Futuro Melhor

Ahogy azt már előzőleg beharangoztam, múlt hétvégén elmentünk "V"-vel egy favelába önkénteskedni az "Um Teto para meu País" (egy tető az országomnak) nevű szervezet keretében. Előre szólok, hogy nem hiszem, hogy teljesen vissza fogom tudni adni az ottani élményeimet, és sanszos, hogy sokszor közhelyesen, nyálasan vagy színpadiasan fogok fogalmazni, de ez egy ilyen téma, egy ilyen hétvége, egy ilyen sarka a világnak...

Az Um Teto para meu País egy latin-amerikai nemzetközi non-profit szervezet, ami a nyomor ellen kűzd évek óta, azzal, hogy házakat épít, oktatást nyújt és fejleszti a közösségeket a rászoruló térségekben, mindezt főleg önkéntesek segítségével. Csak Brazíliában évente 1000 házat húznak fel Sao Paulo állam faveláiban. Általában havi egy ilyen building-session van, amin jellemzően 500-1000 önkéntes szokott megjelenni, hogy a nyomor közepén, szélsőséges elemekkel megküzdve adhassanak át 60-70 házat a kiválasztott családoknak.

Mi az októberi alkalomra jelentkeztünk, nem igazán tudva, hogy mire számítsunk. Az indulás péntek este volt, ahova mi egy szál kalapáccsal és egy hálózsákkal felfegyverkezve érkeztünk meg. Akkor még nem sejtettük, hogy ennél bizony jobban is felkészülhettünk volna, sok-sok szenvedéstől óvtuk volna meg magunkat. Az egyetem nemzetközi diákjai közül összesen 6-an mentünk el: 2 francia, egy német, egy kolumbiai és mi ketten "v"-vel. Másokat nem ismertünk, pedig még 700-an voltak ott rajtunk kívül, a legtöbben egyetemista korúak. Mint kiderült, a jelentkezésen kívül, még konfirmálni kellett volna azt, hogy igen, tényleg elmegyünk, ami nálam természetesen kimaradt. Ez okozott némi bonyodalmat, mivel a 700 ember már mind gondosan be volt sorolva különböző színekkel gondosan megjelölt csoportokba és alcsoportokba, és azt nem lehetett, hogy csak úgy hanyagul beállok valahova, ahova uraságomnak kedve tartja. Végül a rózsaszín csoportba osztottak be, azon belül is egy Cambridge-en frissen végzett angol mérnök csaj alá, aki ezt mint szakmai gyakorlatot csinálja. A Londonban töltött éveim alatt egy egészen, már-már spirituálisan mély és szenvedélyesen izzó fekete gyűlölet költözött a szívembe az angol nők iránt, de hálistennek ő ritka kivételnek bizonyult, sőt egész jófej volt, ha eltekintünk attól a rusnya kis apróságtól, hogy végig Justin Brieber dalokat énekelt munka közben. Brrrr... A kolumbiai srácot kivéve mindenki másik csoportba került, mint én, és mivel mindegyik csoport másik favelába ment, a többieket nem is láttam a továbbiakban. Minden csoport kis színes karszalagot kapott, hogy megkülönböztessék magukat, és ha nem lett volna elég, hogy pont az én csapatom színe volt a rózsaszín, a mi Napóleon-i képességekkel megáldott vezetőnk úgy gondolta, hogy jobb lesz biztosra menni, és mindenkinek az arcát mókásan kifestette pink UV-festékkel. Így hát mi úgy érkeztünk meg éjfél körül a rettegett favelába, mintha a Love Parade és a Gay Pride kéz a kézben ért volna éppen oda... Az alaphangulatot, kicsit klisésen, egy égő autó adta meg, amit odafelé a buszról láttunk. A magabiztos mosolyokba némi zavar vegyült...

A favelánkat megint csak igen találóan Futuro Melhor-nak (szebb jövő) nevezték el anno az alapítóatyák. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez valami morbid helyi sport lehet, hogy minél megtévesztőbb nevekre keresztelik ezeket a nyomortelepeket (Isten Városa, Paradicsom Város stb...). A szállásunk a lokál iskola volt, ahol a csupasz csempén aludtunk, amit egy darab hálózsákkal lehetett elviselhetővé finomítani. Igaz, az első munkanap után, már nagyon is kényelmesnek tűnt a rögtönzött fekhelyünk, mivel már zuhanás közben elaludtunk. Az alvás mondjuk nem igazán lett túlzásba víve, főleg az első éjszaka nem, amikor hajnali 3-ig ment a briefing, hogy mit is fogunk csinálni és általában milyen a Brazil helyzet nyomor téren. Ébresztő fél 6-kor. Az alvásra szánt bőséges két és fél órában egy, a távolban tomboló baile-funk party andalító zajai és sikolyai tartottak ébren. A briefingen kiderült, hogy Latin-Amerikában 200 millióan élnek létminimum alatt, ebből 30 millióan Braziliában (Haitinak a 71%-a él nyomorban), ennek is a fele (16,5M) él napi 3 Reál-ból (kb 300Ft) vagy még annyiból se, és az ország 22%-ában nincs bevezetve semmilyen közmű. És ez relatív jónak számít, tekintve, hogy 20 évvel ezelőtt még 70 millióan éltek a vonal alatt. Továbbá az is elhangzott, hogy tilos innunk-szívnunk-dugnunk stb., illetve, hogy a kiosztott egyenpólót egy pillanatra se szabad levennünk, mert a favelalakók arról tudják, hogy kik vagyunk és nem lőnek le. A póló valóban életmentőnek bizonyult, mivel a kolumbiai spanom mesélte, hogy egyszer elsétáltak két söröző helyi mellett és az egyik oda szólt a másiknak valamit amire az a válasz jött, hogy "Hülye vagy, ne csináld! Ezek azért vannak itt, hogy segítsenek!" Erre az első: "Nekem ez az egyetlen segítség, amire szükségem van." és elő vett egy stukkert, amit aztán végül mégis inkább elrakott...

Hajnalban persze a születés fájdalmával ébredtem, majd egy nagyon vékonyka reggeli után (ami egy darab vajas zsömléből állt, meg valami kakaónak csúfolt főzetből, amilyet csak koncentrációs táborokban meg óvodákban látni), csatasorba álltunk, és mindenféle szerszámmal a vállunkon beindultunk a sűrűbe. Először egy betonúton haladtunk lefele, mivel kiderült, hogy egy hegyen voltunk, ahonnan el lehetett látni a városig. Hihetetlen kép volt, ahogy több tíz kilométeren át terültek el a favelák rozoga viskói, majd egyszer csak, minden átmenet nélkül felhőkarcolók erdeje a horizonton. Pár száz méter után egy huszáros kanyarral letértünk a betonútról, be az igazi mély-favelába. Ilyet még nem láttam. Ki-be düledező kunyhók labirintusában találtuk magunkat, amik szinte kizárólag fafurnérból és hullámpalából lettek úgy ahogy összetákolva. Nagy ritkán volt egy-két hanyagul összedobott téglaház, de egyik sem volt egy Nádasdy-kastély. Mivel a legtöbb kéglibe be lehetett látni, látszott, hogy sokszor 8-10-en osztoznak egy jó esetben 25nm-es házon, aminek az enteriőrjét nem kimondottan a Feng-shui irányelvei határozták meg. Az utcán, ha ezeket lehet egyáltalán utcáknak hívni, mivel inkább csak a házak közötti terek voltak, ellepte a szemét, ugyanis csodák csodája, nem jár erre a kukásautó. Viszont hálistennek, bár fogalmam sincs hogyan, nem terjengtek kellemetlen szagok, és Luz-zal ellentétben, nem volt minden gondosan bevonva emberi szarral. Sőt, a várthoz képest az emberek nagyon is tiszták és gondozottak voltak, nem azok a mocsári véglények, mint akikre az ember számítana egy ilyen festői környéken.

