurva miatt)...

Csavard fel a szőnyeget!

A Brazília szó hallatán mindenkinek két szó ugrik be elsőre: a foci és a samba. Az előbbinek lassan ideje lenne egy tisztességes posztot szentelnem, mert itt mindenki focit lélegzik, jobban értenek hozzá, mint otthon bármelyik vidéki kocsmában! Most viszont sambázni fogunk...

A világ nagyjából egyet ért abban, hogy Brazília, Kuba mellett, a zene és a tánc földi helytartója, és nem ok nélkül. Mielőtt kijöttem, minden brazil ismerősöm figyelmeztetett, hogy nehogy azt gondoljam, hogy itt majd a csapból is samba fog folyni, ez csak egy turista csalogató image, igazából senkit nem érdekel a samba, max Rióban, de ott is csak a karnevál miatt. Na ehhez képest itt a fáról is fürtökben lóg a samba, vagy valamilyen kicsit modernizált változata, és mindenhol élő zene van!

Scenarium - Rio talán leghíresebb samba-klubja

Az mondjuk igaz, hogy a zene nagyon változik attól függően, hogy merre járunk az országban, de a samba elemeket szinte mindenhol fel lehet fedezni ilyen vagy olyan formában. Sao Pauloban főleg az úgy nevezett Samba-Rock-ot nyomatják orrvérzésig, ami egy kicsit emészthetőbb, lassabb és kevésbé pattogós verziója az eredetinek, de egy gringónak még erre is előbb szakad le a lába, minthogy normálisan ki tudja lépni az ütemet. Mivel én egy ilyen táncos kedvű legény volnék, szoktam is néha próbálkozni, de egyelőre nem értem el számottevő sikereket. Eleinte próbáltam a csávók lábát sasolni, hátha el tudom lesni, mit kéne lépni, de esküszöm mindegyik tök mást csinál! Sőt, szerintem más ütemre is lépnek. Pedig, ha megrohadok, akkor is meg fogok valahogy tanulni szambázni amíg hazajövök! (mondjuk, ha mégse sikerülne, akkor is azt fogom mondani, hogy tudok, az imitálás már most is jól megy!)

Az, hogy kamikaze-style csak úgy lazán lekérjek egy csajt az teljesen komolytalan ötlet, amikor tőlem balra egy forma éppen 2 méterre dob fel vízszintesen egy csajt, hogy az vagy 20-at pörög a levegőben, jobbra pedig egy kövér, ronda, középkorú kínai tag két fekete bombázóval nyomja egyszerre, de úgy, hogy azokról a bugyi csúszik le, ezzel egy egész világot döntve össze bennem. Tánciskolába nem igazán akarok menni, mert már voltam eleget otthon ilyenekben és nem igazán jön be az egész, nagyon mesterkélt. Próbálkoztam azzal, hogy megkértem csajokat a bulikban, hogy tanítsanak meg az alapokra, de mosolyogva közölték, hogy ez teljesen lehetetlen, csak úgy tudnak táncolni, ha a pasi vezeti őket, ők maguktól nem tudnak mutatni semmit. Minden kezdet nehéz...
De velem ki nem basznak! Hálistennek pár lány mondta, hogy van egy samba hely, ahol a party elején egy tanár segít a rászorulókon és sok csaj van akivel lehet bénázni, ott senki sem tud annyira, hogy ciki legyen. Először elszambázgatok a zöld pályán és talán a végére beadom a feketét... pályát is, csajt is.

Carnival - A bulikban sajnos nem
ez a sztenderd dress-code

Európával szemben itt a tánc az nem a kefélés előszobája, legalábbis szamba bulikon nem. Itt az emberek azért táncolnak, hogy táncoljanak, és általában egy-két számonként partnert váltanak. Ha az ember arra pályázik, hogy majd jól leszambázza egy csaj bugyiját, szerintem jobb, ha csajt már úgy hozza, és nem a helyen próbálja felszedni. Bármennyire is sikamlósan és túlfűtötten táncolnak a párok, nem igazán szoktam látni, hogy ott helyben alakulnának ki románcok, szemben egy normál partival, ahol mindenki smárol mintha nem lenne holnap...

A samba egyébként csak az igazán para, a többi brazil tánc, mint mondjuk a helyi country-nak nevezett "sertanejo", amiért amennyire az emberek egyik fele rajong, annyira gyűlöli a másik, vagy a "forró" (fohó) már egyáltalán nem olyan ördöngősek, és a csajok is szívesebben tanítgatnak rá. A forró az angol "for all" kifejezésből származik, mert ez volt az első tánc aminek a estjein a fehérek és a feketék egyaránt részt vehettek Brazília észak-keleti partjainál. Tekintve, hogy Brazília nem csak méretben, de kulturális változatosságában is akkora, mint Európa, bármerre megy az ember, mindig más zenékbe és táncokba fog ütközni az ember a megszokottak mellett.

A kulturált társastáncok mellett persze vannak a főleg a favelákban kedvelt, némileg állatiasabb táncok, mint például a már korábban említett Baile Funk, amit néha semmi nem választ el a nettó töcsköléstől, vagy ennek a minősített esete a Surra de Bunda (seggel verés), amit szerintem a legegyszerűbb, ha inkább egy videóval illusztrálok. Ennél meredekebb táncok szerintem már csak Jamaikában vannak (daggering)!

