Jellemvonok

Az eddigi posztok mind arról szóltak, hogy milyen Brazília: a helyek, a szokások, a dallamok, az ízek - itt az ideje azonban, hogy megismerjük kicsit azokat, akik ezt a hatalmas országot benépesítik, úgyhogy most magukat a brazilokat vesszük górcső alá (jesszusom, de undorító szó ez - mint valami lábasfejű párzószerve). 

Mivel sajnos nem áll módomban mind a 200 millió brazilt egyenként és külön-külön jellemezni, ezért a jó öreg általánosításhoz fogok folyamodni, megszórva kicsit mézédes sztereotípiákkal. Ami a brazilok esetében talán nem is akkora hiba, mivel annak ellenére, hogy etnikailag és kulturálisan a világ egyik legkevertebb nemzetéről beszélünk, valahogy a személyiségjegyeik és viselkedésük nagy vonalakban egészen homogénnek mondhatóak.

Talán nincsen még egy olyan nemzet, amelyikről ilyen pozitívak lennének a sztereotípiák: kedvesek, nyitottak, imádják az életet, jól táncolnak, fantasztikus szeretők satöbbi... Nem mellékesen szintén ritka, hogy a sztereotípiák ennyire igazak legyenek - szinte bármi, amit a brazilokról hallani, az nagyjából igaz is, talán valamivel veszélyesebbnek vannak beállítva a valóságnál, bár itt valóban fokozottan érvényes, hogy jobb félni, mint megijedni... Ez a poszt nem is ezekről a mindenki által hallott - zömmel pozitív - tulajdonságokról szeretne szólni, sokkal inkább a brazilok kevésbé ismert, idegesítőbb oldala lesz most terítéken.

Az egyik ilyen tulajdonság például lehet, hogy pont a túlzott muzikalitásukból adódik, bár inkább enyhébb autizmusra emlékeztet - ez pedig, hogy folyamatosan valami idegesítő hangot kell hallatniuk! Vagy fütyörésznek, vagy a kulcscsomójukkal ciceregnek vagy mittomén, de valami mindig van. Ez egyébként önmagában nem is lenne gond, de amikor a másik negatív tulajdonságukkal, az idegőrlő lassúságukkal párosul - például, mikor a boltban 40 perce baszakszik a pénztároscsaj azzal, hogy lehúzza azt az istenverte tonhalkonzervet, mi meg csak várunk és várunk a sorban állva reménytelenül, mögöttünk pedig valaki irtózatosan szarul fütyörészik a fülünkbe bele, pillanatig sem gondolva arra, hogy a sorban mindenki más meg akarná őt fojtani - olyankor azért görcsbe tud rándulni az ember agya...

kb. ez az, ami elsőre be szokott
ugrani Brazíliáról

A brazilokra egyébként úgy, ahogy van jellemző, hogy vagy egyszerűen nem veszik észre, vagy pedig nettó leszarják, ha zavarnak másokat - hogy melyik azt máig nem tudtam eldönteni, lehet, hogy személyenként változó. Engem ilyenkor kisgyerekekre emlékeztetnek, akikben még nem fejlődött ki a tudat, hogy más is létezik a világon, és mondjuk vidáman használják focikapunak a hálószobád ajtaját reggel 7-kor, mert eszükbe se jut, hogy az ajtó másik oldalán az valakit nem hagy aludni. Két ember például minden probléma nélkül megáll beszélgetni egy frekventált, bár szűk folyosó közepén, ezzel totál meggátolva az áthaladást, vagy mondjuk a reptéren külön gondot fordít arra, hogy a hatalmas csomagját úgy fektesse keresztbe a lépcsőn, hogy lehetőleg az egész nemzetközi forgalmat megbénítsa. Ha valaki bármilyen okból kifolyólag egy brazillal lakna a jövőben egy szobában (ne tegye), ne lepődjön majd meg, ha míg az éjszaka közepén az igazak álmát alussza, a brazil diszkréten felkapcsolja az összes létező lámpát a helységben - beleértve egy 500W-os halálsugarat - és akkora zajjal, mint egy vonuló gnú csorda nekiáll keresni valamit. Egyszer még az is előfordult, hogy egy csoportos tengerparti tripről hazafelé az egész busz - cirka 50 emberrel - megállt a város szélén lévő kocsmánál, mert a két szervező meg óhajtotta nézni a meccset (amin nem mellesleg egy szurkolót agyonlőttek... nem a szervezők).

