Sunday, 22 April 2012

Zenebutik - Buraka Som Sistema

Brazília - sok egyéb mellett - a tánc, a zene és a ritmusok fülledtségében tobzódik.  Ez a vadonatúj rovat azért született, hogy bemutassa a brazil kultúrkör zenei változatosságát a teljesség optimista igényével (legalább az igény legyen meg).  




Úgyhogy kezdjük is egy rendhagyó bejegyzéssel - mivel a legelső bemutatásra kerülő formáció nem is brazil, hanem portugál, akik az angolai eredetű kuduro-t keverik az elektronikus tánczenével (jesszusom, de utálom ezt a szót). Angola szintén portugál gyarmat volt, ahonnan rengeteg rabszolgát deportáltak Brazíliába, így a három ország történelme és kultúrája szorosan összefügg.

A kuduro - cu duro - egyébként portugálul annyit jelent, hogy kemény segg, és igen népszerű Dél-Amerikában is. A 80-as évek végén alakult ki Luandában, mikor a helyi tradicionális dob ütemeket modern nyugati - főleg house, hip-hop és ragga - elemekkel kezdték el összekeverni, így lényegében egy globális zenei stílust megalkotva.




.

Kino - Carandiru

A Carandiru (2003) és az alapjául szolgáló regény, egy São Paulói börtönorvos valóságon alapuló története. Az ő szemén keresztül betekintést nyerünk a bentlakók életébe, megismerjük mindegyiknek a maga kis történetét, majd végig nézzük a lázadásukat, melyre az utókor csak úgy emlékszik vissza, hogy a "Carandirui Mészárlás".




A regény írója, Dráuzio Varella 1989 és 2001 között volt a Carandiru, Latin Amerika legnagyobb börtönének bejáró orvosa - feladata főleg a 80-as évek végén tomboló AIDS járvány megfékezése volt. Munkája során rengeteg időt töltött el a rabokkal, meghallgatta életük történetét, lassanként megszerette őket, akik cserébe befogadták, tisztelték őt. Majd eljött az 1992-es nagy börtönlázadás, melynek leverése embertelen vérfürdőbe torkollott. A Tropa de Choque - nem mellesleg az az egység, amelyik pár hónapja az egyetememet is megszállta a szemem láttára - lényegében minden tárgyalás nélkül berontott a komplexumba. A "harcok" során - melyben a házilag készített késekkel felfegyverzett bentlakók a pajzsos-gépfegyveres különleges egységgel álltak szemben - összesen 111 rabot lőttek le. A rendőri erők semmilyen veszteséget nem szenvedtek. A rendőrök válogatás nélkül tüzet nyitottak mindenkire - a fegyverteleneket, önmagukat megadókat vagy a cellájukba menekülőket sem kíméltek. A regény - és ezáltal a film - a rabok elbeszélései alapján íródott, a teljes igazságot sosem tudjuk meg, de a számok nem sok kétséget hagynak...

A mészárlásnak végül hatalmas média visszhangja volt - Ubiratan Guimarães-t, az akciót levezénylő ezredest először 632 év börtönre ítélték, majd 2006-ban "parancs teljesítés"-re hivatkozva mégis felmentették. Az események felháborították és egységbe kovácsolták a São Paulói alvilágot - Guimarães és José Ismael Pedrosa, a börtön akkori igazgatója, nem kerülhették el a sorsukat: mindketten gyilkosság áldozatai lettek.

2002 őszén a Carandiru végleg bezárta kapuit és lebontásra került.






Friday, 20 April 2012

Szótár Rovat #6

afogar o ganso


szleng: nyers fordításban annyit tesz, megfojtani a ludat

jentése: dugni


.

Thursday, 19 April 2012

Gasztro Post - Alapozás

Most döbbentem csak rá, hogy eddig érthetetlen módon az élet másik legfontosabb aspektusáról, a kajáról nem is esett szó! Hiánypótló bejegyzés-sorozat következik. Kezdjük az alapoknál...


Mint minden nagy nemzetnek a Braziloknak is megvan a saját konyhájuk. Végül is. Fogjuk rá...