Látva, hogy milyen eszeveszettül jól táncolnak a brazileirák (brazil csajok), komoly csalódás volt őket látni egy normál buliban, ahol pont ugyan olyanok, mint bárki más, talán valamivel jobban mozognak, de semmivel sem kreatívabbak. Sőt egyesek még rosszabbak is, mert  képesek és tulajdonképen bármire megpróbálnak szambázni, és ettől a tervüktől a jóisten sem tudja eltéríteni őket.

És ami a legfontosabb: szar zenére a brazilok sem tudnak táncolni!

Futuro Melhor

Ahogy azt már előzőleg beharangoztam, múlt hétvégén elmentünk "V"-vel egy favelába önkénteskedni az "Um Teto para meu País" (egy tető az országomnak) nevű szervezet keretében. Előre szólok, hogy nem hiszem, hogy teljesen vissza fogom tudni adni az ottani élményeimet, és sanszos, hogy sokszor közhelyesen, nyálasan vagy színpadiasan fogok fogalmazni, de ez egy ilyen téma, egy ilyen hétvége, egy ilyen sarka a világnak...

Az Um Teto para meu País egy latin-amerikai nemzetközi non-profit szervezet, ami a nyomor ellen kűzd évek óta, azzal, hogy házakat épít, oktatást nyújt és fejleszti a közösségeket a rászoruló térségekben, mindezt főleg önkéntesek segítségével. Csak Brazíliában évente 1000 házat húznak fel Sao Paulo állam faveláiban. Általában havi egy ilyen building-session van, amin jellemzően 500-1000 önkéntes szokott megjelenni, hogy a nyomor közepén, szélsőséges elemekkel megküzdve adhassanak át 60-70 házat a kiválasztott családoknak.

Mi az októberi alkalomra jelentkeztünk, nem igazán tudva, hogy mire számítsunk. Az indulás péntek este volt, ahova mi egy szál kalapáccsal és egy hálózsákkal felfegyverkezve érkeztünk meg. Akkor még nem sejtettük, hogy ennél bizony jobban is felkészülhettünk volna, sok-sok szenvedéstől óvtuk volna meg magunkat. Az egyetem nemzetközi diákjai közül összesen 6-an mentünk el: 2 francia, egy német, egy kolumbiai és mi ketten "v"-vel. Másokat nem ismertünk, pedig még 700-an voltak ott rajtunk kívül, a legtöbben egyetemista korúak. Mint kiderült, a jelentkezésen kívül, még konfirmálni kellett volna azt, hogy igen, tényleg elmegyünk, ami nálam természetesen kimaradt. Ez okozott némi bonyodalmat, mivel a 700 ember már mind gondosan be volt sorolva különböző színekkel gondosan megjelölt csoportokba és alcsoportokba, és azt nem lehetett, hogy csak úgy hanyagul beállok valahova, ahova uraságomnak kedve tartja. Végül a rózsaszín csoportba osztottak be, azon belül is egy Cambridge-en frissen végzett angol mérnök csaj alá, aki ezt mint szakmai gyakorlatot csinálja. A Londonban töltött éveim alatt egy egészen, már-már spirituálisan mély és szenvedélyesen izzó fekete gyűlölet költözött a szívembe az angol nők iránt, de hálistennek ő ritka kivételnek bizonyult, sőt egész jófej volt, ha eltekintünk attól a rusnya kis apróságtól, hogy végig Justin Brieber dalokat énekelt munka közben. Brrrr... A kolumbiai srácot kivéve mindenki másik csoportba került, mint én, és mivel mindegyik csoport másik favelába ment, a többieket nem is láttam a továbbiakban. Minden csoport kis színes karszalagot kapott, hogy megkülönböztessék magukat, és ha nem lett volna elég, hogy pont az én csapatom színe volt a rózsaszín, a mi Napóleon-i képességekkel megáldott vezetőnk úgy gondolta, hogy jobb lesz biztosra menni, és mindenkinek az arcát mókásan kifestette pink UV-festékkel. Így hát mi úgy érkeztünk meg éjfél körül a rettegett favelába, mintha a Love Parade és a Gay Pride kéz a kézben ért volna éppen oda... Az alaphangulatot, kicsit klisésen, egy égő autó adta meg, amit odafelé a buszról láttunk. A magabiztos mosolyokba némi zavar vegyült...

