Ez a 2009-es film Chico Buarque azonos című nagy sikerű regénye alapján készült, ketten együtt felrajzolták Budapestet a brazilok térképére - még egy néppel sem találkoztam, aki ennyire naprakészen tudta volna, hogy mi Magyarország fővárosa...
A történet középpontjában egy riói szellemíró áll, aki nem képes feldolgozni, hogy mások aratják le munkája gyümölcsét, a sikert és a hírnevet, amit aztán pökhendin az arcába dörgölnek. Író lévén arra helyre menekül démonai elől, ahol egy titokzatos nő és egy még titokzatosabb nyelv egy hideg téli napon teljesen elbűvölte - ez a hely Budapest. Itt aztán megismerkedik kis országunk történelmi szellemírójával, Anonymus-szal, megpróbálja megtalálni az írás és a költészet mibenlétét, megérteni a szavak természetét, nem elkövetni új életében ugyanazokat a hibákat, mint az előzőben és legfőképp átadni magát ennek az új, idegen kultúrának, mely annyira különbözik a sajátjától... (Ha valaki nem érti a végét, az keressen egy képet Chico Buarque-ról.)
A filmet önmagában is érdemes megnézni, már csak azért is, hogy lássuk mások hogyan látnak minket, magyarokat. Persze jól is esik, hogy nem csak mi tartjuk a nyelvünket annyira nagyra, hanem akár egy befutott brazil írót is meg tud fogni annyira, hogy könyvet írjon róla. Nekem persze igen testközeli a történet, mivel lényegében most ennek pontosan a reciprokát élem, magyarként Brazíliában, és nem mellesleg pont a könyv írójáról kell az egyik magyar napilapnak egy portrét készítenem.
Lehet, ha majd nagy leszek, megcsinálom az én, fordított változatomat...
A vágyam, hogy eljussak az Amazonas-hoz, nagyjából a David Attenborough iránti gyermekkori man-crushommal egyidős (nem lehetek én az egyetlen, akit elbűvölt, ahogy vakító fehér lennaciban hempereg a dzsindzsában). Számomra mindig is az Amazonas testesítette meg leginkább a "Természet" szót - hatalmas, érintetlen, áthatolhatatlan és legalább olyan veszélyes, mint amennyire gyönyörű. A nevét egyébként a spanyol conquistadoroktól kapta - mikor az öreg Francisco de Orellana az egyik helyi törzzsel, a Tapuyákkal hadakozott, meglepve konstatálta, hogy férjeikkel vállvetve a helyi asszonyok is püffölik az ő hős katonáit. Orellana, művelt gyarmatosító lévén, a görög mitológia amazonjairól nevezte el az egész területet. Hálistennek én eggyel sem találkoztam...
Anavilhanas Archipelago
Bár az Amazónián összesen kilenc ország osztozkodik, a legnagyobb része Brazíliához tartozik. Meglátogatásának legegyszerűbb- és elterjettebb módja Manaus városán keresztül vezet. Manaus az esőerdő kellős közepén fekszik, ott ahol a Rio Negro összeömlik a Solimões folyóval, hogy együtt alkossák az Amazonast. Ez egyébként önmagában is elképesztő látvány, ugyanis a két folyó vize színben, hőmérsékletben, savasságban és sebességben annyira eltérő, hogy kilométereken át egyszerűen nem keverednek össze! Nagyjából úgy kell elképzelni, mint azt a pillanatot amikor a tejszínt beleöntjük a reggeli kávénkba, épp csak a világ legnagyobb vízbőségű folyójával. Mivel az esőerdőben lényegében nincsenek utak, ezért Manaust csak hajóval, de inkább repülővel lehet megközelíteni. Izoláltsága ellenére Manaus egy két milliós nagyváros, saját favellákkal meg minden. Méretét annak köszönheti, hogy a Brazil állam a külföldi multik bevonzása végett offshore területté nyilvánította, illetve, hogy a hadsereg is hatalmas bázisokat létesített itt, főleg a Kolumbiából átszivárgó gerillák kint tartására. Manaus egyébként úgy lesz az egyik vendéglátója a 2014-es foci VB-nek, hogy nincs is focicsapata...
Manaus felé repülni lélegzet elállító - ameddig a szemünk ellát csak fákat és folyókat, az archipelago sok száz kis szigetét csodálhatjuk - és megértjük, miért hívják az Amazonast a föld tüdejének. Ha leszálltunk, és magunkhoz tértünk a közel 100%-os páratartalom okozta sokktól, terepjáróval, hajóval vagy ezek kombinációjával keveredhetünk el a Jungel Lodge-unkba, azaz arra az általában kis bungalókból álló kis bázisra, ami a világ többi pontján hostelnek felelne meg. Az esőerdő nem egy olyan hely, hogy ott az egyszeri turista szabadon sétálgathat, főleg azért, mert nincs hova. A sűrű növényzetben ugyan vezet néhány kitaposott ösvény, de ezek pontos ismerete nélkül könnyen el lehet tévedni, amit mondanom sem kell, jobb elkerülni, hacsak nem mi vagyunk Bear Grylls és MacGyver szerelemgyermeke...