A terület, ahová építkeznünk kellett, testvérek között sem volt több 50nm-nél, és két házat kellett valahogy begyógyítanunk oda. Valami állhatott ott valaha, mert a föld betonnal és csempével volt beburkolva, nem kis örömünkre, mivel így az első pár órában mást sem csináltunk, mint a betont törtük hegyes vasrudakkal 30 fokban, reggel 9kor. Egy házra durván 8-9 ember jutott, plusz még voltak a 'logisztikusok' akik az anyagokat és az elemeket cipelték az iskolától (ami rögtönzött raktárrá avanzsált idő közben) az építkezésekhez. A leendő házakról senkinek sem voltak romantikus elképzelései, már az elején elmondták, hogy ezek úgy nevezett (és itt most azokat, akik a 90-es években már elmúltak 14 évesek, de még nem voltak 40-ek, megkérném, hogy ne röhögjenek) "Emergency House"-oknak hívják, és nem bírnak ki 8 évnél többet. Tulajdonképen jórészt előre legyártott elemekből összekalapált fakonténerek voltak ablakkal, ajtóval és tetővel, de még így is fényévekkel jobban hasonlítottak egy házhoz, mint a környező tákolmányok.

Nem is az építés része volt a nehéz, hanem az alapozás, ami abból állt, hogy miután nagyjából vízszintbe hoztuk a terepet (és letörtük róla a betont), 15 darab 2 méteres olajos cölöpöt kellett másfél méter mélyre beásni a földbe, amire később maga a ház került. Ásni önmagában sem egy majális, de mikor olyan finomságok nehezítik meg, mint a tűz forró Brazil nap, minden árnyék nélkül, aztán egy pár órás trópusi égszakadás, akkor kifejezetten kellemetlen tud lenni. Az se segített sokat, hogy még másfél méter mélyen is olyan dolgokat kellett kiszednünk, mint egy archaikus telefonkagyló, több tucat fosszilizálódott edzőcipő, vagy ami a legrosszabb: agyaggal molekuláris szinten fuzionált szőnyeg. Az ám a trükkös jószág, ahhoz hogy kiszedd, egy kráter méretű gödröt kell ásnod, átküzdened magad rajta lehetetlen, minden fajta szerszámmal szemben abszolút immunitást élvez a rohadék. A trópusi eső pedig, túl azon, hogy egy szál sáros trikóban veszt valamelyest a szépségéből, 5 perc alatt visszatölti sárral a gödröt, amit fél óra alatt valahogy vért szarva kikapartál.

Amíg keményen sütött minket a nap, addig a helyi asszonyok és gyerekek folyamatosan jéghideg üdítőket és, és igen, egyszer még fagyit is hoztak! Ha valaki pár hónapja azt mondja nekem, hogy egy favelában fogok hanyag eleganciával fagylaltozni, bizony nagyon hülyének nézem!

Gustosa, az arám és a kukucskáló nagyfater

Még spanolásra is jutott egy kis idő, olyannyira, hogy a nő, akinek az egyik házat építettük, el kezdett fűzni, hogy vegyem el a 13 éves lányát. Ez az ötlet láthatóan a lánynak is tetszett, aki, mivel szerintem én voltam az első fehér, kék szemű srác akit valaha látott, eléggé rám indult. A 21 éves nővére viszont úgy gondolta, hogy már csak a korából kiindulva is, ő jobban passzolna hozzám, és ennek hangot is adott. Ebből lett egy kis veszekedés.

A többiek persze beszartak a röhögéstől, hogy én itt rögtön be is házasodom, és minden alkalmat kihasználtak, hogy ezzel cikizzenek. Erre csak olaj volt a tűzre, mikor megkérdeztem az egyik önkéntest, hogy nem tudja-e, hogy hol lehet itt pisilni? Mondta, hogy nem tudja, de mindjárt megkérdezi a fent említett anyukát (akinek egyébként összesen 8 gyereke volt, akik nem mind hasonlítottak nagyon egymásra). Már éreztem, hogy hibáztam. Anyuka rám néz, elvigyorodik: 'Majd a lányom megmutatja!' Ezután füttyök közepette, a csaj (akit a helyiek csak Gustosa-nak, 'fincsi'-nek hívtak) kézen fogva, mint egy zsákmányt, bevonszol a kunyhó labirintus közepén lévő házához. Útközben helyiek bátorítólag veregetik a vállamat. A kecóban aztán (szerintem csak attól elkaptam vagy 7 féle nemi betegséget, hogy átléptem a küszöböt), mivel éreztem, hogy nekem itt nagyon nem kéne akciózni, különben tényleg el kell vennem feleségül (vagy lelőnek, mint egy kutyát), mondtam a lánynak, hogy ha lehet, én most tényleg inkább csak pisilnék.
Mikor szűk 10 perc múlva visszaérünk az építkezéshez, mindenki tapsol, a fater pedig odajön hozzám és röhögve megkérdezi: "Mi van, te vagy a Schumacher?"
Engem egyébként nagyon kedveltek ott, mivel már azért nagyon hálásak voltak, hogy bárki odamegy nekik segíteni, de hogy egy gringó Európából, akinek totál semmi köze nincs az egészhez, kidolgozza értük a belét, azt alig tudták felfogni. Folyamatosan ölelgettek, meg amennyire a nyelvi gátak engedték, próbáltak velem beszélgetni, megtudni az én kultúrámról minél többet. Többen mondták, hogy mindig is akartak látni egy gringót élőben...

Ebédre 'feijoada'-t kaptunk, ami egy nagyon tipikus brazil kaja, lényegében a helyi sóletnek felel meg, és jobb helyeken is könnyen tartalmazhatja a disznónak egy-két meredekebb alkatrészét (fülek, ajkak), mi pedig nem egy jobb helyen voltunk. Tekintve viszont, hogy nem akartam, hogy helyiek egy finnyás kis fehér pöcsnek nézzenek, mosolyogva bepusziltam az egészet, miközben megpróbáltam nem elfantáziálni azon, hogy egy állat száját veszem-e a számba...
Ezek után már előre rettegtem a második napi ebédtől, de mint kiderült teljesen ok nélkül, ugyanis valami eszeveszetten finom volt! Valami pörkölt féle cucc volt a menü mindenféle körettel és csípős szósszal, mellé mangó lé. Nem gondoltam volna, hogy az egyik legjobb kaját Brazíliában pont egy favelában fogom enni. Ahogy körülnéztem az arcokon láttam, hogy ez nem csak engem ért meglepetés szerűen. Igazából a brazilok nagyjából ugyanúgy tekintenek a favelákra, mint mi magyarok mondjuk egy Észak-Magyarországi cigánytelepre, egyszóval nem számítanak rá, hogy bármi pozitív dologra lelhetnének ott. A favelában ért hihetetlen kellemes csalódásom után, kíváncsi lennék, vajon a nógrádi cigányok is tartogathatnak-e hasonló meglepetéseket...

Nagypapa és a gyereksereg egyik fele

Hogy igazából mennyire para a favela azt nem tudom. Biztos vagyok benne, hogy ez faveláról favelára nagyon különböző, de az égő autó meg a pisztolyos sztori arra enged következtetni, hogy bármennyire kedves volt velem mindenki, azért tudnak itt csúnya dolgok történni. Az emberek közül egyébként csak a 15 és 25 év közötti fiatal srácokat éreztem veszélyesnek, akik kis, tömött csoportokban álltak minden második sarkon és összehúzott szemmel méregettek mindenkit. Az ennél öregebb férfiak dolgos és jóravaló formáknak tűntek első pillantásra (aztán persze lehet, hogy baromira de nem voltak azok). A tinédzser és fiatal fiúk egyébként mindig problémásak, ahol a hormonok és az unalom szegénységgel és fegyverekkel párosulnak. Nem kell ehhez Brazíliáig menni, Londont most gyújtották fel pont ugyan ilyen kapucnis pöcsök, pedig ott azért messze nem ilyen szintű a szegénység és fegyvereik sem igazán voltak. Elég volt az ezekben a fiatalokban izzó általános feszültség és harag, amit ők egymásra nézve önigazolás képen csak tovább erősítettek. És egy szikra...