A favelánkat megint csak igen találóan Futuro Melhor-nak (szebb jövő) nevezték el anno az alapítóatyák. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez valami morbid helyi sport lehet, hogy minél megtévesztőbb nevekre keresztelik ezeket a nyomortelepeket (Isten Városa, Paradicsom Város stb...). A szállásunk a lokál iskola volt, ahol a csupasz csempén aludtunk, amit egy darab hálózsákkal lehetett elviselhetővé finomítani. Igaz, az első munkanap után, már nagyon is kényelmesnek tűnt a rögtönzött fekhelyünk, mivel már zuhanás közben elaludtunk. Az alvás mondjuk nem igazán lett túlzásba víve, főleg az első éjszaka nem, amikor hajnali 3-ig ment a briefing, hogy mit is fogunk csinálni és általában milyen a Brazil helyzet nyomor téren. Ébresztő fél 6-kor. Az alvásra szánt bőséges két és fél órában egy, a távolban tomboló baile-funk party andalító zajai és sikolyai tartottak ébren. A briefingen kiderült, hogy Latin-Amerikában 200 millióan élnek létminimum alatt, ebből 30 millióan Braziliában (Haitinak a 71%-a él nyomorban), ennek is a fele (16,5M) él napi 3 Reál-ból (kb 300Ft) vagy még annyiból se, és az ország 22%-ában nincs bevezetve semmilyen közmű. És ez relatív jónak számít, tekintve, hogy 20 évvel ezelőtt még 70 millióan éltek a vonal alatt. Továbbá az is elhangzott, hogy tilos innunk-szívnunk-dugnunk stb., illetve, hogy a kiosztott egyenpólót egy pillanatra se szabad levennünk, mert a favelalakók arról tudják, hogy kik vagyunk és nem lőnek le. A póló valóban életmentőnek bizonyult, mivel a kolumbiai spanom mesélte, hogy egyszer elsétáltak két söröző helyi mellett és az egyik oda szólt a másiknak valamit amire az a válasz jött, hogy "Hülye vagy, ne csináld! Ezek azért vannak itt, hogy segítsenek!" Erre az első: "Nekem ez az egyetlen segítség, amire szükségem van." és elő vett egy stukkert, amit aztán végül mégis inkább elrakott...

Hajnalban persze a születés fájdalmával ébredtem, majd egy nagyon vékonyka reggeli után (ami egy darab vajas zsömléből állt, meg valami kakaónak csúfolt főzetből, amilyet csak koncentrációs táborokban meg óvodákban látni), csatasorba álltunk, és mindenféle szerszámmal a vállunkon beindultunk a sűrűbe. Először egy betonúton haladtunk lefele, mivel kiderült, hogy egy hegyen voltunk, ahonnan el lehetett látni a városig. Hihetetlen kép volt, ahogy több tíz kilométeren át terültek el a favelák rozoga viskói, majd egyszer csak, minden átmenet nélkül felhőkarcolók erdeje a horizonton. Pár száz méter után egy huszáros kanyarral letértünk a betonútról, be az igazi mély-favelába. Ilyet még nem láttam. Ki-be düledező kunyhók labirintusában találtuk magunkat, amik szinte kizárólag fafurnérból és hullámpalából lettek úgy ahogy összetákolva. Nagy ritkán volt egy-két hanyagul összedobott téglaház, de egyik sem volt egy Nádasdy-kastély. Mivel a legtöbb kéglibe be lehetett látni, látszott, hogy sokszor 8-10-en osztoznak egy jó esetben 25nm-es házon, aminek az enteriőrjét nem kimondottan a Feng-shui irányelvei határozták meg. Az utcán, ha ezeket lehet egyáltalán utcáknak hívni, mivel inkább csak a házak közötti terek voltak, ellepte a szemét, ugyanis csodák csodája, nem jár erre a kukásautó. Viszont hálistennek, bár fogalmam sincs hogyan, nem terjengtek kellemetlen szagok, és Luz-zal ellentétben, nem volt minden gondosan bevonva emberi szarral. Sőt, a várthoz képest az emberek nagyon is tiszták és gondozottak voltak, nem azok a mocsári véglények, mint akikre az ember számítana egy ilyen festői környéken.

A terület, ahová építkeznünk kellett, testvérek között sem volt több 50nm-nél, és két házat kellett valahogy begyógyítanunk oda. Valami állhatott ott valaha, mert a föld betonnal és csempével volt beburkolva, nem kis örömünkre, mivel így az első pár órában mást sem csináltunk, mint a betont törtük hegyes vasrudakkal 30 fokban, reggel 9kor. Egy házra durván 8-9 ember jutott, plusz még voltak a 'logisztikusok' akik az anyagokat és az elemeket cipelték az iskolától (ami rögtönzött raktárrá avanzsált idő közben) az építkezésekhez. A leendő házakról senkinek sem voltak romantikus elképzelései, már az elején elmondták, hogy ezek úgy nevezett (és itt most azokat, akik a 90-es években már elmúltak 14 évesek, de még nem voltak 40-ek, megkérném, hogy ne röhögjenek) "Emergency House"-oknak hívják, és nem bírnak ki 8 évnél többet. Tulajdonképen jórészt előre legyártott elemekből összekalapált fakonténerek voltak ablakkal, ajtóval és tetővel, de még így is fényévekkel jobban hasonlítottak egy házhoz, mint a környező tákolmányok.

Nem is az építés része volt a nehéz, hanem az alapozás, ami abból állt, hogy miután nagyjából vízszintbe hoztuk a terepet (és letörtük róla a betont), 15 darab 2 méteres olajos cölöpöt kellett másfél méter mélyre beásni a földbe, amire később maga a ház került. Ásni önmagában sem egy majális, de mikor olyan finomságok nehezítik meg, mint a tűz forró Brazil nap, minden árnyék nélkül, aztán egy pár órás trópusi égszakadás, akkor kifejezetten kellemetlen tud lenni. Az se segített sokat, hogy még másfél méter mélyen is olyan dolgokat kellett kiszednünk, mint egy archaikus telefonkagyló, több tucat fosszilizálódott edzőcipő, vagy ami a legrosszabb: agyaggal molekuláris szinten fuzionált szőnyeg. Az ám a trükkös jószág, ahhoz hogy kiszedd, egy kráter méretű gödröt kell ásnod, átküzdened magad rajta lehetetlen, minden fajta szerszámmal szemben abszolút immunitást élvez a rohadék. A trópusi eső pedig, túl azon, hogy egy szál sáros trikóban veszt valamelyest a szépségéből, 5 perc alatt visszatölti sárral a gödröt, amit fél óra alatt valahogy vért szarva kikapartál.