Egyébként érdekes módon ez is egy jó tulajdonságukból származtatható, mégpedig, hogy nem panaszkodnak. Tényleg, szinte egyszer sem hallottam brazilt panaszkodni. Ha esetleg mégis, az is csak azért lehetett, mert a csapata kihagyott egy tizenegyest. Ők maguk amúgy a 'nempanaszkodásra', mint negatív tulajdonság tekintenek - szerintük azért tartanak ott, ahol tartanak, mert mindenbe beletörődnek és nem állnak ki az érdekeikért. Ebben lehet valami, ugyanakkor mi magyarok folyamatosan panaszkodunk, azt mégsem tartunk sehol... Ez a nempanaszkodás egyébként szerintem abból fakad, hogy lényegében - az utóbbi pár évtizedet leszámítva - az egész történelmük során el voltak nyomva vagy a portugálok-, vagy egy katonai diktatúra által.

A latinok általában nem a pontosságukról és a megbízhatóságukról híresek (ha ezt is magukévá tennék, szegény svájciaknak már tényleg nem maradna semmi), de amit a brazilok művelnek, az egy Európában teljesen ismeretlen dimenzió! Ha itt az ember megbeszél egy találkozót este 8-ra, akkor az Sao Paulóban jó esetben 10-et jelent, Rióban pedig valószínűleg el se jönnek. Brazíliában sok cég azért keres külföldi - azaz gringó - munkaerőt, mert még a leghanyagabb is megbízhatóbb, mint a legtöbb helyi: például ha egy európai azt mondja, hogy visszahív, akkor vissza is hív - és ilyesmi hajmeresztő mutatványok.

'Ne szidjuk egymás anyját' kampány
Parnamarim városában

Lényegében itt az 'igen' az 'talán'; a 'talán' az 'nem'; a 'nem'-et pedig nem ismerik. De frankón nem. Olyat soha, de soha nem fogsz hallani egy brazil szájából, hogy 'nem' (kivéve, ha azt kérdezed tőle, hogy szereti-e az argentinokat...), illetve, hogy 'nem tudom'. Ezt érdemes észeben tartani - ha az ember errefelé talál kalandozni, sok bonyodalomtól megóvhatja magát. Például, ha egy riói utcán megkérdeznénk valakit, hogy merre van a Toldi Mozi, reflexből mondaná, hogy itt felszállsz a 67-es buszra, mész vele 5 megállót aztán átszállsz, és a 13-assal a végéig...  Többek közt a helyiek pusztító segítőkészségének köszönhető, hogy Fortalézában például 4 órán át buszoztunk ide-oda egy utcát keresve, mire inkább beültünk egy taxiba.

Apropó taxi. Annak ellenére, hogy több Forma-1 legendát is delegált már az ország, azok a brazilok, akik éppen nem Forma-1 pilóták, kriminálisan szarul vezetnek. Kezdve azzal, hogy egy lejtőn nem képesek úgy elindulni, hogy ne guruljanak hátra legalább 3 métert, vagy hogy a sávokat legjobb esetben is csak amolyan tanácsnak tekintik, meg persze az örök kedvenc: ha egy problémát nem tudsz megoldani dudával, oldd meg sok dudával (mondjuk nem ritkán előfordul, hogy az egyik egyszerűen lelövi a másikat)! Kresz-nek én még a nyomát sem láttam soha. Annyira nem, hogy - bár ennek véletlenül van értelme - sötétedés után nem kell megállni a pirosnál! Ez különösen jól veszi ki magát egy olyan országban az automobil feltalálása óta nem regisztráltak józan vezetőt. Halál komolyan, én még nem ültem olyan sofőr mellett - sok taxist is beleértve - aki ne fogyasztott volna minimum alkoholt! Láttam taxisokat a taxi-állomáson kedélyesen nádpálinkát szürcsölgetni, vagy karneválról az autópályán hazafelé menet az egyik srác a volán mögött lazán üvegből húzta a jégert. Ha valakit otthon lebaszok, hogy iszik és vezet, az legalább érti, hogy miért mondom - ezek itt csak röhögnek, hogy milyen jópofa gyerek vagyok...  