Bianca

Számomra a legnagyobb élményt abszolút a gyerekek nyújtották. Nem mondom, hogy élek-halok a gyerekekért, de azért nagyon csípem őket, tekintve, hogy régebben táboroztattam lurkókat, meg van két imádni való kisöcsém (meg van egy nagy is, de az már nem olyan cuki). Viszont ezektől a kölköktől tényleg el kellett ájulni. Ilyen jófej, gyönyörű, közvetlen és okos kis teremtéseket nagyon ritkán látni. Az ártatlan kis arcukat látva a nyomor, a bűn és az erőszak közepén, az embernek összeszorul a torka. Minden alkalmat kihasználtak, hogy játszanak velünk, vagy a nyakunkba másszanak. Minden morzsányi szeretetet és törődést azonnal magukba szívtak. Én személyesen egy Bianca nevű 4 éves forma kislányba szerettem bele, akiért 16 év múlva még zicher, hogy visszamegyek! Bianca azzal jött oda hozzám, hogy "hé, te úgy beszélsz, mint a filmekben!" Aztán, hogy jégből van a föld és pingvin-járva kell, hogy közlekedjünk. Egyszer, mikor elkezdett hozzám beszélni, egy szót sem értettem (mondjuk máskor se sokat), kiderült, hogy az ő titkos kis virágnyelvére próbált megtanítani. Mármint szó szerint virágnyelv, mert mindenre virágok nevét használta és csak az anyja értette. Volt, hogy kikapta kezemből a fényképező gépet, hogy majd ő fényképez, és csak az exponáló gombot kellett neki megmutatni, azt hogy a hátulján lévő touchscreen-nel hogyan kell visszanézni a képeket, azt kente-vágta!

Mindenki sír, énekel és táncol, ahogy átadjuk a házat

Az építési procedúra hosszas és részletekbe menő leírásától most megkímélnék mindenkit, talán csak annyit, hogy nagy büszkeségemre, zuhogó esőben és vak sötétben a bádogtetőn, én vertem be az utolsó szöget a házba, majd a fáradtságtól némi őrülettel a tekintetemben beleüvöltöttem a favela éjszakájába, hogy az épület kész az átadásra! Az átadás egy némileg fapados ceremóniával kezdődött, mikor behívtuk a leendő lakókat a házba és egyenként elmondtuk a jókívánságainkat, majd egy kicsit egy helyben toporogtunk, mert bár a levegő nehéz volt a kimondatlan érzelmektől, amit a teljes kimerültség csak még jobban fokozott, nem igazán tudta senki, hogy most mit kéne csinálni, majd az anyuka egy nagyon megható hálabeszédet mondott el, aminek a felénél elsírta magát. Ez aztán megnyitotta a gátat, mindenki zokogott és ölelgette egymást. Nem szégyellem bevallani, hogy én is, pedig nem vagyok kimondottan sírós típus. Nem tudnám megmondani, hogy az öröm könnyei voltak-e ezek, hogy ennyi boldogságot tudtunk nekik adni két napi kemény munkánkkal, vagy a szomorúságé, hogy, hát milyen életük lehet, hogy ennyire örülnek egy 18nm-es primitív fadoboznak, amibe vagy 8-an fognak beköltözni. Hogy láttam a szemükben, hogy igazából nem egy házat adtunk nekik, hanem a reményt, hogy talán a gyerekeik már kikerülnek innen...

Panoráma a kész ház ablakából

Eddigi Brazíliai tartózkodásomnak kétség kívül ez volt a legintenzívebb és legértékesebb pár napja, és bár eredetileg főleg amiatt jelentkeztem, hogy közelről is megnézhessek egy favelát, valami olyan értéket találtam ott (vagy talán magamban), ami miatt elhatároztam, hogy ahányszor tudok, visszamegyek segíteni. Már jelentkeztem a Novemberi építésre, mikor 200 házat fogunk felépíteni 3 nap alatt és sikerült pár barátomat is rá vennem, hogy jöjjenek. Remélem ez az alkalom is annyi kincset rejt majd, mint az előző...

Favela Funk

Ha a harmadik világban járunk (feltéve, hogy nem Neckermann-al balfaszkodunk) szinte biztos, hogy látni fogjuk, általában biztos távolból, vagy a busz ablakából, ezeknek a fejlődő országoknak a látképére jellemző nyomor negyedeket, palánkvárosokat. Ezek általában a nagyvárosok körül alakulnak ki hatalmas területen, és szinte kivétel nélkül a bűnözés minden létező formájának melegágyai, mivel ellenőrzésük lényegében teljes mértékben lehetetlen, rendőrök általában be sem merik tenni a lábukat. Los Angeles külső ezekhez a negyedekhez képest kb annyira para, mint a Négyszögletű kerek erdő karácsonykor.

Brazíliában ezeket a helyeket faveláknak hívják és a lakosság cirka 25%-a éli bennük, vagy hasonló kiváló helyeken fényűző életét. Pontosan természetesen még senki sem tudta megmérni, népszámláló biztos legyen a talpán, aki bemerészkedik faszságokat kérdezgetni ezektől a kifinomult polgároktól. A favelák méltán rászolgáltak a jó hírükre, a bűnözés itt olyan szintű, hogy nyílt harcban is fel tudják venni a kesztyűt a rendőri erőkkel (olykor a hadsereggel), pár éve például Rióban RPG-vel lelőttek egy rendőrségi helikoptert. Minden valamire való nemzet alvilágának megvan a saját, rá jellemző kivégzési módszere. Ilyen a kolumbiai nyakkendő, vagy az olaszoknál a halakkal alvás. A brazilok egy látványosabb, és nem utolsó sorban lassabb és fájdalmasabb metódust preferálnak: miután a delikvenst szisztematikusan bucivá verik, beleállítják egy négy-öt gumiabroncsból álló toronyba, hogy mozdulni se tud, max kiabálni, de az senkit sem érdekel, úgy se segít senki, majd leöntik benzinnel és rágyújtják az egészet, hogy kilométerekről látszik (és szaglik). Ebből is láthatjuk, hogy itt rohadtul nem kell sunyulni, ha valakit el akarnak tenni láb alól, senki nem fog nyomozgatni, hogy vajon hová tűnhetett az öreg Gilberto. Nem véletlenül nincsen CSI Rio de Janeiro...
Mivel a favelákban a rendőrség nem tudja fenntartani a rendet, helyi bandák tartják fent azt úgy ahogy, cserébe a lakosok hűségéért és különböző ellenszolgáltatásokért. Az egyes városok favelái jelentősen el tudnak térni egymástól, és ez nagyban befolyásolja az adott városokat is, főleg mivel a legtöbb városban a nyomorúságos favelák sokszor közvetlenül a piszkosul gazdag negyedek mellett vannak, ami nyilván mindkét félnek igencsak bassza a csőrét.