Amíg keményen sütött minket a nap, addig a helyi asszonyok és gyerekek folyamatosan jéghideg üdítőket és, és igen, egyszer még fagyit is hoztak! Ha valaki pár hónapja azt mondja nekem, hogy egy favelában fogok hanyag eleganciával fagylaltozni, bizony nagyon hülyének nézem!

Gustosa, az arám és a kukucskáló nagyfater

Még spanolásra is jutott egy kis idő, olyannyira, hogy a nő, akinek az egyik házat építettük, el kezdett fűzni, hogy vegyem el a 13 éves lányát. Ez az ötlet láthatóan a lánynak is tetszett, aki, mivel szerintem én voltam az első fehér, kék szemű srác akit valaha látott, eléggé rám indult. A 21 éves nővére viszont úgy gondolta, hogy már csak a korából kiindulva is, ő jobban passzolna hozzám, és ennek hangot is adott. Ebből lett egy kis veszekedés.

A többiek persze beszartak a röhögéstől, hogy én itt rögtön be is házasodom, és minden alkalmat kihasználtak, hogy ezzel cikizzenek. Erre csak olaj volt a tűzre, mikor megkérdeztem az egyik önkéntest, hogy nem tudja-e, hogy hol lehet itt pisilni? Mondta, hogy nem tudja, de mindjárt megkérdezi a fent említett anyukát (akinek egyébként összesen 8 gyereke volt, akik nem mind hasonlítottak nagyon egymásra). Már éreztem, hogy hibáztam. Anyuka rám néz, elvigyorodik: 'Majd a lányom megmutatja!' Ezután füttyök közepette, a csaj (akit a helyiek csak Gustosa-nak, 'fincsi'-nek hívtak) kézen fogva, mint egy zsákmányt, bevonszol a kunyhó labirintus közepén lévő házához. Útközben helyiek bátorítólag veregetik a vállamat. A kecóban aztán (szerintem csak attól elkaptam vagy 7 féle nemi betegséget, hogy átléptem a küszöböt), mivel éreztem, hogy nekem itt nagyon nem kéne akciózni, különben tényleg el kell vennem feleségül (vagy lelőnek, mint egy kutyát), mondtam a lánynak, hogy ha lehet, én most tényleg inkább csak pisilnék.
Mikor szűk 10 perc múlva visszaérünk az építkezéshez, mindenki tapsol, a fater pedig odajön hozzám és röhögve megkérdezi: "Mi van, te vagy a Schumacher?"
Engem egyébként nagyon kedveltek ott, mivel már azért nagyon hálásak voltak, hogy bárki odamegy nekik segíteni, de hogy egy gringó Európából, akinek totál semmi köze nincs az egészhez, kidolgozza értük a belét, azt alig tudták felfogni. Folyamatosan ölelgettek, meg amennyire a nyelvi gátak engedték, próbáltak velem beszélgetni, megtudni az én kultúrámról minél többet. Többen mondták, hogy mindig is akartak látni egy gringót élőben...

Ebédre 'feijoada'-t kaptunk, ami egy nagyon tipikus brazil kaja, lényegében a helyi sóletnek felel meg, és jobb helyeken is könnyen tartalmazhatja a disznónak egy-két meredekebb alkatrészét (fülek, ajkak), mi pedig nem egy jobb helyen voltunk. Tekintve viszont, hogy nem akartam, hogy helyiek egy finnyás kis fehér pöcsnek nézzenek, mosolyogva bepusziltam az egészet, miközben megpróbáltam nem elfantáziálni azon, hogy egy állat száját veszem-e a számba...
Ezek után már előre rettegtem a második napi ebédtől, de mint kiderült teljesen ok nélkül, ugyanis valami eszeveszetten finom volt! Valami pörkölt féle cucc volt a menü mindenféle körettel és csípős szósszal, mellé mangó lé. Nem gondoltam volna, hogy az egyik legjobb kaját Brazíliában pont egy favelában fogom enni. Ahogy körülnéztem az arcokon láttam, hogy ez nem csak engem ért meglepetés szerűen. Igazából a brazilok nagyjából ugyanúgy tekintenek a favelákra, mint mi magyarok mondjuk egy Észak-Magyarországi cigánytelepre, egyszóval nem számítanak rá, hogy bármi pozitív dologra lelhetnének ott. A favelában ért hihetetlen kellemes csalódásom után, kíváncsi lennék, vajon a nógrádi cigányok is tartogathatnak-e hasonló meglepetéseket...