A Brazil konyha ugyanis, ahhoz képest, hogy egy Európa méretű országról van szó, semmi maradandót nem alkotott. Nem az a baj, hogy rossz a kaja, sőt. Épp csak nem sikerült összehozniuk szinte semmi, csak rájuk jellemző ételt, mint mondjuk pia téren a Caipirinha-t. Az itteni kaják nagy része valamilyen bevándorló - olasz, japán, afrikai stb... - fogásnak a brazilosított változata. A sao paulóiak például meg vannak róla győződve, hogy nekik sikerült olasz elődjeik pizzáját a lehető legmagasabb kulináris szintre fejleszteni. Ez nagyjából annyit takar, hogy elképesztő mennyiségű teljesen ízetlen olvasztott sajtot dermesztenek a tetejére, ettől lényegében minden pizzának majdnem ugyanolyan íze van. Sajt kategóriában szintén nagyot megy a helyi Cheddar, ami bár narancssárgás színében emlékeztet a jól ismert eredetire, viszont azzal ellentétben tubusból nyomják ki, és azonnal torlaszolja a koszorúeret.

Ahhoz, hogy jobban megismerhessük a brazilok étkezési szokásait, először nézzük meg az itteni kaják hierarchiáját:




A Salgado


A Salgadók lényegében a Snack-nek felelnek meg és a brazil gastro-piramis legalját képzik, nagyjából a magyar pogácsa magasságában, illetve más latin-amerikai országban az Empanadakéval. Általában töltve vannak valamilyen gyanús eredetű húspempővel, sőt a legtöbb úgy ahogy van nagyon gyanús - bár én még sosem lettem rosszul tőlük. Mindenhol fellelhetőek, de leginkább a lepattant országút menti talponállókra és a részegen beesős, hajnali 5-kor is nyitva levő neonfényes csodákra jellemzőek.  Ebből a kategóriából két salgado emelkedik ki népszerüségével - az egyik a Pão de Queijo, ami egy az egybe pogácsa, csak a sajt nem rászórva van, hanem a tésztájába sütve. A másik a Coxinha, ami egy nagy csepp alakú croquette-göb, a közepén csirke-masszával és néha Catupiry-sajttal.

A salgadók egyébként, ha jól találja el az ember, lehetnek egész finomak, de sajnos inkább az az általános, hogy egy 5 napja a vitrinben kushadó, lustán fáradt olajban ázó borzalmat kapunk. Az nem annyira finom. A salgadókra szintén jellemző, hogy cirka 25,000 kalóriát tudnak 4 falatba belesűríteni - nagyjából olyan érzés, mint dúsított uránt enni. A salgadókat jellemzően pimentával, azaz csípős szósszal  szoktuk feldobni és fertőtleníteni kicsit.





A Lanche


A salgadóknál eggyel magasabb, már-már kajának nevezhető szint, a lanche-k. Ezeket leginkább a róluk elnevezett Lanchonete-kben lehet kapni, amik a brazil utcai gyorskajálás frontvonalának számítanak. A lanche kategóriába főleg hamburgerek és különböző melegszendvicsek tartoznak, egytől-egyig csurig töltve ízetlen olvasztott sajttal. Az olvasztott sajt valamiért nagy fétise a braziloknak.

A lanche-k mellé jellemzően valamilyen gyümölcslevet szokás inni, csak hogy valami vitamint is csempésszünk az amúgy csak sajtból és húsból álló szenyánk mellé. A gyümölcslevekről majd illene írnom valamikor részletesebben is, mert - főleg Rióban - fontos részét képzik a brazil "konyhának", és nem mellesleg állati finomak.

A hamburgerek talán nem is, de a brazil hot-dogok akár egy külön blogot is megérdemelnének: az egy dolog, hogy a hot-dogot lefordítják portugálra és Cachorro Quente-nek hívják, de a puszta összetétele többeket kitérítene a hitéből. Az általunk ismert kifli-virsli-mustár triumvirátus helyett ők még bele szuszakolnak sült krumplit, krumpli pürét, kukoricát, sajtkrémet, majonézt, paradicsom-salátát, valamilyen rejtélyes mártást és biztos ami tuti, még egy virslit. Mindezt a mester egy vakolókanállal alkotja meg 10mp alatt. Északon kicsit még bolondítanak rajta...