São Paulo

Paraiso Polis - Hatalmasak a társadalmi különbségek

Sao Pauloban, ahol lakom, a favelák nagyjából izoláltak, a favelalakók nem igazán keverednek a városiakkal, én két hónap alatt még nem találkoztam velük, igaz nem is kerestem a társaságukat. Több helyről hallottam, bár magam még nem bizonyosodtam meg róla, hogy ennek az izoláltságnak az egyik oka az lehet, hogy itt a favelákat nemes egyszerűséggel elválasztották egy nagykurvanagy fallal, ezzel téve pontot a sürgető szociális kérdésre. Bár a favelalakók emiatt, vagy más miatt, nem jönnek be a városba, mint ahogy azt már Luz-zal kapcsolatban írtam, Sao Paulo-nak megvan a saját válogatott városi söpredéke, ami simán felveszi a versenyt bármelyik favelával, de ezek sem nagyon mozdulnak ki harácsolni a saját negyedeiken kívülre, így Sao Paulo relatív biztonságosnak tekinthető, legalábbis Brazília többi részéhez képest. Hogy a sampai faveláknak mi a fő profilja a bűnök színes skálájának terén, azt nem tudom biztosan, de a városból kiindulva én a drogok és a prostitúció örökzöld párosára tippelnék. Hogy az itteni favelák mennyire veszélyesek arról megoszlanak a vélemények. Elméletileg az ittenieknek nincsen olyan komoly tüzérségük, mint mondjuk a rióiaknak, de az egyik építésznek tanuló barátomnak lefújták a Paraiso Polis-i (egy a város közepén lévő favela, annyit tesz, hogy "paradicsom város", biztos ironikusnak szánták) tanulmányi kirándulását, mert a rendőrség még komoly fegyveres kíséret mellett is túlságosan veszélyesnek tartotta az utat, és visszaléptek. Ebből nekem az jön le, hogy egy mitugrász rendőrségi konvoj igazán nem zavarja őket abban, hogy szitává lőjenek, ha arra szottyan kedvük és épp ráérnek.

Azért itt is tudnak bulizni, ha kell...

Ennek ellenére úgy néz ki, hogy két hét múlva "V" és én részt veszünk egy jótékonysági programban, aminek keretében házakat építünk a rászorulóknak Paraiso-ban. Ez a program már működik egy pár éve, és még senkit nem lőttek le (nekünk legalábbis ezt mondták), lehet hogy felfogták, hogy nem kicsi öngól lenne, azokat leölni, akik évente ezer házat húznak fel nekik felebaráti szeretetből. Ha egy pár hétig még sem írnék, akkor a világ jobbá tételének közben ért engem valamilyen egzotikus erőszakos halál, és szentté avatásomat legyetek szívesek kérvényeztetni a releváns hatóságoknál...




Rio de Janeiro


Na Rióban már teljesen más a szitu. Itt a város földrajzából adódóan nincs akkora hely terjeszkedni, mint Sao Pauloban, és a kép nagyjából úgy néz ki, hogy a völgyben vannak a gazdagok, a hegyen pedig a csórók a favelákban. Legalább a panorámájuk elég tip-top. Emiatt az elosztás miatt viszont a favelalakók (és a favelák) abszolút átszövik a várost és rendkívül veszélyessé teszik azt. Rióban nem ritka, hogy 8 éves gyerekek ölik le egymást vagy akit érnek lényegében semmiért, nem drága az élet (már említettem az urubukat, akik a széthagyott hullákat zabálják). Pár éve még jellemző volt, hogy a tömött Copacabanan egy csapat gyerek el kezdett késelgetni, ezzel pánikot okozva, hogy mindenki futva menekült, a második hullám pedig behúzta a hátrahagyott cuccokat. Az ötcsillagos szállodák magán tengerpartjait fegyveres őrök tartják szemmel, akik ha meglátnak egy ilyen gyereket, kérdés nélkül keresztüllövik. Most már ez annyira nem gyakori, de sötétedés után még mindig öngyilkosság lemenni a tengerpartra, illetve, ha meg talán nem is ölnek, de a kirablás garantált. Nekem még fényes nappal is elcsórták a papucsomat a parton amíg szunyáltam... Ennek ellenére a riói favelák fő profilja nem a rablás, hanem a drogkereskedelem, amiből pompásan fel tudják fegyverezni az embereiket és kiépíteni a hatalmukat. Ebben segíti őket a rendőrség teljes és átható korruptsága.

Ma már egy kicsit jobb a helyzet, mint pár éve, mert az állam eltökélte, hogy ha megrohadnak is, kipucolja valahogy a favelákat, és rájuk zúdította a BOPE-t, a rendőrség egy speciális alakulatát, akik túl fanatisták ahhoz, hogy beléjük férkőzzön a korruptság mételye (a logójuk sokat sejtetően egy tőrrel átszúrt koponya). A BOPE lényegében teljes értékű háborút vívott a favelákkal, akik majdnem olyan profin voltak felszerelve, mint a kommandósok és kiválóan ismerték a terepet. Plusz mivel a rendőrségben még annyira sem bíztak mint a bandákban, a helyi lakosság jó része is az ő oldalukon volt.

BOPE mesterlövész
a Corcovado-nál

A BOPE rafinált, már-már Kasparov-i stratégiát vetett be: ha valakinél fegyver volt, gyanúsnak tűnt vagy elfutott, azt minden sallang nélkül pernyévé lőtték. Jelenleg a helyzet úgy áll, hogy bizonyos favelákban a rendőrség tartja fent a rendet, feltéve, ha a helyiek rendesen fizetnek, ha nem, gond nélkül otthagyják őket a francba megrohadni. Más helyeken volt zsarukból álló milíciák őrködnek hasonló feltételekkel, és még mindig vannak helyek, ahol a lokál bandák az urak. Minden esetre a bűnözés valamennyire visszaszorult, és a közbiztonság is kezd javulni kicsit, bár még messze nem egy Svájc. Az egyik francia haveromnak egy barátját például gond nélkül fejbe lőtték, mert nem volt hajlandó elsőre odaadni a pénzét, pedig szépen kérték...

Azáltal, hogy Rióban a favelák ennyire el vannak vegyülve és részei a mindennapi életnek, a kultúrájuk is jobban áthatja várost (igen, van nekik), főleg ami a zenét és táncot illeti. A legnépszerűbb műfaj a "Baile Funk", ami a helyi gettó rap-nek felel meg, bár valamivel dallamosabb, és szövegét tekintve, vagy a hatalom mélyen tisztelt tagjait analizálja építő jellegű kritikával, vagy az énekes viktoriánus nyelvezettel, aprólékos részleteket nem sajnálva taglalja hogy milyen választékos módokon létesítene fizikai kontaktust a szebbik nem egy, vagy több tagjával (pl. megnyalom az ujjam és feldugom a seggedbe bébi). A durvább számokat az állam intézményesen betiltotta, ezzel ajándékozva meg a stílust a megtisztelő "proibidão" (tiltott) titulussal, ami természetesen csak még vonzóbbá tette azt a hallgatóság számára.

A szofisztikált násztánc

A vonatkozó táncot szintén a visszafogottság és a bigott konzervatizmus jellemzi: lovagunk egy helyben áll míg dámája rápucsítva dörgöli hozzá a csúnyáját. Ezeket a partikat 'putaria'-nak is szokták nevezni, ami magyarul nagyjából annyit tesz, hogy kurvulás. Nem ritka, hogy a szimbolikus szexuális aktus oly túlfűtötté válik, hogy ott helyben el kezdenek üzekedni a parketten (néha nehéz eldönteni, hogy éppen melyik történik). Az állatias ösztönöket tovább lubrikálja a töménytelen alkohol és drog amit magukba tolnak, szívnak, rántanak. Ja, és az átlagéletkor úgy 15 körül van!