Nagypapa és a gyereksereg egyik fele

Hogy igazából mennyire para a favela azt nem tudom. Biztos vagyok benne, hogy ez faveláról favelára nagyon különböző, de az égő autó meg a pisztolyos sztori arra enged következtetni, hogy bármennyire kedves volt velem mindenki, azért tudnak itt csúnya dolgok történni. Az emberek közül egyébként csak a 15 és 25 év közötti fiatal srácokat éreztem veszélyesnek, akik kis, tömött csoportokban álltak minden második sarkon és összehúzott szemmel méregettek mindenkit. Az ennél öregebb férfiak dolgos és jóravaló formáknak tűntek első pillantásra (aztán persze lehet, hogy baromira de nem voltak azok). A tinédzser és fiatal fiúk egyébként mindig problémásak, ahol a hormonok és az unalom szegénységgel és fegyverekkel párosulnak. Nem kell ehhez Brazíliáig menni, Londont most gyújtották fel pont ugyan ilyen kapucnis pöcsök, pedig ott azért messze nem ilyen szintű a szegénység és fegyvereik sem igazán voltak. Elég volt az ezekben a fiatalokban izzó általános feszültség és harag, amit ők egymásra nézve önigazolás képen csak tovább erősítettek. És egy szikra...

Bianca

Számomra a legnagyobb élményt abszolút a gyerekek nyújtották. Nem mondom, hogy élek-halok a gyerekekért, de azért nagyon csípem őket, tekintve, hogy régebben táboroztattam lurkókat, meg van két imádni való kisöcsém (meg van egy nagy is, de az már nem olyan cuki). Viszont ezektől a kölköktől tényleg el kellett ájulni. Ilyen jófej, gyönyörű, közvetlen és okos kis teremtéseket nagyon ritkán látni. Az ártatlan kis arcukat látva a nyomor, a bűn és az erőszak közepén, az embernek összeszorul a torka. Minden alkalmat kihasználtak, hogy játszanak velünk, vagy a nyakunkba másszanak. Minden morzsányi szeretetet és törődést azonnal magukba szívtak. Én személyesen egy Bianca nevű 4 éves forma kislányba szerettem bele, akiért 16 év múlva még zicher, hogy visszamegyek! Bianca azzal jött oda hozzám, hogy "hé, te úgy beszélsz, mint a filmekben!" Aztán, hogy jégből van a föld és pingvin-járva kell, hogy közlekedjünk. Egyszer, mikor elkezdett hozzám beszélni, egy szót sem értettem (mondjuk máskor se sokat), kiderült, hogy az ő titkos kis virágnyelvére próbált megtanítani. Mármint szó szerint virágnyelv, mert mindenre virágok nevét használta és csak az anyja értette. Volt, hogy kikapta kezemből a fényképező gépet, hogy majd ő fényképez, és csak az exponáló gombot kellett neki megmutatni, azt hogy a hátulján lévő touchscreen-nel hogyan kell visszanézni a képeket, azt kente-vágta!

Mindenki sír, énekel és táncol, ahogy átadjuk a házat

Az építési procedúra hosszas és részletekbe menő leírásától most megkímélnék mindenkit, talán csak annyit, hogy nagy büszkeségemre, zuhogó esőben és vak sötétben a bádogtetőn, én vertem be az utolsó szöget a házba, majd a fáradtságtól némi őrülettel a tekintetemben beleüvöltöttem a favela éjszakájába, hogy az épület kész az átadásra! Az átadás egy némileg fapados ceremóniával kezdődött, mikor behívtuk a leendő lakókat a házba és egyenként elmondtuk a jókívánságainkat, majd egy kicsit egy helyben toporogtunk, mert bár a levegő nehéz volt a kimondatlan érzelmektől, amit a teljes kimerültség csak még jobban fokozott, nem igazán tudta senki, hogy most mit kéne csinálni, majd az anyuka egy nagyon megható hálabeszédet mondott el, aminek a felénél elsírta magát. Ez aztán megnyitotta a gátat, mindenki zokogott és ölelgette egymást. Nem szégyellem bevallani, hogy én is, pedig nem vagyok kimondottan sírós típus. Nem tudnám megmondani, hogy az öröm könnyei voltak-e ezek, hogy ennyi boldogságot tudtunk nekik adni két napi kemény munkánkkal, vagy a szomorúságé, hogy, hát milyen életük lehet, hogy ennyire örülnek egy 18nm-es primitív fadoboznak, amibe vagy 8-an fognak beköltözni. Hogy láttam a szemükben, hogy igazából nem egy házat adtunk nekik, hanem a reményt, hogy talán a gyerekeik már kikerülnek innen...

Panoráma a kész ház ablakából

Eddigi Brazíliai tartózkodásomnak kétség kívül ez volt a legintenzívebb és legértékesebb pár napja, és bár eredetileg főleg amiatt jelentkeztem, hogy közelről is megnézhessek egy favelát, valami olyan értéket találtam ott (vagy talán magamban), ami miatt elhatároztam, hogy ahányszor tudok, visszamegyek segíteni. Már jelentkeztem a Novemberi építésre, mikor 200 házat fogunk felépíteni 3 nap alatt és sikerült pár barátomat is rá vennem, hogy jöjjenek. Remélem ez az alkalom is annyi kincset rejt majd, mint az előző...

Senhor Gringo

Szervusztok, köszönöm, hogy ennyien eljöttetek! Egy fontos dolog miatt hívtalak ide benneteket... kicsit kínos ez nekem, de nem tudom tovább magamban tartani ezt a sötét titkot mely a lelkemet rágja és a szívemet mérgezi, erősnek kell lennem, és be kell végre vallanom: Gringó vagyok.

Azt hittem velem ez nem történhet meg, hogy ez mindig csak másokkal fordulhat elő, hogy ilyen csak a filmekben van...