Azonban mindezek ellenére még mindig a brazil az egyik kedvenc nemzetem. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik egy olyan nép, amelyik közel egy év alatt sem tud elkezdeni igazán idegesíteni, sőt csak egyre jobban fogom őket szeretni. Hibái mindenkinek vannak, azonban amíg valaki annyira kedves, nyitott, elfogadó és élettel teli, mint a legtöbb brazil, addig nem lehet rá haragudni. Inkább várok egy órát valakire, mint hogy azt érezzem, hogy gyűlölnek csak, mert valamiben más vagyok.
Azt hiszem a mi kis országunkra ráférne egy kis brazilosodás - gazdagabbak ugyan nem lennénk, viszont el tudnánk egymást viselni...

SP-BP

Na az van, hogy páran egy fantasztikus kezdeményezéssel rukkoltak elő, mégpedig a budapesti és a sao paulói undergroundot próbálják meg összeboronálni! Az elkövetők a beszélő nevű 'sPbP Movement', reméljük sikerülni fog valami maradandót elindítani e között a két fantasztikus város között!


Első körben Május 25 és 27 között egy háromnapos graffiti-workshopra fog sor kerülni a Corvintetőn két hírhedt sao paulói firkász - Celso Gitahy és Simone Sapienza Siss (Coletivo ZZ7ZZ) - vezénylésével, ahol főleg stencil technikák átadásával, majd a tető rögtönzött átfújásával fognak foglalatoskodni.
A program 10.000 jó magyar forintba kerül, amiben benne van egy Bp Shop-os póló is. Akit érdekel annak érdemes kapkodni, mivel a résztvevők száma 30-nál van meghúzva. Mondanom sem kell, én baromira mennék, de hát...

infó és jelentkezés: spbpmovement@gmail.com


A második ütemben 'On the Streets of Sao Paulo' címmel nyílik kiállítás a Telep galériában, ahol a 3SPOTS csapat fényképein, kisfilmjein és művészekkel készített interjúin keresztül ismerheti meg a látogató a sao paulói graffiti szkénát. Őket egészíti ki a mexikói származású, de Sao Paulo utcáit 9 éve fotózó Waldo Lao munkássága, valamint aki esetleg Rióra is kiváncsi lenne, az ne felejtse el megnézi Daniela Cantagalli képeit sem!

A kiállítás Június 1-től 15-ig lesz megtekinthető.

Zenebutik - Marcelo D2

Míg Brazília legjellegzetesebb és népszerűbb zenei stílusa mindmáig a szamba, ez koránt sem jelenti azt, hogy a műfaj megállt volna a fejlődésben. Sőt rengeteg változata és válfaja alakult ki térben és időben - lényegében minden városnak megvan a saját, csak rá jellemző stílusa. Azonban az utóbbi időben páran elkezdtek kísérletezni, keverni és kavarni, felrázni ezt az egyébként is élettel teli stílust új ritmusokkal és hangulatokkal...

Az egyik legsikeresebb zenei vegyészt Marcelo D2-nek hívják, és azért szeretjük őt, mert hip-hoppal és rappel keverve úgy tudta a szambába belecsempészni az underground flaszter-ízét, hogy az megmaradt hamisítatlanul brazilnak. Sok hasonló kísérletnek - melyben brazil-nyugati hybrideket próbáltak kémcsőben megalkotni - siralmas eredménye lett, és csak felhígítani és korruptálni sikerült a brazilos hangulatot.

Az, hogy ez D2-nek miért sikerülhetett, az valószínűleg annak köszönhető, hogy ő maga is egy eredeti karakter, nem pedig egy újabb, a zeneipar által világra vajúdott izzadságszagú, torz mesefigura - és emellett természetesen velejéig brazil. Bár nincs egy drámai, filmbe illő előtörténete - gyerekkor a favelában; lemészárolt család; ilyesmi -  tinédzser korában volt egy-két zűrös éve, amikor viszont ilyen srácokkal lógott. Több barátságnak a barát erőszakos halála vetett véget, ami a középosztálybeli Marcelót megtanította, hogy mi a kegyetlen brazil valóság. Ennek ellenére a zenéje és a szövegei inkább vidámak és feldobóak, mint búsan a múltba révedőek vagy rajosan keménykedőek...