Parabola azért van...
Tehát bármennyire is tartózkodunk a Neckermannos befizetős túráktól, itt nincs más esélyünk, mint rábízni magunkat a helyiekből képzett guide-okra, akik egyébként általában totál jófejek és baromira vágják a dolgokat. Guide nélkül, az életveszélyen kívül, már csak azért sem érdemes nekivágni a sűrűnek, mert magunktól a büdös életben nem vennénk észre még egy elefántot sem (már ha lenne), ugyanis az állatoknak van egy olyan kellemetlen tulajdonságuk, hogy önző módon rejtőzködnek a kis piszkok. Képzett vezetőink azonban ősi bennszülött praktikákkal mégis túljárnak az eszükön, például - és ez most nem vicc - a tüzelő nőstény lajhár nászhangját rikoltva. Én végig meg voltam róla győződve, hogy csak szopatnak, amíg végül meg nem jelent egy kaján tekintetű lajhár a lombok között, bőszen keresve a flörtölő hölgyet. Az egyébként egyáltalán nem zavarta lajhárunkat, hogy éjszaka lévén, egy 200W-os reflektorral világítottunk a pupillájába, ezzel nagyjából a Merkúr felszíni körülményeit imitálva. Mondjuk nem mintha minket férfiakat kicsit is izgatna, ha egy földönkívüli halálsugár pásztázna minket, miközben valahonnan egy buja női hang hívogat minket fajfenntartani...
Az út előtt sok fórumon olvastam, hogy annak ellenére, hogy az összes ismert állatfaj egytizede a Amazonasban él, a sűrű növényzet miatt nem igazán lehet sok élőlényt látni - aki ilyesmire gerjed az inkább menjen a Pantanal mocsaras vidékére, ott könnyebben észrevenni őket. Ezek után nem is számítottam mindent elsöprő állatrengetegre. Ehhez képest a tarantulán kívül szinte minden állatot sikerült látnom, amit egy ilyen helyen illik: a már említett lajhárt, majmokat, kajmánt, pitont, rengeteg madarat, mindenféle papagájt és a személyes kedvencemet, egy tukánt.
Vannak itt édesvízi delfinek is, akik abban különböznek a többi delfintől, hogy rózsaszínűek és rondák. Annyira rondák szegények, hogy a helyiek gonosznak és veszélyesnek tartják őket, gyilkolják őket, ahol érik. Mi smúzoltunk velük egy menhelyen, ahova odaszoktak teljesen vad delfinek, de eleinte tartózkodtunk tőlük, mert a baromi hosszú csőrük (vagy mijük van szerencsétleneknek) tele van éles fogakkal. Kiderült azonban, hogy azokkal csak egymás torkát harapják, velünk teljesen jófejek voltak, amennyiben dobtunk nekik halat és simogattuk a hasukat.
Öcsém piranhára vadászik...
Persze, ha itt jár az ember, nem hagyhatja ki a vizek kevésbé pajkos lakójával, a piranhával való találkozást sem. Ez általában pecázás formájában szokott bekövetkezni, ami úgy néz ki, hogy egy hosszú bambuszról egy horogra feltűzve kis darab marha szívet lógatunk a vízbe. A Rio Negro vize egyébként annyira savas, hogy a nyers hús 10 perc alatt megfő benne - olyankor cserélni kell. Mikor érezzük, hogy a szívet elkezdik rágcsálni a vérszomjas kis dögök, akkorát rántunk a boton, hogy lehetőleg a horog beleálljon valamelyiknek a fejébe. Apámnak sikerült ezt a manővert úgy elvégeznie, hogy a repülő piranhával úgy szájba kapott egy német turistát, hogy lerepült a szemüvege (a németnek, nem a piranhának...). Németünknek amúgy nem ez volt élete nagy napja, mert estefelé még egy skorpió is megcsípte...
Ami a csípéseket illeti - az igaz, hogy mivel a savas vízeben a szúnyogok annyira nem élnek meg, de a folyótól egy kicsit arrébb már sűrű felhőkben nyüzsögnek. Rajtuk kívül pedig még egy olyan 10.000 rovarfaj szívja az ember vérét, hogy hazaérve a legkülönbözőbb csípéseket találja meg a testén, bár a legtöbb kevésbé kellemetlen, mint egy jó hazai, permeten mutálódott dögszúnyog radioaktív halál-csípése, ami még egy hét alatt sem múlik el...