Édes istenem mekkorát tévedtem...

Hirtelen jön, de észrevétlenül... egyik pillanatban semmi, a következőben egyszer csak rémülten azt veszed észre, hogy egy Gringó vagy! Először azt hiszed, hogy csak egy rossz, beteg álom, majd úgyis felébredsz, de nem, ó nem... ebből sosem ébredsz fel.

És a fájdalom...



Az egész kicsit kevesebb, mint két hónapja kezdődött, mikor mit sem sejtve Brazíliába költöztem, ahol kiderült, hogy azzal, hogy betettem a lábamat az országba, egy csapásra gringóvá lettem! Próbáltam mentegetőzni, hogy én nem tudtam, meg hogy nem lehetne-e ezt valahogy megoldani okosba? De nem, azt mondták sajnos nincs mit tenni, gringó vagy, és majd egy szép napon gringóként is döglesz meg!

Mert tudjátok az van, hogy itt mindenki gringó, aki nem brazil (a többi Dél-Amerikait kivéve). De vannak aki gringóbbak, mint a többiek: a fehérek. És minél fehérebb vagy, annál gringóbb is. Én pedig kurva fehér vagyok.

Bár nem kifejezetten pejoratív kifejezés, azért eléggé meglepett, hogy lazán, minden sallang nélkül gringónak hívnak. Például, ha brazil haverjaim engem keresnek, akkor azt mondják, hogy "Figyu, hol a gringó?"
Sao Paulóban nem annyira, de máshol simán utánad kiabálnak az utcán, hogy 'hé gringo!' Még nem derült ki, hogy ez 'Hé gringo, üdvözlünk szerény városunkban, de jó, hogy itt vagy' akar-e lenni, vagy talán inkább 'Hé gringo, lenyúzom a fehér kis bőrödet aztán kiszívom a kibaszott sápadt lelkedet!' Mivel sokszor tényleg nem tudom eldönteni, inkább nem szoktam megvárni, hogy kiderüljön, nehogy véletlenül még a torkukon akadjon az a bársonyos lelkem...

Ez itt egy megtermett folyami gringó

Persze előnye is van annak, ha az ember gringó, még pedig a hölgyek! Bizony, bizony a brazil csajok élnek-halnak egy jó gringóért! De mielőtt még a drága olvasók kanosabb férfi szegmense (és talán egy-két kísérletezőbb nő is) fejvesztve ide nyargalna, hogy derekasan belecsapjon a brazil lecsóba, azért érdemes tudni, hogy igencsak észnél kell ám lenni, mert nem mindegyiket ugyanaz a nemes cél hajtja az ember fehér (az én esetemben gyönyörűen kidolgozott és szemtelenül férfias) karjaiba! Egyrészt a csajok kb fele pont leszarja, hogy az ember gringó vagy sem, tehát nem érdemes mindegyiknél azzal a stílusos mondattal nyitni, hogy kóstolt-e már fehér répát? (bár biztos sokaknak bejönne...) Azok, akik láthatóan buknak az egzotikus gringóságunkra, mindig legyenek egy kicsit gyanúsak, ugyanis könnyen lehet, hogy egy úgynevezett Gringo Hunter-el akadtunk össze!

A Gringo Hunter az egy már-már mitológiai teremtmény: egy olyan olyan, jellemzően attraktív nőszemély, aki bájai fondorlatos alkalmazásával, szirén módjára elcsábítja a gyanútlan gringót, akivel aztán, míg csöcseivel folyamatos szuggesztív hypnózisban tartja, felcsináltatja- és jó eséllyel el is veteti magát. Nem lepődnék meg, ha utána a fejénél kezdve fel is falná áldozatát, miközben a petéi a háttérben nyálkától csillogva békésen lüktetnek... Mindezt azért teszi, mert itt az az elterjedt képzet, hogy aki gringó az mocskosul gazdag is, és alap, hogy a feleség Saint-Tropez-ben kap kéglit. Nyilván nem hallottak még Kelet-Európáról! Tőlem aztán nyugodtan vadászgathatnak rám, amennyit akarnak, kérdés, hogy a brazil tengerpart után mennyire jönne be nekik Gárdony? (Itt jegyezném meg, hogy portugálul a vadászni - 'caçar', és a házasodni - 'casar' szavakat ugyanúgy ejtik. Szeretném azt hinni, hogy ez csak a véletlen újabb tréfás kis műve...)

Sajnos a gringók nem csak a nőket, de a bajt is erősen vonzzák. Ha az ember fehér segge világít a sötétben, nem annyira szerencsés éjszaka a Brazil utcákat járni, mert a hím nemű gringó vadászok kevésbé jókedélyű figurák, és az ember könnyen kaphat egy skullót a fülei közé, ha sokat okoskodik arról, hogy de hát ő kelet-európai, szóval tökre nem gazdag...

Az még nem derült ki, hogy mennyi ideig kell Brazíliában élni, hogy az ember gringóból valami mássá (esetleg brazillá) avanzsáljon, de ha nagyon unok gringónak lenni, csak elmegyek Liberdade-ba, Sao Paulo japcsi-negyedébe és egy csapásra Gaijin leszek!

RIO

Rió, hát ide is eljutottam végre, a városba, aminek a neve egyszerre jelent egyet a paradicsommal és a nyomorral...