Ha valakinek bejött a belinkelt szám, az esetleg rákereshet az "Acústico MTV"-ben előadott egészestés koncertjére, ahol többek között fellép Will I Am-mel (akit mondjuk pont baromira nem bírok) és a 12 év körüli kisfiával (már a sajátjával nem a Will I Am-ével)...

Gasztro Post - Speziell

Ahogy az az előzőekből kiderült, a Brazil konyha - főleg ahhoz képest, hogy kulturálisan majdnem minden más téren az országnak milyen számottevő hatása van - nem akkora truváj. Persze egy 200 milliós, Európa méretű országban - ahol a világ szinte összes nemzete úgy keveredik egymással, hogy azt az itt bujkáló öreg nácik csak sírva nézik - még, ha küzdenének ellene, akkor is meg kellene, hogy jelenjen egy-két említésre méltó fogás. Ezeknek a felfedezése néha igényel némi bevállalást, de mint mondottam volt, még soha nem lettem rosszul itt igazán semmitől, olyan állatot meg ők sem esznek, aminek túl sok lába van...

Feijoada

Kezdjük is az egyik legtipikusabb Brazil étellel, a Feijoada-val. A feijoada lényegében olyan, mintha egy sóletet csinálnának egy párizsi működési elvével - azaz repül bele minden. Köröm? Orr? Ajkak? Megy a kondérba! Én egyszer ettem úgy feijoádát, hogy - mintegy dekoráció gyanánt - a tányér szélére elegánsan oda volt biggyesztve egy fül (mármint disznófül, persze). Ennek ellenére a feijoada nagyon finom dolog, csak nyitottan kell hozzáállni. Illetve el lehet menni jobb étterembe kipróbálni, ott kihagyják belőle az állat nem feltétlenül étkezésre szánt alkatrészeit - én egy favelában próbáltam ki, ahol meg szinte csak azok kerülnek bele. 

Mikor feijoadát kér az ember, akkor kihoznak neki egy fazekat, amiben rotyog a fogás gerincét képző sűrű, feketés-lilás, babos-húsos-ormányos cucmó. Fél liter ebből a főzetből elhajt egy gőzmozdonyt Grazig és vissza. Ellensúlyozáskép pedig kap még vagy ötféle köretet, általában rizst, sültkrumplit, mandioca-t - ami egy helyi gyökér, olyasmi, mint a krumpli - és mindenféle salátát. Egy derekas feijoada eléggé oda tud tenni, ne tervezzünk a rákövetkező két-három órában bármilyen fizikai vagy mentális feladatot végezni - ilyenkor nincs más, csak a mantra-szerű szuszogás...

Moqueca

A moqueca egy kicsit a thai konyhára emlékeztet, de valószínűleg inkább Afrikából származik, már csak azért is, mert főleg az erősen afrikai behatású Bahía-ra a legjellemzőbb. Két formában - halas és tengeri-szörnyes verzióban szokott előfordulni és alapvetően egy kellemesen fűszeres, enyhén kókuszos, sűrű kulimászt kell elképzelni, amit rizsre lapátolva lehet fogyasztani. Tengerpartokon kötelező kaja, eszméletlen finomra tudják csinálni! Én eddig mindig csak több fő részére láttam porciózni, de Brazíliát ismerve biztos lehet valamit alkudozni. Relatív könnyű étel, de ez senkit ne tévesszen meg, mert annyit hoznak belőle és annyira finom, hogy úgyis addig eszi az ember, míg le nem fordul a székről. Van neki egy közeli rokona is: a Bobó, ami még sűrűbb és még kókuszosabb. Mindkettőnek az alapja a dendé, egy afrikai pálmaolaj, ami teljesen sajátos ízt kölcsönöz nekik. 