A vezetőktől a dzsungel-séták során megtudhattuk, hogy itt lényegében minden növény segíti az emésztést, gyógyítja a rákot és frissíti a leheletet. Ezek közül is kitűnt a telefon fa, aminek a hatalmas támasztó gyökereit megcsapkodva egy husánggal, puskalövés erejű kongást tudunk kelteni, ami kilométerekre elhallatszik. Így lehet üzenni kannibál barátainknak, vagy el lehet kergetni a rossz szándékú jaguárokat. Ha a dzsungelben ér minket az éjszaka, akkor is érdemes egy ilyennek a tövében aludni, mert a támasztó gyökerektől nem tud álmunkban ráérősen ránk tekeredni egy arra járó anakonda.
Azért értek minket olyan események is, amikre nem igazán számítottunk - például az egyik kis indián faluban a helyi 8-10 éves forma gyerekek olyan break-showt nyomtak le nekünk, hogy a fülünk kettéállt, vagy, hogy a manausi szállodában a recepcióst szolid egyszerűséggel csak úgy hívták, hogy George Washington (és ez még csak a keresztneve volt).
Tudom én, klissés erről beszélni, de sajnos nagyon is valóságos probléma, hogy az emberiség gőzerővel kúrja szét a bolygó egyik utolsó érintetlen szegletét, ami nélkül nem mellesleg mind belefulladunk a saját és gépeink kipufogásába. Ugyanúgy, ahogy egyéni szinten leszarja az ember, hogy napi két doboz mezitlábas szimfónia lassan, de biztosan gyilkolja őt, az emberiség is gond nélkül vágja ki a saját tüdejét. És akár egy rendes tüdő, ez se nő vissza - ugyanis meglepő módon itt a talaj nagyon rossz minőségű, és csak egy vékonyka humuszréteg van az egyébként homokos terepen.
Remélem az unokáimnak nem úgy kell majd elmesélnem az itteni kalandjaimat, hogy "Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Amazonas..."
Mint ahogy azt már korábban többször említettem, nem vagyok a turistalátványosságok kipipálásának nagy híve. Ez alól természetesen kivételt képeznek a természeti csodák, amiket sajnos általában a hangulatgyilkos szuvenír-shoppok és az azokat világrahívó több ezer fél-retardált turista tömege az élvezhetetlenség határára sodornak. Azonban a természeti csodák közt is akadnak titánok - olyan kivételesen lélegzetelállító megnyilvánulásai az alkotó (és romboló) erőknek, melyek hipnotikus varázsát egy hadseregnyi bolgár turista sem tudná elhalványítani. Ilyen titán azIguaçu vízesés is.
Az Iguaçu a Brazil-Argentín-Paraguayi hármashatárnál zúdul a mélységbe, nem sokkal az után, ahol az azonos nevű folyóba beleömlik a Paraná, amiről a vonatkozó brazil állam a nevét is kapta. Brazil oldalról Foz de Iguaçu 40 ezres kis városa, illetve az országút menti hotelek fogadják a turistákat, Argentín oldalon pedig Puerto Iguazu. A paraguayi oldalon nem tudom milyen város van, de boldog-boldogtalan lebeszélt minket arról, hogy odamenjünk, mivel állításuk szerint nincs ott semmi, de főleg törvény nincsen. Az egyedüli dolog amiből sok van az a kosz. Elméletileg az egyetlen dolog ami mégis odacsábít néhány kóbor turistát, az a vásárlás. Lényegében minden kapható Ipad-től veséig, ráadásul szemtelenül olcsón, de az eredetüket vagy az eredetiségüket nem érdemes firtatni. Mivel nekünk véletlenül semmi nem kellett a fekete-piacról, Paraguay most kimaradt a műsorból…
Argentínába viszont már csak a híres argentín steak miatt is muszáj volt átugrani egy vacsi erejéig, amit egy üveg malbec-kel támogattunk meg. Furcsa volt, hogy rendelésnél meg se kérdezték, hogy hogyan kérjük a húst, gyanítom nem adták meg nekünk a lehetőséget, hogy tönkrevágassuk az állatot azzal, hogy well-done-ra süttetjük. A steak amit végül kaptunk cirka 10 cm vastag volt, véresen ahogy azt illik, és olyan omlós volt, hogy szinte kenyérre lehetett volna kenni. Szerintem nincs az a feketeöves vezér-vega akit egy ilyen steak ne térítene ki a hitéből! A határőrnő aki az útleveleinket kezelte, egyébként a Liptai Klaudiának lehetett a nyilvánosság előtt eltitkolt ikertestvére. Szeplős vörös csajokkal nem túl gyakori találkozni Brazíliában, még az Argentín határnál sem.
A vízesésen kívül egyébként nincs túl sok látnivaló a környéken, csak egy kis állatkert, meg az Itaipu vizierőmű, ami egyébként Paraguay áramfogyasztásának 95%-át Brazíliának pedig 35%-át elégíti ki.