Az egész annyira bűzlik a szodomai fertőtől, hogy mindenképpen le kellet "V"-vel csekkolnunk! Mikor Rióban jártunk, találtunk is egy baile funk partyt, bár a cím alapján természetesen fogalmunk sem volt, hogy hol van. Ha tudtuk volna, valószínűleg sosem mertünk volna odamenni, mivel utólag kiderült, hogy az azonos nevű filmből megismert Isten Városa (Cidade de deus) nevű favela szélén volt!!! (aki nem vágja filmet, az gyorsan nézze meg, mert amúgy nagyon jó, és sokat megtudhat belőle a favelák pajkos mindennapjairól)
Már akkor gyanakodhattunk volna, amikor megkérdeztük a taxist, hogy járt-e már arra, és ő azt válaszolta, hogy "ő katolikus és be nem teszi a lábát ilyen környékre..." ok. Mikor már vagy 40-50 perce autóztunk elfele a relatív biztonságosnak hitt központtól, mindezt vaksötétben és zuhogó trópusi esőben, kezdett megfoganni bennem a gondolat, hogy talán mégsem volt egy Nóbel-díjjas ötlet erre vállalkozni. Egyre rosszabb arcú környékeken haladtunk át, míg végül megérkeztünk a 'Castelo das Pedras' nevű úri mulatóhoz.

Bent aztán mindenhol kurva-cájgba csomagolt kiskorú csajok és félmeztelen kipattintott helyi janik rázták a fent leírt szolid keringőjüket. Bár nem kicsit lógtunk ki a tömegből, nem voltak ellenségesek (nem úgy, mint az azelőtti nap, a központban lévő Lapa-ban egy hasonló partiban), lehetett érezni, hogy amíg tudjuk, hol a helyünk addig jók vagyunk. Érdekes volt, hogy a tánctéren az emberek nem a DJ/MC felé nézetek, de nem is össze-vissza, hanem mindenki arccal a parkett közepe felé állt. Mi nagyon okosan pont oda középre álltunk be, csak hogy mindenki jó lásson minket. A terem négy sarkában, négy emelvényen őrök pásztázták a terepet, láthatóan a lokál banda pszihológusai. Drogokat és fegyvereket a hallottak ellenére nem láttunk. A narkó valószínűleg az emeleten lévő hatalmas VIP részen folyt, ahova minket nem engedtek fel, szóval biztosat nem tudok mondani. A favelákban a drog az úr, 12 éves kislányok prostituáljak magukat a bandatagoknak egy kis cucc-ért és talán némi védelemért. A fegyverek, mint utóbb megtudtuk a szomszédos épületekben lévő bandatagoknál voltak, akik AK-47-kel, M-16-kal és kézigránátokkal voltak felszerelve. Ez a hely a "Commando Vermelho" (Vörös Kommandó) nevű banda fennhatósága alá tartozott, és a fegyverek nem mutogatása a stílusuk, de ez nem mindenhol van így. Egy haverom mondta, hogy ő volt egy másik ilyesmi helyen, és ott az "őrök" 12 év körüli kölkök voltak kalasnyikov-okkal a kezükben.

pfáh, fertő... 

Mivel éreztük, hogy jobb, ha tudjuk, hol a helyünk, nem igazán vegyültünk a helyiekkel, táncolni is inkább a 'hozott anyaggal' táncoltunk, de 'V' mégiscsak el kezdett lambadázni egy ottani kiscsajjal, aki folyamatosan próbált neki magyarázni valamit, de 'V' természetesen kurvára nem értette, hogy mit. Ezért odahívta Diogót a portugál szívtiprónkat, hogy legyen oly jó, és tolmácsoljon nekik. A csaj első lefordított mondata valahogy így szólt: " Ti gringók teljesen meg vagytok őrülve??? Itt titeket megölnek!!!" Szerintem második mondatig nem jutott, mert az öreg Diogo el kezdett vele smárolni. "V" arcán láttam, hogy ő is tudta, hogy tudhatta volna, hogy nem volt a legjobb húzás nő-biznisznél Diogót hívni szinkrontolmácsnak...
Végül aztán túléltük az estét, és most már azt is elmondhatjuk magunkról, hogy buliztunk a világ leghírhedtebb favelájában!

Bahia


Bahia állam elméletileg a legveszélyesebb állam Brazíliában. Illetve van egy-két veszélyesebb, de oda nem megy senki, brazilok sem (pl Espirito Santo). Ez azért van így, mert Bahia, főleg a főváros Salvador, elég indusztriális hely, nagyvárosokkal (Salvador 4 millió körül van), ugyanakkor nagyon szegény és elmaradott is. Ez a varázslatos kombináció szinte defínició szerint adja ki a hatalmas és elvetemült favelákat. A másik probléma az az, hogy az itteni favelák nem a drogkereskedelemre, hanem kifejezetten a rablásra vannak ráállva. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy Salvadorban röpke két óra alatt kiraboltak minket, de mint a szart. Továbbá, hogy itt a jagellók, a Brazíliában megszokott golyóálló mellény mellett, nem egy, hanem két pisztollyal járnak, ráadásul az egyik az egy akkora Magnum, hogy mindegy hol talál el, tutira leveszi az érintett testrészt. Kár, mert Salvador tényleg gyönyörű, koloniális város, de sötétedés után nem nagy ötlet kimerészkedni... A jó hír viszont az, hogy a kormány Rió után, Salvador faveláit akarja megpucolni a bűnös fertőtől! Sikerülni úgy se fog, de talán valamit javítanak majd a helyzeten, és akkor még csodálatosabb lesz a mesés Bahia!


Ha valakit érdekel a téma, nézze meg az 'Isten Városa'-t (Cidade de Deus) vagy a borzasztó című 'Elit Kommnadó 1-2'-t (Tropa de Elite).

Bahia - A Veszélyes Szépség

Szeptember 7. Brazíliában a függetlenség napja ezért az egyetemen kaptunk egy teljes hét szünetet, amit a legtöbben utazással töltöttünk. Voltak akik az Amazóniába vetették bele magukat, mások Rióba, Buenos Airesbe vagy Bolíviába mentek, de mi "V"-vel és Willem-mel a holland sráccal az egzotikus Bahiába repültünk! (Nem, nem a gagyi ajándékboltba a Westend vízesés mellet...)

Természetesen, mint Brazíliában általában minden, ez sem ment zökkenő mentesen. A problémák már a repülőjegy vásárlásnál elkezdődtek mivel kiderült, hogy ahhoz, hogy meg tudjuk venni, kell hogy legyen nekünk úgynevezett CPF-ünk. A CPF az tulajdonképpen egy adószám, ami minden Brazilnak van, és szinte mindenhez kell, de nekünk persze nem volt. Már a mobiltelefon vásárlásnál is kellett volna, de rettentő leleményesen és fondorlatosan beírtuk a gugliba, hogy "José da Silva CPF" és kidobott vagy húszat. Ez a trükk a repjegynél sajnos nem működött, mert ott a bankkártyához van hozzárendelve a CPF és azt azért jobban ellenőrzik. Szóval egy napot elhülyéskedtünk vele, míg ide-oda rohangásztunk okmányhivatalok és bankok között, de végül meg lett a CPF és vele a repjegy is. Király, mehetünk!

Arról a jelenetről inkább nem is írnék bővebben, amikor is már felszálltunk a reptéri buszra, mikor még a biztonság kedvéért megnéztük a repjegyet, hogy melyik terminál hány órakkor stb., és észre vettük, hogy az indulásnál a másnapi dátum volt odaírva (máig rejtély, hogy hogyan)! Épp annyi időnk volt, hogy gyorsan lepattanjunk a buszról mielőtt az még elindult volna! Szerencsére a buszjegyet át tudtuk tettetni másnapra.