Acarajé

Egy másik nagyon jellemző Bahíai kaja az acarajé. Az acarajé a moquecával szemben nem a hangulatos tengerparti éttermekben vadászható le, hanem Salvador koloniális terecskéin, ahol hatalmas, talpig folklórba öltözött fekete asszonyságok sütögetik helyben. Az acarajé lényegében egy kis bab-fánk szendvics: a lángos szerűen a fortyogó olaj tetején lustán úszkáló babliszt alapú fánkocskákat lepecázzák, kettévágják és megtöltik 4-5 féle különböző fűszeres kencével, apróra vágott zöldségekkel és miniatűr rákocskákkal. Az acarajéval az a baj, hogy még jobb esetben is inkább érdekes, mint finom - nem jobb esetben pedig megy sirálykajának. A legnagyobb problémát az - általam egyébként imádott - rákocskák jelentik, mivel általános szabály, hogy a rákocska annál finomabb, minél nagyobb. Ezek viszont kurva kicsik. Ebből adódik az is, hogy meg sem hámozzák őket, cserébe viszont valamiért állatira megsózzák szerencsétleneket - olyan mintha egy marék sós lábújkörmön rágódnék...  Ennek ellenére Bahíában járva mindenképpen érdemes kipróbálni egy szimpatikusabb néninél, ennyivel is többet láttunk...

Churrasco

A Churrasco a Brazil grill-kultúra gyűjtő neve. Bár én nem vagyok kifejezetten nagy rajongója, a brazilok maguk annyira büszkék rá, hogy - ha tudnának magyarul - nagyon megsértődnének, ha nem írnék róla is. A churrasco tragédiája az az, hogy a szomszédos országokban, főleg Argentínában eszméletlen húsokat képesek csinálni, ami jócskán beárnyékolja a brazilok jó-közepes szintjét. Ez azért is érdekes, mert az alapanyagok itt is nagyon jók, csak hát egy jó húshoz nem elég pusztán a... nos a jó hús.

Ráadásul itt inkább hatalmas tömböket húznak rostra és úgy sütik meg, ahelyett, hogy inkább az általam preferált steak-es megoldást alkalmaznák. Ide tartozik még a számomra legérthetetlenebb jelensége a brazil konyhának: a farrofa. A farrofa a mandioca gyökérnek a porrá őrölt változata - lényegében semmi íze nincs, de mindent, amit a helyiek megsütnek azt meghempergetik ebben a baromságban. Hogy minek, azt számomra örökre homály fogja fedni....  

Espetada

És jöjjön az én személyes kedvencem (najó a moqueca mellett)! Az espetada a helyi éjszakai utcai étel, mint otthon a gyros meg az oktogoni sajtburger, csak éppen sokkal egyszerűbb. A brazil éjszakában mindenfelé állnak kis grill-talicskákkal espetada-dealerek, akik hurkapálcákra húzott kis mindenfélét sütögetnek - általában húst, csirkét, sajtot, kolbászt vagy csirke-szívet. Mellette mindenféle csípős vagy fokhagymás lötty várja, hogy a kajára csöpögtessük. És persze az elmaradhatatlan farrofa...

Ezek az espetada-standok egyébként távolról nem igazán bizalom gerjesztőek, közelről meg még annyira sem, de ha az ember túléli az első maláriától rettegve elfogyasztott adagot, akkor elkezd megbízni bennük. A másik espetada lelőhely a tengerpart, ahol rákocskás verzióval is lehet találkozni, viszont az már komoly függőséget okoz!

A gasztro-rovat koránt sem ért véget, jönnek még: gyümölcsök és leveik, kajálda útmutató...  

Winnetou da Silva

Talán ami a legmeghökkentőbb lehet egy kezdő gringó számára az újvilág eme buja sarkába érve, az a Sertanejo jelensége. Ugyanis számít ő mindenre - forró szambára, még forróbb lányokra, rengeteg focira, bűnözésre, tengerpartra és még ezer dologra -, de egy dologra biztosan nem számít: Cowboy-okra!


A Sertanejo az egyik legújabb zenei kultusz, ami éppen végigsöpör Brazílián. Eredetileg a műfaj nevét is adó Sertão térségből származik, ami lényegében a brazil vadnyugatnak felel meg, és az ország észak-keleti - Nordeste - részén fekszik. Ez a terület, bár Brazíliától nem ilyesmit várnánk, ugyanolyan kopár és kietlen, mint kedvenc spagetti-westernjeink helyszínei, és nem mellőzi a hangulatfestő elemként szolgáló döglődő kaktuszokat és a magasban keringő reménykedő keselyűket sem. Az itt lakók hallgatag, marcona férfiak és szúrós szemű asszonyok, kiknek kemény külseje lágy szívet takar. Errefelé nehéz az élet és könnyű a halál...