Magát a zuhatagot három féle képpen lehet megtámadni: gyalog, hajóval vagy helikopterrel. A helikopteres verzió igencsak húzós pénzileg, és állítólag nem is akkora élmény, úgyhogy azt kiejtve az első kettőnek az ötvözését alkalmaztuk. Először a folyó mentén a vízesés felé vezető őserdei ösvényen haladtunk végig, ami nem volt olyan vadregényes, mint hajdanán lehetett, mivel végig le volt betonozva. Ezt valamennyire ellensúlyozta a vadvilág delegációja ami egészen közel merészkedett a turistákhoz, mint például egy hatalmas gyík és egy csomó mosómedve szerű quati. A quatik amúgy tündi-bündi szörmók kis állatok, ha nem lennének szociálisan rugalmatlan rothweillerjeim, haza is csempésznék belőlük kettőt. Amiből nem vinnék haza kettőt azok az ordas nagy pókok, amik állítólag nem mérgezőek, de szerintem ettől még amíg négy lábukkal lefogják, addig a többivel megerőszakolják az arra járót.
A cukorborsó quatikra reagáló gügyögő turisták tömegétől, amúgy égett a pofám, hogy embernek születtem. Bár amúgy sem értem én teljesen ezt a túrista effektust: 100 ember miért néz ki úgy, mintha mindannyian vidéki házmesterek lennének, csak azért mert egy turista buszról szálltak le? Miért ugrik meg köztük 20-szorosára a zokni-szandálok és a hasi-tasik egy főre jutó aránya? Miért van olyan tekintetük, mint egy lobotómiásnak? Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztattak miközben próbáltam egyet sem tarkón csapni az előttem szerencsétlenkedő - főleg argentín – turisták közül. Nagy nehezen el kellett fogadnom azt a tényt, hogy bármennyire szeretném is, az Iguaçu nem lehet csak az enyém. Még nem…
Garganta do Diabo - Ördög Torok
Aztán megérkeztünk a nagy műhöz! A folyó fölé benyúló nagy fapallókon lehetett valamennyire közel menni a robajló vízeséshez, ami körbe-körbe mindenhol zúdult bele az aljában képződő felhőbe. Az embert ilyenkor egy furcsa kis Thanatos nevű hang mintha arra próbálná rávenni, hogy sétáljon bele a morajló káoszba, mint amikor a szakadék szélén állva azt mondja, hogy lépj a semmibe. De a legtöbben csak állunk megbabonázva, és tátottszájjal nézzük ahogy ez a hihetetlen víztömeg csak zúdul, ahogy talán már évmilliók óta zúdul és, ha az ember el nem bassza, még egyszer ennyi ideig zúdulni is fog. Ami nagyon furcsa volt az az, hogy a folyó még közvetlenül a zuhatag előtt is teljesen nyugodt volt, mint mondjuk a Duna valamelyik holtága, némi morajláson kívül semmi nem jelezte, hogy mi közeledik. Nagyon nem lennék annak a helyében, aki csak túl későn kap észbe...
Bár előre gyűlölöm magam a hasonlatért, de engem kicsit az avatar-ra emlékeztetett, ahogy a természet szélsőseges ereje párosul az ősi szépségével, sűrű smaragd lombok közül felhangzó majom hangok, víz felett kőröző madárrajok: az Élet Temploma...
Mindig is vonzott a szörfözés. Nem csak azért mert vitathatatlanul a világ leglazább sportja, hanem mert a szörfözés mint életforma erősen konvergál az általam a létezés tökéletesnek képzelt csúcsához, név szerint az egész nap a parton dögléshez tip-top csajokkal körülvéve. Praia da Pipa szörf-paradicsomában végre mi is belekóstolhattunk a hullámlovaglás fájdalmas örömeibe...
Szörfözni nehéz. Nagyon nehéz. Még csak nem is az, hogy mi ezt nem tudtuk. Tudtuk. Épp csak gondoltuk mi annál faszább (és csóróbb) gyerekek vagyunk, hogy befizessünk kb. 8000 Ft-ért egy kétórás szörfórára, inkább béreltünk 3 rongyért két deszkát egész napra, és megtámadtuk a hullámokat. Már ahogy a part felé sétálgattunk vagányan a deszkákkal a hónunk alatt, éreztük, hogy lépésről lépésre egyre menőbbek vagyunk. Ezzel a bibi csak az volt, hogy a normálisnál kétszer nagyobb tanuló-deszkánk minden kicsit is hozzáértő számára (márpedig ott mindenki nagyon hozzáértet) bereklámozta, hogy mi csak kezdő kis gyökerek vagyunk.