Pratos


A prato magyarul tálat jelent, és ez az a szint, ahol már ténylegesen főzésről is beszélhetünk. Nagy változatosság mondjuk itt sincsen - a legtöbb tál rizsből, babból, sült krumpliból és valamilyen húsból áll. A brazilok naponta kétszer esznek babot és rizst - ebédre és vacsorára. Egy európai ember számára teljesen felfoghatatlan, hogy a francba nem unják még, én már a bab puszta látványától is sírva fakadok. Persze itt is lehet trükközni csípős bevetésével, de nem lehet sokáig odázni az elkerülhetetlen herótot.
A brazilok viszont vígan elvannak a rizs-bab kombójukkal, lényegében bármihez, akár eperfagyihoz is képesek fogyasztani.

Így néz ki brazil kaják 85%-a


Petiscos


Ezek leginkább a spanyol Tapas-okra emlékeztetnek, és itt már valamivel több variáció van. A petiscók főleg jól menő kocsma-éttermekben szoktak előfordulni, ahol sör mellé lehet őket csipegetni - méreg drágán. A sült krumplitól a rántott rákocskákon át, a kolbász-tálig bármi lehet petisco. Ami számomra nagyon fura az az, hogy mindegyik kb. egy árban van: a hasáb burgonya annyiba kerül, mint a tintahal karikák! De ami még furább, az emberek ennek ellenére veszik a hülye hasábot is ahelyett, hogy jobbnál jobb húsokkal vagy friss tengeri-szörnyekkel tömjék a fejüket...

Nemtom, ez csak úgy megtetszett...


Na ezek lennének dióhéjban az alapok. A folytatásban: kajálda-rendszertan, gyümölcslé mikróelemzés, különlegességek. Stay tuned!

Thursday, 12 April 2012

Videotéka: Karnevál

A karnevál hangulatát és őrületét nehéz szavakkal hűen visszaadni, ezért most kaptok egy szép nagy csokor videót, hogy kicsit teljesebb legyen a kép. Bár első sorban a bulizással foglalkoztam és nem az események dokumentálásával, azért egy két gyöngyszemet így is sikerült elkapni és öcsém kezében is villant néha a kamera...


Az elsőn a bloco-nak nevezett felvonulás látható messziről, ami olyasmi, mint a Budapest Parádé csak autentikusabb és kevesebb a paraszt.




Ugyanilyen bloco csak közelről és éjszaka:




A favágók csapata, avagy a kék ruhás hölgy kivégzése. A Voce nao vai pegar ninguem nagyjából azt jelenti, hogy "Nem fogsz senkivel kavarni!"




Kreatív barátaim rögtönzött társadalmi célú flash-mobbal hívják fel a figyelemet az AIDS veszélyeire, némi áthallással Jézus feltámadására:




Vadidegen emberek "repülőset" játszanak egymással. Rengeteg ilyen kis játék volt, mint például a "Paralizáló Duda" vagy a "Zombizás":




Egy másik ilyen játékocska, a "Bucetinha" szintén a sziporkázó barátaim bomlott elméjéből pattant ki. Annyit érdemes tudni, hogy portugálul a bucetinha annyit tesz, hogy - puncicska...




Egy csapat Fekete Törpike:




Carlosnak beteljesül legféltettebb gyermekkori álma, amikor megtanítjuk magyarul káromkodni:




Valami ilyesmiről szól a karnevál:




Ezt pedig nem tudom mi...




Tuesday, 10 April 2012

Bitch Please: Karnevál!

Minden brazil szívében ott ketyeg egy időzített bomba. Tikk-takk, tikk-takk ketyeg az óra csöndben egész évben, amíg egyszer csak február végén az összes szívbomba belobban és az ország öt tűzforró napon át felperzseli magát, hogy aztán főnixként még egy évre újraéledjen. Ez a karnevál...


Bár december 31-én a brazilok is megünneplik az újévet, csak a karnevál befejeztével kezdődik el valójában náluk az év - Szilveszter és karnevál között lényegében megáll az élet, csupán a rutinszerű életfunkciók működnek a társadalomban. Mindenki visszafolytja a lélegzetét, sűrűsödik a vihar előtti csend: közeledik a nagy nap. A karnevál abszolút - még a focit is megelőzve - a legfontosabb és meghatározóbb dolog a brazilok életében. Egész évben erre az öt napra készülnek, és mikor végre eljön, teljesen megőrülnek!