Annak ellenére, hogy nálunk senki sem hallott róla, a Sertão kulturálisan és identitásilag nagyon meghatározó része Brazíliának - egy alapvetően puha és lágy országban mindenki szeretne egy kicsit olyan tökös lenni, mint ők. Talán ezért is terjedt el futótűzként az országot megosztó Sertanejo, a brazil country-zene. (Sőt a favellák zenéje, a baile-funk is ezért olyan népszerű). A sertanejo-ról mindenkinek szélsőséges véleménye van, van aki imádja, van aki gyűlöli. Egy dologban viszont mindkét fél egyetért: a sertanejo bulikban vannak a legszebb és leg...khm... tettrekészebb lányok - ezért aztán azok is járnak, akik amúgy a zenét magát rühellik.

A sertanejo - hálistennek - csak amolyan hétvégi szubkultúra, azaz senki nem mászkál békeidőben talpig klintísztvúdban. A buliban viszont nincs könyörület, irgalmatlanul megjelennek a favágó ingek, a cowboy-csizmák és a 10 gallonos kalapok - a legelhivatottabbak még sarkantyút is vesznek, szó ne érje a ház elejét. A legnagyobb népszerűségnek ráadásul a high-tech São Paulóban örvend a stílus, aminek aztán a lehető legkevesebb köze van a vadnyugat puritán valóságához.

Sampában egyébként van is egy hatalmas szórakozóhely - a Villa Country - ami kizárólag a sertanejónak van dedikálva. Az egész hangulatos western stílusban van megcsinálva, nagyjából olyan ízléses, mint a Pólus Center és méretre is durván akkora. Bent a brazil és az amerikai country legjava cicereg, amire texasban nagyjából úgy táncolnának, mint egy vágytól égő osztrák nyugdíjas pár síbakancsban a hüttében, itt viszont elég derekasan ropják a trópusi cowboyok.  

Magáról a sertanejóról nem tudnék véleményt mondani, mivel, bár eleinte gyűlöltem, mint a sóskát, mostanra - a kitartó agymosásnak hála - valahogy sikerült megkedvelnem, legalábbis a slágereket. Azonban a sertanejo énekeseknél tenyérbemászóbb pojácákat még nem hordott a hátán a föld - kb olyanok, mint egy Justin Brieber-be oltott Fásy Ádám nyakon öntve ipari gejlel. A sertanejónak van is egy külön rájuk szabott, mutálódott válfaja - a Sertanejo Universitario - amit ti is, igen TI IS jó eséllyel ismertek, ugyanis az egyik ilyen szörnyszülött átszökött az óceánon és jelenleg is a mi öreg kontinensünket erőszakolja! Nem más ő, mint Michael Telo Ai Se Te Pego -ja. Ez úton is szeretnék felszólítani minden kedves polgárt, hogy aki meglátja, az ne legyen rest megdobni valami kellemetlennel... 

 

(A fotók Araquém Alcântara Sertão Sem Fim című albumából származnak)

GlobSpot

Breaking: Mától én is a GlobSpoter-ek lelkes csapatát tarkítom, ami többnyire fiatal, külföldön élő magyarokból áll, akik hozzám hasonlóan próbálják színesen bemutatni új otthonukat a modern-média változatos eszközeivel. Ha érdekelnek más kultúrák és városok friss és élettel teli tálalásban, mindenképp csekkold le!

GlobSpot   

Lesz egy-két cikk ami itt már olvasható volt, ne tessék meglepődni, fellázadni, katonai-puccsolni satöbbi...

√3. Világ

Egy év a harmadik világban - erre gondoltam, mikor megtudtam, hogy megkaptam a helyet Brazíliába. Imperialista, nyugati médián hizlalt lelki szemeim előtt - a harmadik világ szó említésére - romok közt kapirgáló éhező gyermekek jelentek meg, autóbombák, fegyveres konfliktusok, általános enyészet - pokol. Persze sejtettem én, hogy a szamba szülőhazája nem lesz egy kimondottan mogorva környezet, de még így is egy - bár jóindulatú és boldog - de súlyosan visszamaradt, latin lustaságban tobzódó országot képzeltem el, ahol bármelyik pillanatban fejbe lőhetik az embert. Ehhez képest megérkeztem egy 20 milliós tomboló metropolisba, ahol a világon a második legtöbb helikopter cikázik a levegőben és a hatodik legtöbb dollár-milliárdosnak az otthona (forbes). Akkor most hányadik világ is ez?  