Duck-Dive
Mint kiderült a szörf tanulás, főleg autodidakta módon, nem kevés kitartást és még több mazochizmust igényel. Persze az se segített sokat, hogy nyélből tsunami méretű brutális hullámokkal sikerült bepróbálkoznunk, amik csak a nagyon profik játékszerei. Nem hogy nem sikerült meglovagolnunk egy hullámot sem, be se sikerült odáig jutnunk, ahol erre esély lett volna. Ahogy az ember próbál befelé haladni, egyfolytában küzdenie kell az arcába zúduló hullámokkal, amik a deszkába belekapva visszasodornak a francba, miközben jól meghempergetnek a tengerfenéken. Az első 10 perc után kezdett világossá válni, hogy nekünk már az is eredménynek fog számítani, ha egyáltalán életben maradunk! Gondoltuk meglessük, a profik hogyan jutnak át ezeken a hullámokon: egyszerűen átbújnak alattuk! Igen, a deszkát lenyomva egyszerűen átsiklanak a hullám alatt - mivel most már elméleti szinten én is profi vagyok, tudom, hogy ez az un. "Duck-Dive". A következő hullámnál persze mi is megpróbáltuk beadni az öreg duck-dive-ot. Nem volt nagy ötlet. Ha még tudnánk is a technikát, a hatalmas tanuló deszkánkkal át kéne hágnunk a newtoni fizika alapvető törvényeit, hogy ez sikerüljön. Meg persze nem is tudtuk a technikát. Az első nap eredménye: Óceán x Srácok - 1-0...
Első szárnycsapásaim...
Hazaérve láttuk, hogy új lakótársunk érkezett egy német srác személyében, nevezzük mondjuk Chris-nek (fogalmam sincs hogy hívták). Chris szakmáját tekintve quantum fizikus volt. Ezt figyelembe véve meglepő volt, hogy profin szörfözött, bár lehet ez csak a mi szellemi sivárságunkat bizonyítja. Christ alaposan kifaggattuk a szörfszakma csínyjáról-bínjáról, és megkérdeztük tőle, hogy mint fizikus, mit tudna nekünk elárulni rút ellenségeinkről, a hullámokról. Ő szerényen azt válaszolta, hogy ez nem igazán az ő szakterülete, de hallott már valamicskét róluk - erre bő félórában mindent elmondott amit az emberiség valaha tudott a hullámokról. Kiderült, hogy Chris ragyogóan tudja kamatoztatni fizikusi doktoriját szörfözés közben, mert pontosan tudja, hogy mi miért és hogyan történik a hullám meglovaglásakor, mikor kell elkapni a hullámot stb... Mások ezt csak hosszú évek alatt tapasztalják ki, ha kitartanak egyáltalán addig.
Számunkra a legfontosabb infó az volt, hogy a nagy hullámok általában 4-5-ös 'set-ekben' jönnek, köztük gyorsan ki lehet spurizni a mélyvízbe, ahol esély van az elkapásukra. Mondjuk ott se sok. Ahhoz, hogy elkapd a hullámot ezerrel kell kalimpálni, hogy felvedd a sebességét, de mi bárhogy küzdöttünk, az a szar alig moccant meg, és csak átbillentünk a hullámon, mint egy döglött fóka.
Apropó fóka: voltak delfinek! Eeeegen, e sorok szerény írója delfinekkel szörfözött! Ennél lazább dolgot elképzelni se tudok - talán, ha Scarlett Johansson és Natalie Portman egymást napolajjal érzékin kenegetve várnák, hogy végre kijöjjek kicsit velük is foglalkozni. Bár amit műveltünk csak némi jóindulattal lehetett szörfözésnek nevezni, a delfinek minden jóindulat nélkül is delfinek voltak. Ezek a jószágok, amennyire giccsesek egy elemis kislány tolltartóján, annyira királyak élőben, bár magasról szartak a fejünkre. Persze gyanítottuk, hogy lesznek delfinek, tekintve hogy az egész helyet delfin-öbölnek hívták (Bahia dos Golfinhos), kérdeztük is a hostelben a recepciós csajt, hogy mikor vannak ott a delfinek, már hogy mondjuk déltől ötig vagy ilyesmi. Erre ő lassan ránk nézett - a tekintetén látszott, hogy nem hiszi el mekkora gyökerekkel van dolga - és lakónikusan ennyit mondott:
"Ott laknak, baszki".
Ez egy delfin.
Mivel minket nem feladós fából faragtak, három napig próbálkoztunk felállni a szörfdeszkán. Nekem egyszer sikerült úgy ahogy, és nagy sikeremben rögtön tönkre is tettem az egyik kis uszonyát, amit később férfiasan elsunnyogtam. A harmadik napra már minden porcikánk fájt izomláztól, zúzódástól vagy teljesen ismeretlen okokból. A legjobban viszont az fájt, mélyen a lelkünk legérzékenyebb pontján, hogy amíg mi ott szerencsétlenkedtünk minden látható eredmény nélkül, addig 8 éves forma gyerkőcök vígan suhantak a hullámokon a legnagyobb könnyedséggel. Nem mondom, hogy nem fogant meg bennünk a gondolat, hogy a partra érve szarrá verjük őket a saját deszkáikkal. Az, hogy ez mégsem történt meg részben békés természetünknek, részben pedig a kölkök kigyúrt bátyjainak köszönhető.