Én már hónapokkal előtte próbáltam kitalálni, hogy hova is kéne menni karneválozni, ugyanis nagyon nem mindegy. Rio de Janeiro mellett még rengeteg nagy és híres karnevál van (Salvador, Recife, Ouro Preto), sőt a riói egy kicsit talán le is van nézve sok helyi által, mivel az a legturistásabb. Végül egy kis, Sao Paulo állambeli városkára, Sao Luis do Paraitingára esett a választásunk. Sao Luis do Paraitinga egy festmény szépségű koloniális település a hegyek között, olyan ragyogó színekkel, hogy ilyet szabad szemmel talán még nem is láttam! Van egy kis folyócskája neki, ami bár most csendesnek és szelídnek tűnt, két éve úgy kiöntött, hogy templomostul elvitte a fél várost...



A szervezés részét Carlos komám vezényelte le, aminek az lett az eredménye, hogy harminc valahányan - szegről-végről ismerősök - béreltünk ki egy házat. A dugó miatt jó pár órásra elhúzódott autóutat öcsémmel, egy rendkívül irritatív mérnökkel és a sofőrünkkel, egy ránézésre heroinfüggő szőke csajjal tettük meg. Szőkénk minden sztereotípiát igyekezett megerősíteni, így én végig totál halálfélelemben utaztam a hátsóülésen, amin az a tény sem segített sokat, hogy valamiért pont az én biztonsági övem hiányzott a tetves verdából. Mire végre valahára nagy megkönnyebbülésemre megérkeztünk a város szélén lévő benzinkúthoz, én már vagy 40 váltakozó erősségű sztorit elmeséltem az öcsémnek arról, hogy mekkora állat ez a Carlos. Ekkor elrohant mellettünk a tömegben egy hatalmas katicának öltözött forma egy trombitát fújva teli tüdőből. Öcsém kérdésére, hogy ez meg mi, csak annyit mondtam: Tudod, ő Carlos...

Carlos aka "Chapolin" és a haverok
Ezzel a mondattal lényegében el is kezdődött az 5 napig megállás nélkül pörgő nehézsúlyú őrület, mert Carlos kitépett minket a kocsiból, belenyomott egy-egy sört a kezünkbe, és táncolók közé taszigált minket - a cucokkal majd később szarozunk - mondta. Gyorsan bemutatott a többieknek, akik közt egy-két ismerős arc is felbukkant, majd elindultunk ugrálva-táncolva a városka főtere felé.

Első blikkre két dolog tűnt fel: Az egyik, hogy szinte mindenki fiatal volt - nem sok 30 év felettit láttam - mint mondjuk egy zenei fesztiválon, pedig a karnevál abszolút nincs korhoz kötve. Úgy tűnik az idősebbek már nem mennek át másik városba karneválozni, de legalábbis nem ebbe a városba. A másik pedig, hogy minden és mindenki egy jellegzetes virágos mintába volt bevonva, ami mint kiderült az itteni karneválnak a tradicionális motívuma. Aki nem virágos bohócruhába volt öltözve, az mind jelmezben volt. Carlos a mi csapatunkat ellátta favágó-hacukával és hozzá tartozó fejszékkel, amikkel később nőket "döntöttek le a lábukról". Volt, aki naponta 30-at.

És majd rólad szólnak a hírek...
Csipet-csapatunk amúgy elég hardcore-nak bizonyult, aminek a részletezéstől neveltetésem és az érzékenyebb olvasók lelkivilágának kímélése végett most inkább tartózkodnék. Legyen elég annyi, hogy az országos híradó egy 5 perces portré anyagot készített rólunk. Engem halál másnaposan még meg is interjúvoltak egy másik alkalommal (én voltam másnapos, nem ők) miközben szerény reggelimet próbáltam délután 5-kor elkölteni - az, hogy amúgy se nagyon, de abban az állapotban meg egyáltalán nem beszéltem portugálul, egy csöppet sem zavarta őket. Bátorítóan mosolyogtak, amíg én azzal küszködtem, hogy bele ne hányjak a kamerába...

Aludni azt nem lehetett. Eleve a házban nem volt semmi, néhány felfújható matracot leszámítva, amiken volt, hogy volt hely, volt hogy nem. Mivel inkább a második opció volt a jellemző, én többször volt, hogy a csupasz csempén próbáltam elszenderedni. Ez önmagában sem volt könnyű feladat, amit az apokalipszis pusztító erejével tomboló haverjaim csatazaja csak tovább nehezített. Volt, aki konkrétan tiszta erőből fejelte a falat, hátha attól kijózanodik. Nem józanodott ki. A brazilok az első három nap lényegében egyáltalán nem aludtak.