Én vagyok a zöldekkel

Először kezdjük egy kis kéretlen okoskodással. Az egész a hideg-háborús években kezdődött, amikor a nyugati, kapitalista országokat első világnak-, a szocialista blokkot pedig második világnak nevezték el. Az ideológiailag többé-kevésbé független, sokszor az első két világ csatateréül szolgáló államok összessége a harmadik világ néven futott. A Szovjetunió szétesése óta ez a besorolás értelmét vesztette, és manapság az első világ alatt nagyjából a fejlett országokat- a harmadik alatt pedig a fejlődőeket értjük.
Az, hogy mi számít fejlettnek vagy fejlődőnek azt igen sok szempont befolyásolja és nincs is róla egy kőbe vésett konszenzus, bár a főbb szempontokkal a legtöbben egyetértenek melyek - az egy főre jutó jövedelem és GDP, iparosodottság, infrastruktúra, általános jólét, illetve a HDI (Humand Developement Index). Magyarország - és Közép-Kelet Európa többi része - vagy nincs-, vagy un. "átmeneti ország"-ként van besorolva. Brazília pedig NIC-ként, azaz Newly Developed Country-ként van elkönyvelve, ami lényegében annyit tesz, hogy bár még nem érték el a fejlett világ gazdasági szintjét, de már nem sorolhatók a világ fejletlen feléhez sem.

Tehát Magyarország és Brazília is a két világ közt lebeg valahol - a különbség az az, hogy ameddig mi - főleg a saját tehetetlenségünk miatt - stagnálunk, addig a brazilok gőzerővel fejlődnek és hagynak le szép sorban mindenkit. Brazília ma a világ 6. legnagyobb gazdasági ereje - önellátó földgázból és kőolajból, a világ legnagyobb édesvíz készletével rendelkezik, hatalmas deviza tartalékai vannak és Kína egyik fő importőre. A válságot persze Brazília is megérezte, de közel sem annyira, mint a fejlett világ. Így továbbra is rekord sebességgel tudott fejlődni, ami igaz mára kicsit lelassult, de még így is egy egészséges 3.5%-os GDP növekedést jósolnak neki, míg nekünk egy döglődő 0.3%-ot - ami egyébként Európán belül tök átlagos (Economist).

Sao Paulo Skyline

Ez nagyon szépen néz ki így leírva és számokkal kifejezve, de hogyan fest ez a gyakorlatban? Ma Brazília - azon belül is főleg Rió és Sao Paulo - teljesen hibrid közeget alkot. Sao Paulo látképét felhőkarcolók ezrei uralják, az égen helikopterek, az úton Camaro-k suhannak tucatszám. Szinte mindenki, akinek egy kis képesítése van, a bankszektorban- vagy egy mérnöki irodának dolgozik. Kilenctől-ötösök milliói rohamozzák meg termeszként az ultra-modern, pilóta nélküli metrót minden reggel és délután. Két hetente Fashion Week-et, Film Fesztivált vagy Gasztronómiai Napokat tartanak. A fejlettséggel jó esetben együtt járó kulturális, etnikai és szexuális tolerancia pedig londoni magasságokba  (egyesek szerint mélységekbe) szökött.

Világok találkozása

Brazília új arcképe azonban cirka 20 évnyi rohamos változásnak az eredménye: 40 millió embert sikerült felhozniuk a létminimum szint alól és létrehoztak egy erős középréteget. Ez a középréteg pedig elkezdett vásárolni, megjelent itt is a fogyasztói társadalom, annak minden pozitív és negatív hozományával. Kialakult a brazilokra korábban egyáltalán nem jellemző márka iránti igény. A helyiek nagy többsége egyébként ma sem nevezhető sznobnak - alulöltöznek, nem hordanak ékszert sem hatalmas órát, nem járnak drága autókkal. Nem jellemző az otthon megszokott D&G izompolós/lízing BMW-s rajoskodás. A brazil alapvetően egy szerény nép... egyelőre. Míg a most pozícióban levő generáció alázatos és nem páváskodik a pénzével, mert úgy nőtt fel, hogy félnie kellett, mikor lövik agyon a cipőjéért, az ő gyerekeik már jobban hasonlítanak a nyugati aranyifjakra - designer cuccokban járnak, méregdrága helyeken buliznak, felvágósak és sznobok, viszont még kevesen vannak és nem teremtettek trendet. Reméljük ez így is marad és nem fertőzi meg a többséget a feltörekvő országok - főleg Kelet-Európa - fiataljaira annyira jellemző kompenzáló, külsőséges, brand-bitch métely. Ennek a jelenségnek a hiánya ugyanis az egyik dolog amit a legjobban szeretek Brazíliában. Ugyanezek a fiatalok ugyanakkor - akárcsak mondjuk Amerikában - állatira vonzódnak a gettó (itt favela) kultúra iránt és nyomatják a 'Baile-Funk'-ot, ami semmivel sem kevésbé vicces, mint amikor egy szenátor fehér-seggű kölke niggának képzeli magát a malibui villájában.