Itt jegyezném meg, hogy a sok kezdeti szerencsétlenkedés ellenére, úgy tűnik hogy a fényőgépes kálváriám megtört, vagy legalábbis tűzszünetet tart, mert tűzön-vízen át valahogy mégis sikerült képeket csinálnom és azokat valahogy még haza is hoznom épségben (a dokumentáció sajnos nem teljes, mivel azért volt, hogy nem mertem magammal vinni a gépet egyes helyekre, vagy éjszaka).

Salvador - Pelourinho

Végül két óra repülés után, este 10 körül megérkeztünk Salvadorba, Bahia állam fővárosába, ami szintén egy közel 4 milliós kis városka. A reptéren nem igazán tudtuk, hogy hogyan is jussunk el a hostelünkhöz (itt 'pousada'-nak hívják őket), ami Salvador óvárosában, Pelourinho-ban volt valahol. Először busszal akartunk menni, de mivel hallottuk, hogy Salvador nagyon veszélyes, inkább letettünk arról, hogy egyedül, csomagokkal, éjszaka kezdjük el keresgélni a pousadát, úgy hogy még azt se tudjuk melyik busszal kéne menni és arról hol kell leszállni. Aztán valami rafkós maszek taxis kezdett el minket fűzni, hogy ő majd bevisz okosba fele annyiért mint a többi taxis, de mikor oda vitt a kocsijához láttuk, hogy az egy tök sima, jelöletlen magánautó, és hogy "ja még jönne a haverja is". Ehhez hasonló kalandom volt már Mexikóban és Egyiptomban, és bár nem vették akkor ki a vesémet, végig nyakig be voltam szarva, mert semmi nem gátolta volna meg őket ebben a nemes műveletben. Ezt a kis izgalmat most inkább mellőztem volna, ha lehet, ezért végül kis rutin alkudozás után behuppantunk egy normál taxiba, akinek a sofőrje mondta, hogy jobb is hogy nem szálltunk be a rafkóshoz, mert az sanszos hogy bevitt volna minket a favellába adakozni kicsit.
Ekkor még nem sejtettük, hogy az utunk még is csak fog tartogatni izgalmakat, mivel sofőrünk erősen megalapozta bennem a gyanút, hogy a híres brazil Forma-1 pilóták salvadori taxisként kezdik a pályájukat. Embert így még nem láttam vezetni. Az, hogy a leállósávot igen kreatívan alkalmazta az egy dolog, de mikor 120-al kanyarban, előzés közben (kb 20-20 cm-re a két kocsitól) ez az állat még képes és sms-t ír a csajának, úgy hogy közben néha egy-egy elmebeteg szembe biciklizik az autópályán, akkor azért a zavart mosolyom tünékeny leple mögött számot vetettem az életemmel, és gondolatban elbúcsúztam a szeretteimtől. Az hogy az utat túl élem, fel sem merült...

Aztán mégis túléltem. De csak azért, hogy miután leraktuk a cuccunkat, és beindultunk körülnézni, szinte azonnal kiraboljanak (kb 2 órája voltunk Salvadorban), ráadásul a tag folyékonyan beszélt angolul, ami errefelé nem kicsit ritka. Úgy tűnik a nyelvtudás itt is karriereket nyit...
5 percre rá hazafelé megint ki akartak rabolni, de mondtuk, hogy a kolléga már járt nálunk, szóval nincs buli.
Gondoltuk egy napra ennyi talán elég is lesz, és eltettük magunkat másnapra.

Itt azért egy pár szóban bemutatnám, hogy mi is ez a Bahia. Bahia Brazília észak-keleti (Nordeste) részén található kb ott "ahol a legkövérebb" a szárazföld. A portugál hódítók itt rakták le az afrikai rabszolgákat, ezért még mindig itt van a legnagyobb afrikai behatás. Szinte a teljes lakosság fekete, és a kultúra is teljesen más, mint Brazília többi részén. A zene, az öltözködés és az emberek is sokkal afrikaibbak, természetibbek (itt is az dívik, hogy a nők a fejükön cipelik a 40 kilós mittoménmiket). Közvetlenebbek, kedvesebbek, de ugyanakkor veszélyesebbek is ha rosszal találkozol. Salvador a capoeira őshazája, a harcművészetnek amit a rabszolgák táncnak álcázva gyakoroltak, és Brazilia egyik szimbóluma.
A rabszolgakereskedelem miatt, a Portugálok idején Salvador volt az ország fővárosa (majd az aranybányászat idején Rió, most pedig a mesterségesen felhúzott Brazília), ezért, bár most erősen az elmaradott harmadik világ része, még mindig láthatóak a letűnt, de egykoron dúsgazdag fénykor impozáns épületei.
Az itteniek nagyon vallásos emberek, annyira hogy egy vallás nem is elég nekik. Túl azon, hogy rettentően katolikusak (ennyi templomot egy városban még nem láttam), még mindig hisznek a babonákban és az Orisha-kban, akik egyfajta afrikai istenségek. Mindezt teljesen harmónikus módon teszik, nem törődve különösebben az erősen egy istenhívő kereszténység és a legalább 20 istenből álló Orisha kultusz közötti alapvető disszonanciával. A fő templom, Igreja de Bonfin körüli kerítést teljesen beterítik a színes szalagok, melyeket a hívők raknak fel, ha kívánnak valamit, belül pedig gyerekek és beteg hozzátartozók fényképei borítják a falakat a gyógyulás és egészség reményében, sőt a plafonról műtestrészek százai lógnak, ezzel igen bizarr látványban részesítve a látogatót.
Lényegében, ha egy nyugati ember azt a szót hallja, hogy Brazília, valami olyasmi dolgot fog maga elé képzelni, mint Bahia. Trópusi hőség, egzotikus növényzet, capoeira és párductestű csokicsajok minden mennyiségben...

Igreja Bonfin - Salvador fő temploma
előtte kívánság szalagok erdeje, fölötte a mutatóujjam

Az első, kicsit félresikerült salvadori este után áthajóztunk a közeli Morro de Sao Paulo paradicsomi szigetére, ami minden ízében olyan volt, mint amilyennek egy trópusi szigetet az ember elképzel. Sűrű esőerdő nőtte be, amiből itt-ott pajkosan egy kis kunyhó figyelt kifele, a kikötő mellett pedig egy 17. századbeli erőd feszített, amit még a portugálok építettek a kalandos kedvű holland kalózok ellen. Szinte láttam magam előtt, ahogy peckes muskétások rohangálnak fel-alá a falakon az elbaszott háromszög alakú kalapjaikban és a hosszú zubbonyaikban, a 40 fokos párás hőség ellenére, hogy beleküldjenek pár szivélyes ágyúgolyót a hollandok vörhenyes képébe.

Morro de Sao Paulo

Mielőtt idejöttünk volna, sokan mondták, hogy Morro szép meg minden, de sajnos elég turistás, nem az igazi. Ezúton üzenném nekik, hogy lehet, de nekünk piszok nagy mázlink volt! Mivel Európában és az USA-ban még mindig nem tértek magukhoz a válságból, meg amúgy sem volt szezon, nem igazán volt túl sok nyugati, egy két sápadt norvégot kivéve, viszont pont akkor volt a Tavaszi fesztivál (igen, szeptember elején) ami elég sok környékbelit odavonzott. De ha nem is lett volna így, akkor is, ha az ember veszi a fáradtságot és sétál 15 nyamvadt percet, olyan partokra juthat el, ahol alig akad egy-két kóbor lélek, csak a smaragdzöld pálmák és a türkizkék óceán, esetleg egy-két stílusosan partra vetett málladozó csónak. Higgyétek el nekem nyájas olvasók, Morro de Sao Paulo nem szarral gurít...