Minden fájdalom, kudarc és megalázottság ellenére azonban kijelenthetem, hogy a szörfözés valóban nagyon fasza dolog. Olyan mintha a világ legfinomabb gyümölcsének 30cm vastag tüskés páncélja lenne, és egy 100 méter magas fa tetején nőne, aminek a tövében sárkánytestű tigrisek ólálkodnak. De megéri a küzdelmet, csak ehetném már meg azt a gyümölcsöt...
Akit kicsit is érdekel Brazília annak ez az 1998-as film abszolút kötelező darab! Gyanítom a többség már látta a 'City of God-ot' és talán egyesek még a 'Tropa de Elite-be' is belefutottak, de ez a film most véletlenül nem arról szól, hogy hogyan lövik egymást halomra kisgyerekek a favelákban. A középpontban egy a fénykorán túl levő riói nő és egy önfejű kisfiú sorsszerű találkozása áll, mely elindítja őket a lelki megtisztulás rögös útján. A film nem utolsó sorban pont nem messze onnan játszódik, ahol nem rég két hétig utazgattam - azaz Brazília 'vadnyugatán', az észak-keleti Sertão térségben. Azon túl, hogy a történet úgy tud gyönyörűen szívbemarkoló lenni, hogy egy pillanatig sem giccses, ragyogóan bemutatja a vidéki brazilok életét, vágyait és küzdelmeit. Megnézni kizárólag eredeti nyelven szabad, tetszőleges (de lehetőleg spanyol) felirattal!
Mint azt már beharangoztam, Nataltól nem rúgtuk el az agyunkat, sőt. Nálam ugye már eleve hátrányból indult a város, mivel mire 9 óra buszozás után - szenteste - leszálltam a pályaudvaron, már járni alig tudtam a szétbarmolt bokámmal. Ezt kaptam a sorstól karácsonyra. Ironikus, hogy életem talán legpocsékabb karácsonyát pont egy Karácsony nevű városban sikerült eltöltenem (Natal portugálul karácsonyt jelent)...
Az időközben újra egyesült csipet-csapat nagy buzgalommal látott hozzá a várhatóan igen combos karácsonyi partihoz való rákészüléshez, amit én az ágyon fekve nyöszörögve néztem, talán nem teljesen őszinte mosollyal az arcomon. Az, hogy én este bárhova elmenjek, teljes mértékben ki volt csukva - otthon maradtam filozofálni azon, hogy az egész utazást baszhatom ki az ablakon. Pár órával később némi egészséges kárörvendéssel konstatáltam, hogy a fiúk se jártak sokkal jobban, valami méregdrága, de legalább szar bulit sikerült keríteniük, úgyhogy csalódottan haza is cammogtak. Nem is értem, hogy gondolhatták, hogy nélkülem sikerülhet egy jót bulizniuk. Rejtély... Másnapra hálistennek a lábam már úgy ahogy rendbe jött, valószínűleg a 9 órás buszút nyírta ki ennyire. A világ újra szép volt...
Natal később se lopta be magát a szívünkbe: maga a város egy lehetetlen, elterülő katyvasz - tízkilómétereket kell buszozni A-ból B-be, de azt is minek, mert sehol nem történik semmi! Najó, talán egy egészen pervertált utcai misztériumjátékon kívül, ahol vagy 30 élő csecsemőt és kisgyereket halmoztak fel egy mozgó pódiumra, mindezt azzal a gyomorforgató giccsel meghintve, ami csak Dél-Amerika elmaradottabb részein és poros közel-keleti piacokon fordul elő - kb. olyan, mintha a kínai integetős cica és Győzike istentelen nászából született volna egy arany és neon-szivárvány színű lidércnyomás, hogy örökre száműzze az ízlés és az esztétika minden formáját a halandók síkjáról... A tengerpart amúgy nem lenne rossz, ha a környéken mindenhol nem lenne sokkal jobb. Szóval bárhogy próbálkoztunk, Natalban egy dolgot nem sikerült találnunk, amiért érdemes lenne odamenni - azt a pár cukorhusi selyemmajmot leszámítva, akik a harmadik-világi stílusban szigetelt (tehát szinte sehogy) magasfeszültségű vezetékeken rohangásztak fel-alá. Olyanok, mint a mókusok csak rajabbak.