A rengeteg milliomos és a hatalmas GDP ellenére Brazília mégsem fejlett ország, ugyanis a gyorsan fejlődő gazdaság és a fejlett - bár összefügg - nem ugyanaz. Például, ha a nominális GDP helyett az egy főre jutót nézzük, Brazília máris lezuhan a 6.-ról a 76. helyre (Kína a másodikról a 92.-re), mivel az a nagy termelés rengeteg emberre oszlik el. Brazília közelmúltja ráadásul rendkívül instabil volt, teletűzdelve pénzügyi válságokkal és katonai diktatúrákkal - a lényegében oligarchaként működő politikusaik pedig korrupcióban és aljasságban talán még nálunk is megállnák a helyüket. A jövedelem elképesztően aránytalanul osztódik el, és - bár sokat fejlődött az utóbbi időben - az infrastruktúra sem a legfényesebb. Még mindig 12% körüli az írástudatlanság (Magyarországon 0.5%), az ország 23%-ban nincs bevezetve közmű és a lakosság egynegyede, azaz 50 millió ember él létminimum alatt  - nagy részük nagyvárosok körüli nyomornegyedekben, azaz favelákban. Az se segít a nyomorgókon, hogy Brazíliában tilos az abortusz, és míg egy gazdag ember lánya megoldja külföldön, vagy okosba, addig a csórók tízesével pumpálják ki magukból a lurkókat.

Azonban nem csak a favelákban mutatkozik meg mindez. Akár Sao Pauloban - a világ tizedik legdrágább és gazdaságilag egyik legerősebb városában - sétálgatva is azt tapasztaljuk, hogy egy méter normális járda nincsen, a vezetékek gordiuszi-csomókba gabalyodva lifegnek (néha egy-egy lezseren lelóg egy pocsolyába), a lefolyók vagy el vannak dugulva, vagy egyáltalán nincsenek, emiatt ha esik, olyan mintha Atlantis pusztulását látnánk. A hajléktalanok hanyag eleganciával simán keresztülfekszenek az út közepén, igaz nem mindig mutatva az élet meggyőző jeleit, a várost keresztülszelő folyó, a Pinheiros, pedig lényegében irdatlan mennyiségű tisztítatlan szennyvíz - annak minden egészségügyi és nazális élményével...

Itt a bűnözés is más. Persze, bűnözés mindenhol van, otthon is - de míg Magyarországon, ha meg akarnak könnyíteni az ingóságaidtól, lehet megrugdosnak kicsit, talán meg is vágnak, de nem lőnek keresztül, vagy gyújtanak fel. Igaz a rendőr se fog pisztolyt a halántékodhoz, ha sötétedés után futsz az utcán, mint ahogy az a koreai komámmal történt mikor elmentünk karaokézni a japán negyedbe.

Brazíliát tehát nem könnyű egyértelműen ide, vagy oda sorolni - Sao Pauloban nem egy olyan utca van aminek az egyik oldalán high-tech, üvegfalú banképületek hirdetik a civilizáció csodáját, míg a másik leginkább Haitire emlékeztet közvetlenül a földrengés után, de még a halottak elcibálása előtt. Egy biztos: a braziloknak minden esélyük megvan, hogy bejussanak az első világbeli országok elit klubjába - és mikor megteszik, remélem azzal az önzetlenséggel, alázattal és életigenléssel fogják megtenni, ami a harmadik világbeli brazilokat annyira szerethetővé és nagyszerűvé tette, hogy senkinek ne kelljen többé nyomorognia ebben a földi paradicsomban...