Vannak elhagyatott partok is

Az emberek ide elsősorban pihenni és bulizni járnak, és tény, hogy alapvetően valóban egy turistákból élő kis társadalom lakja a szigetet. Nem lehet úgy kettőt lépni, hogy valaki ne akarna rád tukmálni valamit, legyen az nyaklánc, languszta vagy akár saját teste. Már a kikötőben egy egész emberraj fogadott minket talicskákkal, amikre 'Taxi' volt felpingálva. Kiderült, hogy csak a cuccokat fuvarozzák a talicskákkal (mivel autó egyáltalán nem volt a szigeten), de Brazíliát ismerve én már semmin nem lepődtem volna meg...

Talicska Taxi

A partik nagy része a parton volt, ahol kis piás standok armadája árulta a caipirinha-t, de citrom helyett olyan gyümölcsökből, amik szerintem nem is léteznek. Volt ott 'umbu', 'acerola', 'cashu' (kesudió gyümölcse), 'acai', meg még rengeteg aminek nem tudtam megjegyezni a nevét, sőt ha kérted akkor kakaó-gyümölcsből is szívogathattad kifele a piádat.

Kakaóból szívom az ananászos Caipirinha-t, dőzsölünk!

Sajnos az idő most sem kedvezett nekünk különösebben, rengeteget esett (nem is tudom mit vártam egy esőerdőtől...), és csak két nap sütött igazán a nap. Be is fizettünk egy hajókirándulásra, ami delfin nézést is magába foglalt volna, de természetesen akkor is zuhogott, és mivel a delfin az embernél jóval intelligensebb teremtmény, ilyen szar időben nyilván baszott előbújni. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen közel az egyenlítőhöz lehetséges fázni...  Bezzeg mikor visszamentünk Salvadorba, akkor sütött a szemétláda mint akinek fizetnek érte...


Salvadorban minden kedden fesztivál van. Hogy miért pont kedden az nem igazán világos, mivel szerdán ők is mennek dolgozni, mint bárki más (talán egy kicsit visszafogottabb hévvel). Ilyenkor az utcán nagy dobos csoportok masíroznak körbe lüktető Samba Reggae-t játszva (ezek közül a leghíresebb az Olodum), mögöttük táncoló emberek hömpölygő tömegével. A Samba Reaggae-nek egyébként nincs túl sok köze a Reggae-hez, maximum annyi, hogy az Olodumnak a logója egy színes peace-jel...
Egyszer be akartunk menni egy sima Reggae buliba is, de ahogy betettük a lábunkat éreztük, hogy nem vagyunk szívesen látott vendégek. Ahogy megjelentünk a hófehér kis búránkkal, a körülöttünk állók keresztbe tették a karjaikat és elkezdtek nagyon szúrósan nézni. Csak egy prosti integetett, hogy fáradjunk beljebb, de mi inkább jobbnak láttuk nem beljebb fáradni. Később a pousadaban a recepciós csaj mondta, hogy nehogy Reaggae buliba találjunk menni, mert az itt errefelé öngyilkosság, ő egyszer tette be a lábát 2 percre ugyanarra a helyre ahol mi voltunk, és olyan arcokat látott, akik félkézzel szívták a kokót, mert a másik végig a pisztolyuk markolatán pihengetett...

Olodum

Ha valaki Salvadorba megy akkor biztos találkozni fog csontsovány kis koldus gyerekekkel, akik szívbemarkoló tekintettel néznek rád, közben mutatva, hogy nagyon éhesek, mert üres a kis pocijuk, meg koszos a kis pofijuk és az embernek a torka összeszorul. Na ezeket kell elküldeni a picsába. De tényleg. Mikor kaját próbáltunk venni egy standnál, minket is körülrajzottak, és könyörögtek, hogy vegyünk nekik egy kis ételt vagy adjunk pár reált, de nem adtunk. Aztán mikor már megettem az ételem felét, olyan szarul éreztem magam értük, hogy megkerestem azt amelyik a legfájdalmasabban kunyerált, hogy odaadjam neki a másik felét (roston sült marhahús volt, szóval elég fasza kaja), de mikor odanyújtottam neki, ő csak félvállról legyintett, hogy vigyem a picsába! Annyira megdöbbentem, hogy elfelejtettem levegőt venni! Az ételtől már elment a kedvem, ezért leraktam egy kuka tetejére, hogy ha valakinek kell, az viheti. Két perc múlva mikor megint elmentünk a kuka mellett, láttuk, hogy nem hogy nem vitte el senki, de az egészet, úgy ahogy volt, kibaszták a kukába! Kiderült, hogy ezek a gyerekek Crack-függők és ha kaját is veszel nekik, azt is el tudják passzolni egy kis cuccért, így az ember jóhiszeműen bár, de támogatja a drogkereskedelmet és ezeknek a gyerekeknek a függőségét...

Ha valaki igazán kíváncsi rá, hogy milyen Brazília, menjen el Bahiába, mert itt egymásba fonódik a szépség és a szörnyeteg, a gyönyör és a nyomor hígítatlan koncentrációja...

RIO

Rió, hát ide is eljutottam végre, a városba, aminek a neve egyszerre jelent egyet a paradicsommal és a nyomorral...

A buszjegyet még előző este vettük meg "V"-vel és Diogo-val, a mi portugál Casanovánkkal. Mivel az út cirka 6 óra Sao Paulotól Rió-ig, úgy döntöttünk, hogy korán reggel indulunk, a buszon alszunk, délre Rió és tűzés le a partra. Úgyhogy mi "V"-vel haza indultunk, Diogo meg valami partiba, még így gyorsan Rió előtt okosba (indulásig már úgy sincs alvás).

Az út már a legelejétől elég őrültnek ígérkezett, mivel mikor a reggel 4 órás találkozónál felhívtuk öreg Diogót, hogy mégis hol a francban van, kiderült, hogy épen full bekarcolva kufircolt valami csajt, akit a partiban szedett fel. Ahogy ráébredt, hogy idő van, mondta a verdának, hogy bocs bébi, de olaj, megy a buszom Rióba! Ezzel bepattant egy taxiba és tépett oda hozzánk kicsit megtépázva bár, de vigyorogva.
Mikor odaértünk a buszpályaudvarra, a szekák pont hétféle szart vertek ki egy arcból, hogy miért az nem derült ki. Errefelé nem kell könyörögni egy-két sallerért a rend éber őreitől. Végül felszálltunk a buszra, de indulás előtt a sofőr bemondott valamit portugálul, amire Diogonak rögtön kiszállt az álom a szeméből. Mikor kérdeztük, hogy mit mondott, Diogo így fordította: "God help us all!"  Erre azért mi is elkezdtünk kicsit fészkelődni.

A buszút ennek ellenére szerencsére elég eseménytelenül telt, az út felétől dzsungeles táj mellett haladtunk, aztán Rió környékén elkezdődtek a favellák (de róluk majd később), míg délben végre megérkeztünk. A pályaudvar valami külvárosban volt, és nem volt igazán mesés környék, mindenfelé rendőrök álltak hatalmas mordályokkal, szigorú tekintettel. Gyorsan felpattantunk hát a helyi BKV-ra és bedöcögtünk a hostelhez, ami nem máshol állt, mint a híres-neves Copacabana-n!