A "Najó, igyunk meg egy sört, de tényleg csak egyet" az a mondat, ami a történelem során a legtöbb katasztrófába torkolló láncreakciót indította el (a szintén szép helyezést elérő "Mé, most mi történhet?" mellett) - bár esetünkben nem azért, mert azt a 'tényleg egy sört' még 20 követte volna. Mikor az utolsó esténken - mivel tényleg semmi jobbat nem tudtunk találni - inkább már éjfélkor kimentünk a buszpályaudvarra (a busz csak 3-kor indult), minthogy tovább szenvedjünk a városban, megpillantottunk a terminál mellett egy kis csehót (ha a hely hallaná, hogy csehónak neveztem, menten elpirulna, annyira le volt szakadva), aminek a teraszán láthatólag vigadalom volt. Ekkor hangzott el a végzetes mondat, sajnos az én számból. Letelepedtünk, rendeltünk egy sört és körbenéztünk. A látvány nem evilági volt. Kustorica rémálmodhat ilyeneket, miután egész nap David Lynch filmeket nézett, és lefekvés előtt még bepuszilt másfél kiló libamájat. A krimót a környék leglezüllöttebb és valószerűtlenebb karakterei töltötték meg - egy nem volt közöttük, aki ne fért volna fel egy Bosch festményre. A hely közepén vergődő, a csúnyáját az értő közönség arcába dörgölő 65 éves pillangó, aki olyan ronda volt, mint a világháború, totál Leilát, az arab démont juttatta eszembe, bár láthatóan nem egyedül képviselte a szakmát az intézményben.
10 perce ülhettünk ott, mikor megjelent pár fakabát, és elkezdték szkennelni a szodomai terepet, majd az összes börtönviselt, koszlott alvilági figura közül minket sikerült kiszúrniuk! El is kezdtek szekálni minket az útlevelekkel, vízumokkal stb., majd elhúztak. Ezt használta ki az egyik kurtizán, és mint gyöngytyúk szélsebesen lecsapott ránk. Illetve rám. Sajnos. Először arról magyarázott, hogy hát ezek a rendőrök milyen borzasztóak blablabla (amúgy erősen gyanítom, hogy ő küldte ránk őket, hogy aztán odajöhessen), aztán összevissza hablatyolt mindenféléről aminek a felét sem értettem, de nem úgy tűnt, mint aki rövidesen lekopna. Úgyhogy udvariasan elköszöntünk, hogy szori, de nekünk megy a buszunk csaó (3 óra múlva ment), de ő hűségesen jött velünk a pályaudvarra. Enervált lerázási kísérleteim karcolás nélkül lepattogzottak róla, és a legnagyobb optimizmussal követett mindenhova - wc-re sem mertem menni, nehogy ott sarokba szorítson. A következő 3 óra maga volt a pokol. Egyszerűen nem lehetett lerázni! Sehogy! Már mindent mondtam neki: Barátnőm van - Óóó biztos messze van ő innen!; Meleg vagyok! - Nono, az előbb még barátnőd volt!; Takarodj! - Ugyan, ugyan... Rövid időn belül a sírás kerülgetett, mire ő - mivel látta, hogy szomorú vagyok - együttérzően a vállamra hajtotta a fejét. Aztán szerelmet vallott nekem, és elkezdte énekelni a 'Ha én egyszer elkaplak' című slágert. Akkor már az egész pályaudvar rajtam röhögött, bár szerencsére nem voltak sokan a korai időpontból kifolyólag.
Végül 3 óra vajjúdás után befutott a feloldozást jelentő rozoga busz! (illetve 3 és fél, mert most richtig késett a rohadtja) Natalt a kurváival együtt legszívesebben porig bombáznám, de mivel nem kenyerem az erőszak, nem teszem...
December 23, reggel 6:00 - Érkezés a Fortalezai rodoviariára (buszpályaudvarra) - Ok, akkor most hogy legyen? Az fix volt, hogy 24-én este már Natalban szerettük volna veretni valami karácsonyi mókára, de arról, hogy addig hogyan/hol/mikor/stb megoszlottak a vélemények. Végül 'V' és a németek úgy döntöttek, hogy nekik egy fél nap városnézés kielégíti Fortalezával kapcsolatos vágyaikat, és egy éjszakai busszal elhúznak, míg 'T' és jómagam csak másnap gondoltunk továbbállni - adjunk egy esélyt a helynek alapon.
A délelőttünk azzal telt, hogy megpróbáltunk felhajtani valami olcsó szállást, amit leginkább a helyiek buzgó segítőkészsége nehezített meg. Azt, hogy merrefelé érdemes keresgélnünk, relatív hamar sikerült felderítenünk, viszont azt, hogy hogyan kell odajutni, járókelőktől kérdeztük meg, ami így retrospektíven, nagy hiba volt: ugyanis Brazília dolgos népe nem ismeri a 'nem' vagy 'nem tudom' kifejezéseket - így hát, ha megkérdezed tőle, hogy hogyan kell ide vagy oda menni, akkor is felrak egy buszra, hogy "ezzel az ötödik megállóig haverom", ha közelítő fogalma sincs róla, hogy hol van az a hely, ahova te menni akarsz, de valószínűleg arról se, hogy hova a viharba megy az a tetves busz! Ebből kifolyólag mi cirka 3 órát buszoztunk teljes menetfelszerelésben körbe-körbe a városban, mire beláttuk, hogy kell fognunk egy taxit.