A "karnevál" szó egyébként a szakik szerint etimológiailag a latin Carne - hús - szóból jön mivel ezek az utolsó napok amikor a nagyböjt előtt még lehet húst enni. Szerintem pedig onnan jön, hogy a karnevál a karnális örömök zabolázatlan ünneplése, a test dicsőítése, akár egy ókori bacchanália. Ilyenkor mindent lehet - mindenfele egymásba fonódott alakok tivornyáznak az alkohol, a zene és egymás mámorában. Aki azt gondolta, hogy a karnevál az valami ártatlan kis zenés-táncos felvonulás, ahol a közönség egyenes háttal ülve végig nézi, ahogy az egy szál orchideába öltözött táncosok elmasíroznak előtte, az bizony téved. Ha valaki komoly kapcsolatban van, az általában el se megy karneválozni, hacsak nem swinger az illető...

Az, hogy milyen zenét játszanak az városról-városra változik: Rióban főleg szamba megy, Salvadorban axé, Recifében frevo, míg Sao Luizban úgynevezett marchinha. A marchinhával főleg az a baj, hogy szar. Nem nagyon szar - az első két nap őrületében fel sem tűnik - de miután négy napig folyamatosan azt hallod, már kezd baromira elviselhetetlenné válni. A dolgot tovább súlyosbítja, hogy valamilyen titokzatos okból végig ugyanazt a négy istentelen számot játsszák újra, és újra, és újra míg a végén már vérzett az orrom és habzott a szám, ha meghallottam. A körmeneteken ráadásul végig ugyanaz a két versszakból álló nóta ment órákon át, mint egy pszichedelikus cirkuszi rémálomban - sose gondoltam volna, hogy a brazil karneválnak pont a zene az egyetlen gyenge pontja.

Az idegrendszeremet maradandóan megnyúzó marchinhát nem számítva, tényleg ez volt életem legelképesztőbb és messze a legőrültebb bulija, ami ráadásul 5 napig tartott! Egy otthoni Sziget-fesztivál még csak el se kezd a közelébe érni annak, ami itt folyik. A braziloknak egyszerűen annyi energiájuk van, mint egy hidrogén-bombának, annyira imádnak élni, mint mi magyarok panaszkodni és annyira kedvesek, mint én, ha kell tőled valami - ezzel a kombinációval lényegében lehetetlen nem hihetetlen jól érezni magad velük, nekem szerintem még direkt se menne.

Az életem innentől arról szól, hogy valahogy übereljem ezt a pár napot...



Tuesday, 27 March 2012

Kino - Budapeste

Ez a 2009-es film Chico Buarque azonos című nagy sikerű regénye alapján készült, ketten együtt felrajzolták Budapestet a brazilok térképére - még egy néppel sem találkoztam, aki ennyire naprakészen tudta volna, hogy mi Magyarország fővárosa... 




A történet középpontjában egy riói szellemíró áll, aki nem képes feldolgozni, hogy mások aratják le munkája gyümölcsét, a sikert és a hírnevet, amit aztán pökhendin az arcába dörgölnek. Író lévén arra helyre menekül démonai elől, ahol egy titokzatos nő és egy még titokzatosabb nyelv egy hideg téli napon teljesen elbűvölte - ez a hely Budapest. Itt aztán megismerkedik kis országunk történelmi szellemírójával, Anonymus-szal, megpróbálja megtalálni az írás és a költészet mibenlétét, megérteni a szavak természetét, nem elkövetni új életében ugyanazokat a hibákat, mint az előzőben és legfőképp átadni magát ennek az új, idegen kultúrának, mely annyira különbözik a sajátjától... (Ha valaki nem érti a végét, az keressen egy képet Chico Buarque-ról.)

A filmet önmagában is érdemes megnézni, már csak azért is, hogy lássuk mások hogyan látnak minket, magyarokat. Persze jól is esik, hogy nem csak mi tartjuk a nyelvünket annyira nagyra, hanem akár egy befutott brazil írót is meg tud fogni annyira, hogy könyvet írjon róla. Nekem persze igen testközeli a történet, mivel lényegében most ennek pontosan a reciprokát élem, magyarként Brazíliában, és nem mellesleg pont a könyv írójáról kell az egyik magyar napilapnak egy portrét készítenem.

Lehet, ha majd nagy leszek, megcsinálom az én, fordított változatomat...