A hostel nem volt valami túl nagy szám, úgyhogy nem is szaroztunk ott sokáig, zúztunk le a partra egyből. Riónak két nagy tengerpart szakasza van: Copacabana és Ipanema. Ipanema számít egy kicsit tisztábbnak és elitebbnek, míg Copacabana mocskosabbnak és kommerszebbnek. Elméletileg. De mivel mi Augusztusban voltunk, ami nem kimondottan szezon (ilyenkor Európában is meg lehet dögleni a melegtől), nem volt olyan sok turista, így Copacabana is gyönyörű volt, a hófehér homok és a ragyogó kék tenger csodálatosan tiszta, a horizontot pedig smaragd-szőrű hegyek és szigetek díszítik félig a pára homályába vészve! Ennek ellenére főleg az Ipanema-t és Copacabana-t elválasztó kis félszigeten, Arpoadoron heverésztünk, mert az, ha ez egyáltalán lehetséges, még szebb volt. Onnan be lehetett látni mindkét partot és Rió két szimbólumát a Pao de Acucar-t (Cukorsüveg-hegyet) és a Corcovador-t  is (a nagy Jézus szobrot)! Képeket sajnos megint csak nem sikerült csinálnom, ugyanis a fotógéppel kapcsolatos shitstorm még nem érezte úgy, hogy eleget szopatott, így hat a gépemben az aksi valami transzcendens késztetés hatására, úgy hogy végig a táskámban volt kikapcsolva, egyszerűen  fogta magát és lemerült, pedig éjszaka direkt feltöltöttem... (most megint működik a rohadtja, gondolom egészen addig, amíg megint kelleni nem fog...)
Feltűnt viszont, hogy nagyon sok volt egy fajta fekete madárból. Nem repültek, csak inkább úgy köröztek a magasban és sasoltak lefele. Néha több százan is voltak. Na ezekről a szépségekről később kiderült, hogy Urubu-nak hívják őket, dögevők és a favellákban elszórt emberi és egyéb hullákat zabálják. Bájos.

Balra Ipanema, jobbra Copacabana és középen a szikla, Arpoador

Rió egyébként már az első pillanatban is nagyon más, mint Sao Paulo. Itt az ember sokkal jobban érzi, hogy a trópuson van, a levegő párásabb, a növények dúsabbak, még a nap is máshogy süt, pedig nincs sokkal közelebb az egyenlítőhöz, mint Sampa (Sampátol sokkal inkább keletebbre van, mint északabbra). Úgy általában az egész város "Dél-Amerikaibb", mint Sao Paulo, ami sok tekintetben európai is lehetne (de azért messze nem az). Az utcán minden sarkon lehet kapni frissen facsart gyümölcslevet (suco-t), olyan gyümölcsökből, amikről még az életben nem hallottam, és mikor megláttam őket, rögtön az a kép ugrott be, ahogy a Nesönöl-ön valami kócos bőgőmajom burkolja csámcsogva ezeket egy marha nagy fa tetején.
Sao Paulo-ban éjszaka buli után csak baromi drága taxival lehet hazajutni (kb 5000 Ft), míg Rióban magán mikrobuszok mennek keresztül-kasul a városon, bárhol felszednek, és kb bárhol kiraknak, mindezt 250 Ft-ért!
Errefelé egyébként divatos mondás, hogy Rióban az emberek azért dolgoznak, hogy éljenek, Sao Pauloban pedig azért élnek, hogy dolgozzanak. Bár ez nyílván túlzás, nagyon is van valóság alapja, ugyanis Sao Pauloba az ország minden részéből áramlanak az emberek csak azért, hogy dolgozzanak, Rióban viszont az emberek nagy része munkaidőben is inkább a parton döglik...

Ami még nagy különbség Sampával szemben az az, hogy bár jóval veszélyesebb város, mégis inkább vannak olyan környékei, ahol lehet csak úgy sétálgatni minden különösebb cél nélkül. Sao Paulo-ban azok a helyek, amik ilyenek lehetnének (pl Vila Madalena), azok valahogy mindig egy baromi meredek hegyen vannak, és az ember színeket lát és félrebeszél 10 perc séta után (persze lehet csak én nem fedeztem még fel a sétálós helyeket). Rióban a hegyeken általában favellák vannak, ahol nem igazán ajánlott sétálgatni, céllal vagy anélkül, mert könnyen Urubu kaja válhat az emberből.

Rió fő szórakozó negyedét Lapa-nak hívják. Lapa nevű negyed egyébként van Sampában is, sőt állítólag majdnem minden Brazil és Portugál városban. Lapa-rol annyit érdemes tudni, hogy az egyik legőrültebb és nyüzsgőbb hely ahol valaha voltam: több tucat club, fiatalok ezrei, zene az utcán, és amit még ne felejtsünk el, fél liter caipirinha 5 Reálért (kb 600 Ft). Minden péntek este fesztivál, de most nehogy egy ilyen Siófoki sutyerák rémálmot képzelj el! Pedig azért itt sem az úri közönség mulat, nem kevesen szállingóznak ide a favellákból, de talán az erős rendőri jelenlét miatt, nem keresik annyira bajt (a zsebesek mondjuk annál aktívabbak). Egyedüli negatívum az volt amikor "V"-vel, bementünk egy kicsi "baile funk" partyba, és a helyi favella-lakó erők, elég agresszívan fogadtak minket, lökdöstek, mutatták, hogy megölnek stb... Mondtam "V"-nek, hogy innen most akkor kurva gyorsan pucoljunk, de ő, aki addigra az olcsó caipirinhák áldásos hatására már golyóállóvá itta magát, azt válaszolta, hogy ő azért még felcsípne itt egy csajt, ha nem gond. Már láttam magam, ahogy egy hét múlva Urubu szarként száradok egy tengerparti sziklán, de hálistennek "V" mégis meggondolta magát és hajlandó volt túlélni az éjszakát.

Lapa

Lapa-ban egyébként az első dolog amit megláttunk, ahogy leszálltunk a már említett mikrobuszról, az egy prosti volt aki elkezdte nekünk markolászva mutogatni a csöcseit. Később aztán a Copacabana-n hazafelé sétálva még több pillangót láttunk, ahogy hármasával strihelnek egy-egy sötétített ablakú verda mellett, nyíltan alkudozva a klientúrával. Brazíliában egyébként teljesen bevett dolog kurvázni, komoly üzletemberek az ebédszünetben lezavarnak egy laza rundocskát, vagy vannak helyek Sampa legnyüzsgőbb party-utcáján (Rua Augusta-n), ahol ha az ember fizet 20 Reált, kap 2 sört meg egy menetet, menüben olcsóbb alapon.

A tengerpart Rióban abszolút az élet központjának tűnik, az emberek ott töltik a szabadidejüket, napoznak, futnak, fociznak vagy gyúrnak, mert hogy vannak ilyen kis játszótéri mászókára emlékeztető minikonditermek felállítva 200 méterenként a parton, ahol faszán lehet izmozni, ahogy a carioca (rió-i) csajok mikrobikiniben sétálgatnak az ember körül. Amit mondjuk soha nem gondoltam volna Braziliárol, az az, hogy a nők nem lehetnek monokiniben, törvény ellenes (valami azt súgja, hogy ezt a törvényt nem egy férfi hozta :) )!  Viszont azért a brazil nőket sem kell nagyon félteni, amilyen bikinikben képesek feszíteni, akár nudista strandon is lehettem volna. Nem egy szégyenlős csapat.
Sajnos nem tudtuk sokáig élvezni a tengerpart hedonisztikus örömeit, mert a négy napból kettőn végig zuhogott az eső, és ha ott esik, akkor rendesen esik, és egész nap.

A hazafele útról kevés jót tudok mondani. Bár részben az én hibám is, el kellett volna aludnom, amíg még lehetett, mert utána egy kislány két sorral mögöttem el kezdtett nyüszögve bőgni, és nem is hagyta nagyon abba 10 percnél hosszabb időre, amíg meg nem érkeztünk 6 órával később. Továbbá mivel az első ülésen ültem, megbizonyosodhattam a sofőr kiváltképp cizellált zenei ízléséről is, így történt, hogy végig kényszerültem hallgatni Lionel Richie életműve mellett egy egész Lady Gaga albumot is. Kétszer.

Végül csak hazaértünk, fáradtan egymásra néztünk és vigyorogva azt mondtuk: Ide még megyünk párszor!