A buszjegyet még előző este vettük meg "V"-vel és Diogo-val, a mi portugál Casanovánkkal. Mivel az út cirka 6 óra Sao Paulotól Rió-ig, úgy döntöttünk, hogy korán reggel indulunk, a buszon alszunk, délre Rió és tűzés le a partra. Úgyhogy mi "V"-vel haza indultunk, Diogo meg valami partiba, még így gyorsan Rió előtt okosba (indulásig már úgy sincs alvás).

Az út már a legelejétől elég őrültnek ígérkezett, mivel mikor a reggel 4 órás találkozónál felhívtuk öreg Diogót, hogy mégis hol a francban van, kiderült, hogy épen full bekarcolva kufircolt valami csajt, akit a partiban szedett fel. Ahogy ráébredt, hogy idő van, mondta a verdának, hogy bocs bébi, de olaj, megy a buszom Rióba! Ezzel bepattant egy taxiba és tépett oda hozzánk kicsit megtépázva bár, de vigyorogva.
Mikor odaértünk a buszpályaudvarra, a szekák pont hétféle szart vertek ki egy arcból, hogy miért az nem derült ki. Errefelé nem kell könyörögni egy-két sallerért a rend éber őreitől. Végül felszálltunk a buszra, de indulás előtt a sofőr bemondott valamit portugálul, amire Diogonak rögtön kiszállt az álom a szeméből. Mikor kérdeztük, hogy mit mondott, Diogo így fordította: "God help us all!"  Erre azért mi is elkezdtünk kicsit fészkelődni.

A buszút ennek ellenére szerencsére elég eseménytelenül telt, az út felétől dzsungeles táj mellett haladtunk, aztán Rió környékén elkezdődtek a favellák (de róluk majd később), míg délben végre megérkeztünk. A pályaudvar valami külvárosban volt, és nem volt igazán mesés környék, mindenfelé rendőrök álltak hatalmas mordályokkal, szigorú tekintettel. Gyorsan felpattantunk hát a helyi BKV-ra és bedöcögtünk a hostelhez, ami nem máshol állt, mint a híres-neves Copacabana-n!

A hostel nem volt valami túl nagy szám, úgyhogy nem is szaroztunk ott sokáig, zúztunk le a partra egyből. Riónak két nagy tengerpart szakasza van: Copacabana és Ipanema. Ipanema számít egy kicsit tisztábbnak és elitebbnek, míg Copacabana mocskosabbnak és kommerszebbnek. Elméletileg. De mivel mi Augusztusban voltunk, ami nem kimondottan szezon (ilyenkor Európában is meg lehet dögleni a melegtől), nem volt olyan sok turista, így Copacabana is gyönyörű volt, a hófehér homok és a ragyogó kék tenger csodálatosan tiszta, a horizontot pedig smaragd-szőrű hegyek és szigetek díszítik félig a pára homályába vészve! Ennek ellenére főleg az Ipanema-t és Copacabana-t elválasztó kis félszigeten, Arpoadoron heverésztünk, mert az, ha ez egyáltalán lehetséges, még szebb volt. Onnan be lehetett látni mindkét partot és Rió két szimbólumát a Pao de Acucar-t (Cukorsüveg-hegyet) és a Corcovador-t  is (a nagy Jézus szobrot)! Képeket sajnos megint csak nem sikerült csinálnom, ugyanis a fotógéppel kapcsolatos shitstorm még nem érezte úgy, hogy eleget szopatott, így hat a gépemben az aksi valami transzcendens késztetés hatására, úgy hogy végig a táskámban volt kikapcsolva, egyszerűen  fogta magát és lemerült, pedig éjszaka direkt feltöltöttem... (most megint működik a rohadtja, gondolom egészen addig, amíg megint kelleni nem fog...)
Feltűnt viszont, hogy nagyon sok volt egy fajta fekete madárból. Nem repültek, csak inkább úgy köröztek a magasban és sasoltak lefele. Néha több százan is voltak. Na ezekről a szépségekről később kiderült, hogy Urubu-nak hívják őket, dögevők és a favellákban elszórt emberi és egyéb hullákat zabálják. Bájos.

Balra Ipanema, jobbra Copacabana és középen a szikla, Arpoador

Rió egyébként már az első pillanatban is nagyon más, mint Sao Paulo. Itt az ember sokkal jobban érzi, hogy a trópuson van, a levegő párásabb, a növények dúsabbak, még a nap is máshogy süt, pedig nincs sokkal közelebb az egyenlítőhöz, mint Sampa (Sampátol sokkal inkább keletebbre van, mint északabbra). Úgy általában az egész város "Dél-Amerikaibb", mint Sao Paulo, ami sok tekintetben európai is lehetne (de azért messze nem az). Az utcán minden sarkon lehet kapni frissen facsart gyümölcslevet (suco-t), olyan gyümölcsökből, amikről még az életben nem hallottam, és mikor megláttam őket, rögtön az a kép ugrott be, ahogy a Nesönöl-ön valami kócos bőgőmajom burkolja csámcsogva ezeket egy marha nagy fa tetején.
Sao Paulo-ban éjszaka buli után csak baromi drága taxival lehet hazajutni (kb 5000 Ft), míg Rióban magán mikrobuszok mennek keresztül-kasul a városon, bárhol felszednek, és kb bárhol kiraknak, mindezt 250 Ft-ért!
Errefelé egyébként divatos mondás, hogy Rióban az emberek azért dolgoznak, hogy éljenek, Sao Pauloban pedig azért élnek, hogy dolgozzanak. Bár ez nyílván túlzás, nagyon is van valóság alapja, ugyanis Sao Pauloba az ország minden részéből áramlanak az emberek csak azért, hogy dolgozzanak, Rióban viszont az emberek nagy része munkaidőben is inkább a parton döglik...