Végül megérkeztünk egy utcába, ami valóban roskadásig volt tele hostelekkel. Be is mentünk az elsőbe, ahol az előtérben egy férfi ült, akit az idő vasfoga már jócskán megcsócsált, és aki, bár a szemei nyitva voltak, nem úgy festett, mint aki egészen, vagy egyáltalán magánál van - volt egy lezser lobotómiás beütése (amit meglett kora önmagában még nem indokolt volna). Közelebbről megfigyelve (nem tudom, miért kellett megfigyelnem közelebbről) látszott, hogy a fejéből szolidan csörgedezik a vér... Nem tudom milyen új-hullámos marketing fogás egy ilyet kitenni lényegében a kirakatba, de minket nem olyan fából faragtak, hogy egy jött-ment zombi csak úgy eltántorítson minket. A recepciós sajnos egy kicsit magas árat ajánlott, de hozzá tette, a többi hostelt nem ajánlja, mert azok veszélyesek - mindezt ugye az agyából vérző fószer mellett. Az elfogulatlan jó tanács ellenére mi vállaltuk a veszélyt, és sikerült 50 méterrel arrébb fél áron szereznünk egy privát szobát, ami egy lerongylott hátizsákosnak a legmagasabb elképzelhető luxust jelenti, bátrabbak még a papucs nélküli zuhanyzást is megkísérelhetik.
Viszont ennyi jó csajt egy helyen, mint Fortalezában, nem sok városban láttam - ráadásul, mivel ezek a szépségek fehér srácot szinte csak filmen láttak... Szóval, ha erre jártok, érdemes beugrani. A hangulat egyébként is nagyon király: egyszerre autentikus és modern, a tengerpart este is tele van fiatalokkal, rengeteg a szórakozó hely (bár a legtöbb szar) és elméletileg Brazília egyik legbiztonságosabb városa - ennek ellenére volt, hogy ahogy sétáltunk odarohant hozzánk egy random forma, hogy arra inkább ne menjünk tovább, mert ott lelőnek, mint egy kutyát...
Mivel pont egy péntek estére esett az itt tartózkodásunk, ahhoz kérdés sem fért, hogy az éj leszálltával megtámadjuk a gyanútlan várost. A baj csak az volt, hogy a sok ide-oda buszozgatásban és keresgélésben derekasan megfáradtunk, ezért vettünk a patikában némi porított guaranát, ami a helyi herbál energizáló cucc - olyasmi, mint a kávé csak ütősebb. A nagy hátránya az, hogy lényegében semmiben sem oldódik, szobahőmérsékleten legalábbis biztosan nem. Mi narancslében próbáltuk meg elkeverni valahogy, de az így nyert miazma ízre és kinézetre egyaránt leginkább egy marék porba ejtett fosra emlékeztetett. Szegény narancslének az se segített, hogy az ajánlott egy evőkanál guarana helyett, mi nyilván abúzív módon vagy ötöt beleerőszakoltunk, majd a biztonság kedvéért még szórtunk rá egy keveset - a "ha legális csak nem lehet túladagolni" logikát követve. Túl nem is adagoltuk, de szerintem félóráig egyikünk sem pislogott...
Ami ezután következett, azt fedje balladai homály. Elég annyi, hogy olyan reggel 7 körül sikerült visszaevickélnünk a szobánkba, és azt is csak azért, mert 9-kor indult a buszunk. Beállítottam az ébresztőt 8-ra és ledőltünk hunyni egyet, majd fél perc múlva arra ébredek, hogy 'T' sikít, hogy "Basszameg, basszameg elkésünk! Háromnegyed kilenc van, basszameg!" - És tényleg annyi volt, a retardált telefonomnak pont akkor kellett lefagynia, és nem ébresztett! Iszonyúan kapkodva valahogy pár perc alatt bepakoltunk, de ahogy rohantam le a lépcsőn 100kg cuccal a hátamon, amekkora koordinálatlan nyomorék vagyok, sikerült rosszul lépnem, és minimum minden szalagot elszakítanom a bokámban!
Ekkor a hostel személyzete és szállóvendégei első kézből ismerhették meg a magyar nyelv összes, az utóbbi száz évben le- és le nem jegyzett bővítményekkel szegett káromkodását. A recepciósok segítőkészen orvost akartak hívni, de nem volt idő - azonnal pattantunk be a taxiba (én még mindig folyamatosan szitkokkal töltve meg a teret), és húztunk a rodoviáriára! 9:10 kor bár bent szökdécselek, keressük a peront, de sajnos már késő... Brazília fennállása óta először fordult elő, hogy egy busz pontosan elinduljon, és az is csak azért, hogy velünk kibasszon. Ebben egészen biztos vagyok...
Öröm volt az ürömben, hogy legalább a jegyünket különösebb huzavona nélkül kicserélték egy pár órával későbbire - így, ha lesántulva is, de estére már Natalban voltunk, amiről elöljáróban csak annyit, hogy nagyon megutáltuk a végére. Hogy miért, az a folytatásból kiderül (de főleg egy kurva miatt)...