Ami még nagy különbség Sampával szemben az az, hogy bár jóval veszélyesebb város, mégis inkább vannak olyan környékei, ahol lehet csak úgy sétálgatni minden különösebb cél nélkül. Sao Paulo-ban azok a helyek, amik ilyenek lehetnének (pl Vila Madalena), azok valahogy mindig egy baromi meredek hegyen vannak, és az ember színeket lát és félrebeszél 10 perc séta után (persze lehet csak én nem fedeztem még fel a sétálós helyeket). Rióban a hegyeken általában favellák vannak, ahol nem igazán ajánlott sétálgatni, céllal vagy anélkül, mert könnyen Urubu kaja válhat az emberből.

Rió fő szórakozó negyedét Lapa-nak hívják. Lapa nevű negyed egyébként van Sampában is, sőt állítólag majdnem minden Brazil és Portugál városban. Lapa-rol annyit érdemes tudni, hogy az egyik legőrültebb és nyüzsgőbb hely ahol valaha voltam: több tucat club, fiatalok ezrei, zene az utcán, és amit még ne felejtsünk el, fél liter caipirinha 5 Reálért (kb 600 Ft). Minden péntek este fesztivál, de most nehogy egy ilyen Siófoki sutyerák rémálmot képzelj el! Pedig azért itt sem az úri közönség mulat, nem kevesen szállingóznak ide a favellákból, de talán az erős rendőri jelenlét miatt, nem keresik annyira bajt (a zsebesek mondjuk annál aktívabbak). Egyedüli negatívum az volt amikor "V"-vel, bementünk egy kicsi "baile funk" partyba, és a helyi favella-lakó erők, elég agresszívan fogadtak minket, lökdöstek, mutatták, hogy megölnek stb... Mondtam "V"-nek, hogy innen most akkor kurva gyorsan pucoljunk, de ő, aki addigra az olcsó caipirinhák áldásos hatására már golyóállóvá itta magát, azt válaszolta, hogy ő azért még felcsípne itt egy csajt, ha nem gond. Már láttam magam, ahogy egy hét múlva Urubu szarként száradok egy tengerparti sziklán, de hálistennek "V" mégis meggondolta magát és hajlandó volt túlélni az éjszakát.

Lapa

Lapa-ban egyébként az első dolog amit megláttunk, ahogy leszálltunk a már említett mikrobuszról, az egy prosti volt aki elkezdte nekünk markolászva mutogatni a csöcseit. Később aztán a Copacabana-n hazafelé sétálva még több pillangót láttunk, ahogy hármasával strihelnek egy-egy sötétített ablakú verda mellett, nyíltan alkudozva a klientúrával. Brazíliában egyébként teljesen bevett dolog kurvázni, komoly üzletemberek az ebédszünetben lezavarnak egy laza rundocskát, vagy vannak helyek Sampa legnyüzsgőbb party-utcáján (Rua Augusta-n), ahol ha az ember fizet 20 Reált, kap 2 sört meg egy menetet, menüben olcsóbb alapon.

A tengerpart Rióban abszolút az élet központjának tűnik, az emberek ott töltik a szabadidejüket, napoznak, futnak, fociznak vagy gyúrnak, mert hogy vannak ilyen kis játszótéri mászókára emlékeztető minikonditermek felállítva 200 méterenként a parton, ahol faszán lehet izmozni, ahogy a carioca (rió-i) csajok mikrobikiniben sétálgatnak az ember körül. Amit mondjuk soha nem gondoltam volna Braziliárol, az az, hogy a nők nem lehetnek monokiniben, törvény ellenes (valami azt súgja, hogy ezt a törvényt nem egy férfi hozta :) )!  Viszont azért a brazil nőket sem kell nagyon félteni, amilyen bikinikben képesek feszíteni, akár nudista strandon is lehettem volna. Nem egy szégyenlős csapat.
Sajnos nem tudtuk sokáig élvezni a tengerpart hedonisztikus örömeit, mert a négy napból kettőn végig zuhogott az eső, és ha ott esik, akkor rendesen esik, és egész nap.

A hazafele útról kevés jót tudok mondani. Bár részben az én hibám is, el kellett volna aludnom, amíg még lehetett, mert utána egy kislány két sorral mögöttem el kezdtett nyüszögve bőgni, és nem is hagyta nagyon abba 10 percnél hosszabb időre, amíg meg nem érkeztünk 6 órával később. Továbbá mivel az első ülésen ültem, megbizonyosodhattam a sofőr kiváltképp cizellált zenei ízléséről is, így történt, hogy végig kényszerültem hallgatni Lionel Richie életműve mellett egy egész Lady Gaga albumot is. Kétszer.

Végül csak hazaértünk, fáradtan egymásra néztünk és vigyorogva azt mondtuk: Ide még megyünk párszor!